„Milyen lassan halok meg”
„Habent sua fata libelli”, vagyis hogy végzetük van a könyveknek – szokták idézni Terentianus Maurust, holmi írásműveket sújtó balsorsra, elkallódásra, betiltásokra, bezúzásra utalva, és ezzel teljesen félremagyarázva az antik grammatikus szavait. A mondat, vagyis a verssor (mert hexameterről van szó) így kezdődik: „Pro captu lectoris…”, ami azt jelenti, hogy a könyvek sorsát az olvasói befogadás határozza meg.
De néha tényleg a végzet is közbeszól.
A Helikon Kiadó 2006-ban látott hozzá A teljes napló megjelentetéséhez, amely a tizennyolcadik kötettel, tizenkét év után, tavaly fejeződött be. A munkát a kéziratok hazaérkezése tette lehetővé, amelyre 1997-ben került sor, rendkívül bizarr közjáték után. Márai kéziratos hagyatékának hazahozatalát Szigeti Jenő irodalomtörténész kezdeményezte, az őrzésüket és feldolgozásukat pedig a Petőfi Irodalmi Múzeum vállalta. Mint Szigeti, akivel egy időben kollégák voltunk, elmesélte, a múzeum nemzetközi sajtótájékoztatót is szervezett a nagy alkalom örömére – csakhogy a küldemény elakadt a vámon. A repülőtér akkori ugyanis, bámulatos irodalmi érzékről téve ezzel tanúbizonyságot, felismerte a hagyaték anyagi értékét, és ennek megfelelően magas vámtételt szabott ki rá. Szigetiék ebben az abszurd helyzetben az azóta a NAV-ba olvasztott Vám- és Pénzügyőrség országos parancsnokát is elérték, de a néhai Arnold Mihály nem akarta a szolgálati utat megkerülni és átnyúlni beosztottja feje fölött: nem tudta vagy ilyen úton nem kívánta mérsékelni a kirótt összeget. A százezrekre rúgó vámra viszont hirtelenében senkinek nem volt pénze, a múzeumnak sem. A patthelyzetet Arnold rendkívül kreatív ötlete, a küldemény besorolásának megváltoztatása oldotta fel. Így történt, hogy néhány forint lerovása után a magyar irodalom és a vele szövetséges vámosok örök dicsőségére a Márai-hagyaték végül mégis átléphette a határt, mint papírhulladék.
A szövegek kiadásának története nem kevésbé szövevényes, mint a hazaérkezésük. Naplóinak első kötetét (1943–1944) Márai rögtön a jegyzetek megírása után, 1945-ben kiadta. A könyv kézirata elkallódott, a későbbi kiadások tehát ezen a Révai Kiadónál megjelent köteten alapulnak. A későbbi tapasztalatok, például az 1956-os naplók anyagának ismeretében feltehető, hogy Márai már ebben a háborús naplóban sem adta ki minden jegyzetét, ahogy az is lehetséges, hogy egyes bejegyzéseket később írt és sorolt be a megfelelő helyre. Az író életében megjelent naplókiadások közül mindenesetre ez a nem is egészen két év jegyzeteit közreadó kötet a legteljesebb: az 1957-ig, majd 1967-ig, 1975-ig és végül 1983-ig írt jegyzetekből az író életében csak válogatások jelentek meg. Ezeknek a köteteknek a terjedelme mégis szinte ugyanakkora (sőt, a legutóbbié lényegesen csekélyebb), mint az elsőé, pedig kivétel nélkül sokkal nagyobb időtartamot ölelnek fel. Ezek persze már mind azután jelentek meg, hogy az író 1948-ban elhagyta Magyarországot: kisebb terjedelmükre a kevesebb olvasó, a kisebb piac, az emigrációs könyvkiadás szűkös lehetőségei adnak magyarázatot.
Márai köztudomásúlag két feltételhez kötötte művei hazai megjelentetését: szabad választások és a megszálló szovjet hadsereg kivonulása. Az utóbbi tulajdonképpen még be sem fejeződött, voltaképpen csak elkezdődött, amikor a Helikon és az Akadémiai Kiadó 1990-ben elindította a teljes életmű reprezentatív kiadását. Ami a naplókat illeti, az öt kötet szövege az író életében megjelent kiadásokat követte, bőséges jegyzetekkel kiegészítve. Végül posztumusz kiadásként az 1984 és 1989 között készült feljegyzések is megjelentek, először a torontói Vörösváry Kiadónál 1997-ben, majd a hazai életműsorozatban is, 1999-ben. A Vörösváry eközben, 1992-től, Ami a Naplóból kimaradt címmel elkezdte kiadni azokat a feljegyzéseket is, amelyek nem szerepeltek az író életében, majd a halála után az életműsorozatban megjelent kötetekben, de ennek a hiánypótló sorozatnak 2003-ban, hat kötet után, 1955-tel bezárólag sajnos vége szakadt. Szigeti Jenő ráadásul a Vigilia 2001. augusztusi számában további jegyzeteket is kiadott 1948-ból, Márai Sándor mint apa címmel, bár a közlés bízvást viselhette volna az „Ami a Naplóból kimaradt”-ból kimaradt címet is.
„A halottak mostanában sokat és jól írnak” – ígérem, most idézem utoljára Márai Krúdy és Kosztolányi posztumusz köteteiről írt szavait, amelyek különösképpen igazak magára Máraira is. Annál érthetetlenebb, hogy e köteteknek milyen szerény volt a kritikai visszhangjuk.
Márai naplói nem merülnek ki a napi ügymenet regisztrálásában, mint mondjuk Thomas Mann esetében, sőt sokszor az sem derül ki a feljegyzésekből, hogy éppen milyen évszak van. Rendkívül beszédes, hogy a naplókban egyetlen utalás sincs arra, hogy az író felesége, Lola – tőle származik a címben olvasható idézet –, legalábbis a New York-i években, nem háztartásbeli volt, hanem dolgozott. (Egy „péntek 11.6” dátumú, vagyis bizonyára 1959. november 6-án írt levelében ugyanis, amelyet a győri Műhely 2000-ben megjelent tematikus Márai-száma közölt, az író felesége ezt írja a nyugati parti utazásáról hazatérőben lévő férjének: „Nem dolgozom, mert cserélnem kellett valakivel, akinek holnap egy esküvőre kell menni, így holnap leszek bent.”)
Márai rendszerint benyomásokat rögzít – ezek a nápolyi években a legélénkebbek –, amelyek az idő előrehaladtával nem annyira személyes tapasztalatokhoz kötődnek, mint inkább olvasmányélményekről szólnak. Gyakran ítélkezik, a véleményét sokszor zárja rövidre, olykor kimondottan bántó. Érdekes, hogy a kínos érzéshez, amely az olvasót az ilyen verdiktek hatására elfogja, mennyire hasonló az, amit Kőrössi P. József Naplóromok című – Réz Pállal folytatott négyszemközti beszélgetések lejegyzéséből született – friss könyve olvastán érez az ember.
Igaza van Révész Sándornak (Az antimindenes, Beszélő, 2008. június), aki még A teljes napló első négy kötete olvastán írta, hogy Márai nem volt orákulum, és azzal ellentétben, amit például Kertész Imre gondolt róla, nem jellemezte halálig megőrzött „metsző tisztánlátás”. Mint írja, „Márai úgy antiszemita, ahogy antimagyar, antinémet stb. Nagyon és ellentmondásosan. Ezek az antiságok Márai általános mizantrópiájának felbontásai. Márai úgy gyűlöl minden népet külön-külön, ahogy a tömeget általában. Sok mindent átvesz a populáris sovinizmusok közhelyei közül, de maga a populáris sovinizmus, mely a saját előny elvén működik, távol áll tőle. Márai a kollektív ítélkezést éppoly kegyetlenül és igazságtalanul gyakorolja saját népével (és saját felekezetével, a kereszténységgel) szemben, mint másokkal szemben. Márai sovinizmusa elitista, s célpontja a tömeg maga”. Márai „anti”-listájára a San Diegó-i években felkerülnek a feketék és a mexikói bevándorlók is – egyszerre adva példát gondolati következetességre és rugalmasságra. A naplóiban Márai maga is egy karakter (ahogy még a negyvenes években írta: „végül mind figurák leszünk valamiképpen”), mint mondjuk Karl Ove Knausgård a maga önéletírásában: ezeket a dolgokat a jó érzésű ember nyilván elutasítja, de egy autofikcionált figurának a szemére hányni őket kicsit olyan, mintha Shakespeare-nek felrónánk Falstaff iszákosságát.
Ma, amikor ez az úgynevezett autofikció a szépirodalom egyik legdivatosabb műfajává vált (bár Jonathan Franzen a Literának azt nyilatkozta róla, hogy „hacsak nem egy zseniális szerző műveli – leginkább egyet jelent a regény kapitulációjával az internet jelentés nélküli, énközpontú világába”), és amikor annyian olvassák érdeklődéssel mondjuk annak mikroszkopikus pontosságú leírását, hogy hogyan takarít vagy pucol zöldséget egy norvég pasas, egyszerűen érthetetlen, hogy a kritika milyen érdektelenséggel ment el egy nagy magyar író monumentális terjedelmű naplójának megjelenése mellett.
Márai ebben az utolsó kötetben már aggastyán, és sorra veszíti el a szeretteit: a testvéreit, a felségét, majd a fogadott fiát is. Az 1984–1989 közötti évek feljegyzéseiről a legfontosabbat, úgy érzem, már majdnem húsz éve megírta Pályi András (Cherchez la femme, Jelenkor, 2000. május): „Ez a kötet az egyetlen olyan Márai-napló, amelynek nem egyedül maga az író a főszereplője. Hatvankét esztendő együttélés után az ismeretlenből előlép L., azaz Márai Lola, az élettárs, a feleség, az asszony, aki korábban csak neve kezdőbetűjével tűnt fel, ha egyáltalán feltűnt, és mindig mellékalakként.”
A könyv tehát valóságos szerelmes regény, amelynek főszereplője két beteg, öreg, félig-meddig vak, nehezen mozgó, folyton eleső ember, akik nem részesülnek az egyidejű halál ajándékában. Loláról, akinek szépségét még a halálos ágyán is szenvedélyes vallomásban dicséri Márai, többet tudunk meg ennek a könyvnek néhány lapjáról, mint a korábbi tizenhét kötetből összesen (például hogy az egyik szeme zöld volt, a másik kékesszürke, vagy hogy a haláláig megvolt egy híján minden foga).
A könyv főmotívuma egy idő után Márainé betegsége, majd elvesztése lesz, a férje ápolja, az óceánba temeti, majd éjszakánként zölden futó betűsornak érzékelt forródróton beszélget vele, illetve évtizedeken át vezetett naplóit olvasgatja. A könyvnek ugyanakkor számos mellékszólama van, és ezek közül a legfontosabb az irodalomé. Márai nagyon sokat olvas, verseket ez idő tájt a Hét évszázad magyar versei című négykötetes antológiából, de a kezébe kerülnek szamizdat kiadványok, Nemeskürty István irodalomtörténete, Vas István életrajzi regénye vagy Lakatos István verseskötete is. (Az első és az utolsó kivételével ezekben nem sok örömét leli.) Az itthon jobbára ismeretlen emigráns költő, Fáy Ferenc költészetét nagyon nagyra becsüli, nem is minden ok nélkül. A klasszikusokat is újra és újra előveszi, gyakran friss magyarországi kiadásban.
A napló legérdekesebb lapjai közé tartoznak a konkrét események leírásai, amikor egyszer a feleségével együtt autóstoppolni kényszerül, vagy amikor az első ATM-es készpénzfelvételéről beszél („Először életemben személyes találkozás egy valóságos robottal”), de ír Ronald Reagan csillagháborús terveiről, a Rubik-kockáról, a Discovery űrrepüléseiről, genetikáról, béranyaságról, az ősrobbanásról és Csernobilról is („Egy orosz atomtelep »olvadni kezdett«”). A meleg párokat az étteremben már-már helyeslő érdeklődéssel, a melegfelvonulást viszont idegenkedve szemléli, általában ki nem állhatja a harsányságot, a tömeget.
Ahogy egy másik pátriárkai korú emigráns, Fenyő Miksa mondta magáról: a 20. századdal egyidős Márai ezekben az években olyan öreg, hogy azt már el kell magyarázni. Első írása még Ferenc József uralkodása idején jelent meg, amikor pedig naplójának híres utolsó mondatát feljegyzi – „Várom a behívót, nem sürgetem, de nem is halogatom. Itt az ideje.” –, fogadott hazájának elnöke idősebb George Bush volt. Ott volt, amikor Tisza István a parlamentben bejelentette, hogy a Monarchia elvesztette a világháborút, és amikor pizsamára vett télikabátban Károlyi Mihályt átrángatták a palotájából az Astoria szállóba, mert a budapesti helyőrség átállt a forradalom oldalára („Jó, jó, de mit szól majd ehhez a király?” – kérdezte a gróf), Párizsban személyes ismerőse volt Tristan Tzara, és fiatal íróként látta a fiatal etióp trónörököst, Hailé Szelassziét. („Az időben a szakmabeli különbség nem számít” – teszi hozzá hatvan évvel később.)
A szöveggondozás és a jegyzetelés heroikus munkáját a teljes Márai-sorozat kiadásában magára vállaló Mészáros Tibor most sem végezhetett egyedül tökéletes munkát: a 12. oldalon „perimus” (elpusztulunk) helyett „petimus” (kérünk), a 63. oldalon a „karzat, röhögtető Caliban-jelenetek”-ben „karzat-röhögtető”, a 332. oldalon „elterülni” helyett „elkerülni” olvasandó (mármint: „Elkerülni, hogy a diplomás sintérek, az orvosok kezére kerüljek”). Ami a jegyzetelést illeti, a débatteur (70.) nem „szónok”, hanem vitatkozó, „az aposztata” a 222. oldalon nem általában „hitehagyott, esküszegő” értelemben szerepel, hanem konkrétan a hasonló melléknévvel illetett Julianus római császárra utal, az ECU pedig (284.) nem az Európai Unió virtuális valutáját jelenti – a 16. században? –, hanem régi francia pénzek neve (écunek az érmén látható pajzsról – latinul scutum – nevezték el). Beethoven egyik levelével (23.) kapcsolatban szerencsés lett volna kideríteni, hogy a címzettje, az „excellenciás úr” nem más, mint Goethe, az öreg Márai tervezgetett, de el nem készült művének címével kapcsolatban pedig felvethető, hogy a „Roger” (362.) valószínűleg nem tulajdonnév, hanem az angol rádiós kommunikációs zsargonból származik, ahol abban a jelentésben használják, hogy „vettem az üzenetet”.
Márai Sándor: A teljes napló. 1982–1989. Sorozatszerkesztő: Mészáros Tibor. Budapest, 2018, Helikon Könyvkiadó. 449 oldal, 4999 forint.
Kép forrása: libri.hu
