Hallgasd el, testem, a szép téléjjeli látványt,
mely átviláglott a sötét fölött,
a nagy fotelban a folyosó kanyaránál
váratlanul egy otthagyott csülök.
Mikor került oda, s ki tette le, titok,
a testét füstszag és só járta át.
Ha jóllakok, akkor gondolni se bírok
arra, mit is eszik e társaság.
A Hold sugarai tán azért tündököltek
úgy e vastag hús fölött,
hogy kicsit a látványt emelhessék ma följebb,
mit a sötét már épp egybekötött.
S a büszke csontra, akár ehető virágra
csorgatta nyálát, égi szörny,
a szörnyek legfényesebbje, amíg belátta,
szájában nincs nyál, szemében se könny.
S e virág bazsevált zajosan, zörögve, bátran,
mint barna vér – patak vizén,
ha a rémület zajra és mocsokra váltan
fellobban, mint az égi fény.
De nem kívántam enni abból már, csak egyszer,
ha üljük a halál torát,
a gyászolók közt egy-egy kísértet lebeg fel,
s a kőbe vásni látom szél fogát.
Igen, ilyen leszel, te népek közt királynő,
a legelső szentség után,
múltad penész eszi, jövődből füstvirág nő,
mert ott hagytak egy rossz korban bután.
Lenin meglátogatja Gorkijt Caprin
– Hogyan bírod ki itt?
Túl szép egy ilyen hely nekünk.
– Nem szebb a Krímnél.
A fontos az, hogy létezünk.
Orosz hazánkról pontosabban írok,
ha távol vagyok tőle egy kicsit.
– Lesz majd idő, hogy átformálom, azt, amit leírsz,
én új világot hozok el hazánknak!
– Azért magad kicsit se áltasd,
a muzsiknak szabadságot, bocsánat,
hiába adsz!
– Ez az!
Kényszerből lesz szabad!
A szabadság megárad,
és elmossa vitánkat.
– Nem is tudom, jó volna-e, ha nyersz?
– Nem nyerek én soha, ne félj!
Hacsak nem nyeri meg nekem sok ostoba urunk
a harcot.
A féktelen butaságuk az egyetlen remény,
bevallom.
– A jólét az, mit többségük régen megunt.
A világtól, mit rombolnak, mindegyik életunt.
Üres, ha jól ápolt, a fej.
– Ugyan, Makszim, ez marhaság!
Bonyolultabb a tudat és a lét,
a sok-sok baj együtt: hazád.
Milyen tévút marad? Csak Istené.
– Hozzá ne nyúlj!
Mert túl korán érsz el sikert,
és el is sodorhat vadul.
– Ugyan! A remény csak tenyérnyi kert.
Ültess egy fát, aztán remélj, remélj, remélj!
– Elég!
Oroszországnak fél évszázad kéne még…
– De nincs. Pár év és itt a háború.
Mi eddig volt, az felborul.
Elsüllyed minden kis sziget,
ahol úgy tengetik a létüket
sokan, akár te itt.
– Próféciád megrészegít.
Jobb volna meg sem érteni.
Ha győzni fogsz, te is zsarnok leszel?
– Dehogy! A nép a vállára emel.
Elporlok én, elporlik a siker.
Nem marad más, csakis a hatalom,
s mint öngyilkos a mérget, én úgy akarom.
– Ne halj meg, drága Vlagyimir!
Mi hír van a jövőben?
– Sok szörnyűség, még látom eltűnőben,
de meghalok, s te itt maradsz!
– Egy író sok mindent kibír!
– A diktatúra mégis elsodor, pimasz!
Üdvöske leszel, és mindenki megutál.
– Csak írni kell, ez a szabály!
– Néha hazudni is muszáj.
– Hogy te mondod ezt, az azért vigasz.
– Ne higgy nekem, ha félsz.
Tölts egy kis bort, már itt is a tavasz.
Ha majd győzünk, csak bólogass,
az többnyire elég.
Lázító módon akkor ne beszélj,
hiába fog el szenvedély,
számítsd ki minden második szavad!
– Tehát akkor írni szabad?
– Nekem még kell, ahogy beszélsz,
de ha Trockij jönne utánam?
– Ugyan, tudod, hogy nem hagyják a nagyok
a változást megállni egymagában!
– Makszim, én vérbajos vagyok.
Kép forrása: Csurka Eszter (Száradás)
