Mintha hatalmas csokoládépapírba csomagolták volna Erdélyt, olyan a látkép néhány héttel az európai parlamenti választás előtt. A híres Rom csoki reklámja a Ceauşescu-korszak egyik utolsó, még kapható édessége köszön vissza a hirdetőoszlopokról. A Rom csoki a rum-román szavak kínos keverékéből született „annak idején”, amikor a pionírlapok tele voltak a dákok és rómaiak ádáz küzdelmeiről és a román nép születéséről szóló képregényekkel, történetekkel. Abból az időből, amikor az alkoholizmus a teljes társadalmat érintő népbetegséggé vált. Amikor ivott a hiánygazdaságban céltalanul és értelmetlenül termelő gyári munkás, a politikailag megfélemlített, sarokba szorított és parkolópályára állított értelmiségi, a folyamatos önfeladásra, önmegtagadásra kényszerített besúgó és az állandó megfigyelés alatt tartott megfigyelt. Vedelt az államilag tervezett, fenntartott nacionalizmus gőzébe pácolt többségi, és vedelt a megszégyenített, történelemből ki- és átírt kisebbségi. Vedelt az egész ország, és ehhez keserédes mázt, mindenhol érezhető, visszatérő aromát a Rom csoki adott valamikor.
A termék, amely a hiánygazdaság utolsó jutalomfalata volt, nem tűnt el a rendszerváltással. Szinte azonnal felismerte az új román piac, hogyan lehet profitálni a Ceauşescu-korszak iránti nosztalgiából, hogyan adható el újra, az adalékokkal, mesterséges aromákkal és színezékkel dúsított nacionalizmus, hogyan szólíthatók meg az új idők hipszterei. A Rom csoki újra megjelent, a régihez megszólalásig hasonló köntösben a polcokon, azzal az egyértelmű üzenettel, hogy minden megváltozott, és minden marad ugyanolyan. Az idén a politikai kampány is felfedezte magának ezt a makacs terméket, a szociáldemokraták a Rom csoki reklámjára hajazó választási plakátokkal jelentek meg – ezekkel vannak most tele a közterek. Tulajdonképpen nem is kellett volna ráírni semmit, mert ami ebben a formában jelenik meg, azt így is, úgyis megeszik itt az emberek, a szokások, a változtatni nem tudás és nem akarás rabjaiként. De a szociáldemokraták nem elégedtek meg a biztos recepttel. A „Rom” csokireklám formához hozzárendelték a trumpiánus idők üzenetét is: legyen Románia az első – ezzel és ehhez hasonló vágyakkal, követelésekkel terelik választóikat az urnák elé.
Akár önkritikaként is olvasható az üzenet a kormánypárt részéről, hiszen ciklusok óta a szociáldemokraták határozzák meg az ország sorsát, úgy tűnhet, mintha eddig nem Románia lett volna az első, mintha a most európai parlamenti mandátumokért versengő párt valamiért a saját maga által vezetett országot hátrább sorolta volna, megkülönböztette volna, és most a saját maga általi elnyomás alóli felszabadításra készülne. Ilyen logikai bukfencekkel nem sokan törődnek. A trumpiánus szellem a teljes romániai politikai teret maga alá gyűrte. Románia elsőbbségével kampányolnak a liberálisok, a globalisták, az antiglobalisták. Az RMDSZ is megpróbált felülni erre a vonatra. A magyar kisebbségi szervezet, amely az elmúlt évek (magyar kormányhoz kötődő) taktikázásai miatt kiszorult a román kormányból, jelentősen visszaszorult az erdélyi önkormányzatokból, szavazóit elszippantják az etnikai nyitásra (vagy annak látszatára) kész román pártok, szintén előre menekül. Most először a magyar szervezet is megpróbálja megszólítani a román szavazókat – dacára annak, hogy az etnikai átszavazást szinte utolsóként a térségben elutasítja. „Legyen Erdély az ország homloka” – ez az üzenet jelent meg a román nyelvű RMDSZ-plakátokon. A magyar érdekképviselet nem tud és nem akar leszállni a konfliktusverseny-alapú politikai vasútról. Az RMDSZ is ki akarja jelölni, hogy kik legyenek az elsők, és kik a másodikok, harmadikok és sokadrendűek, hasonlóan a mai tekintély- és kirekesztés alapú hatalmi gyakorlat többi szereplőjéhez.
Az RMDSZ annak a magyar kormánynak a szövetségese, amely a nemzetállamok megerősítésével házal ciklusok óta, és ezzel a programmal nyert meg több választást. És egy olyan országban kell a nemzetállam mellett felszólalnia, amelyben a nemzetállam a szövetség által képviselt kisebbségi közösség számára a legnagyobb veszélyforrás, a legfenyegetőbb csapda, sok évtizedes rémálom. Feloldhatatlan paradoxon, és a szövetség nem is bíbelődik a feloldásával.
Volt már rá példa Romániában, hogy a románoknál is románabb nacionalizmussal nyert választást egy kisebbségi: a szász Klaus Iohannis. E győzelemmel sokan veszítettek: elsősorban a kisebbségi közösségek, tovább romlott az amúgy sem felhőtlen szász–magyar viszony. (Az utóbbi hetek szomorú eseménye, hogy kisebbségi köztéri feliratokért a székelyföldi magyar önkormányzatokat megbírságolták, a szászföldi szászokat nem. Az RMDSZ a szászok privilégiumaira mutogatott, de tényleges jogvédelem, helyreigazítás-korrekció nem történt, viszont tovább nőtt a feszültség).
A szövetség az EP-kampányban megpróbálta átvágni ezt a gordiuszi csomót, és a „ki legyen az első” kérdésre a regionális ellentétekkel válaszolt. Legyen Erdély az első – hirdeti az RMDSZ, abban a reményben, hogy a transzszilvanista románok közül (érdemi, hatékony román transzszilvanista mozgalom híján) majd néhányan átszavaznak. És ha nem is lesz átszavazás, de legalább nem mondhatja senki, hogy az RMDSZ képtelen volt megnevezni egy kedvezményezettet, képtelen volt másokat hátrább rangsorolni, beszállni az egymás legyőzésére alapuló politikai versenybe.
A magyar közösség számára természetesen van saját, házi használatú, csak a magyaroknak szóló üzenete is. Például az, hogy legyen végre európai szintű kisebbségvédelem. Nem akármilyen, és nem akárkinek: csakis az őslakos kisebbségeknek, nehogy véletlenül valaki azt higgye, hogy a betelepülő muszlimok vagy a zsidók oldalára állna az erdélyi magyar érdekvédelem. E mellett még egy politikai cél, kívánság jelenik meg: jöjjön több pénz az Európai Unióból, jusson például traktorra – ismételgetik az RMDSZ-es politikusok úton-útfélen. Jól látják ők is, a kisebbségvédelmi kampány ma már nem mozgat meg senkit annyira, hogy elmenjen az urnákig. Egyrészt azért, mert ma még – dacára az egyre radikálisabb, újnacionalista román politikában – senki sem érzi tényleg fenyegetettnek magát. Az a félelem és szorongás, ami a kilencvenes években mozgósította az erdélyi magyar szavazókat, valamelyest oldódott. A Brüsszel-ellenes magyarországi politikai kampány, amely Erdélyben is dübörög, erodált mindenféle unióval szembeni bizalmat, szimpátiát. Mi vinné el az EP-választásra az erdélyi magyarokat, ha a kisebbségi jogaikat nem féltik, Brüsszelt az új Moszkvaként ismerik, nem várnak és nem remélnek semmit? Hát az uniós támogatásokból megvásárolható új traktor ígérete – így okoskodik az RMDSZ, és valószínűleg van ráció ebben a taktikában. A pénz az új Moszkvától sem büdös, ahogy nem volt az a régitől sem: az erdélyi magyar közösség is túlélésre játszott, játszik, kiegyezésre, haszonszerzésre – mint mindenki – az erdélyi magyarok is kaphatók. Nem látni, hogy ez a leegyszerűsítő, közvetlen, rövid távú érdekekre apelláló üzenet mire lesz elég. (Az RMDSZ EP-képviselő-állításának amúgy semmi köze nincs saját politikai programjához. Egyszerű, szervezeten belüli kiegyezés és leszámolás történt, az EP képviselői hely nem a politikai érdekérvényesítés eszköze, hanem a párton belüli jutalmazás, hierarchizálás módja). Talán mégiscsak lesznek olyanok, akik elmennek szavazni, legalább azok, akik új traktort szeretnének. Akik ennél is többet, mondjuk a külföldön dolgozó munkavállalók védelmét, infrastruktúra-fejlesztést remélnek az új uniós politikától, azok a román pártok valamelyikére, a sok nacionalista közül a kevésbé nacionalistákra fognak szavazni. Vagy nem mennek el szavazni, mert kiábrándultak, reményvesztettek, mert a sokéves unióellenes kampányt nem lehet felülírni most néhány közepesen ötletes plakáttal.
A hosszú távú következmények azonban egyértelműek: az újnacionalizmus Romániában is keresi a hangját jobb- és baloldalon egyaránt. Ezzel a magyar érdekképviselet nem tud és nem is akar semmit sem kezdeni, hiszen maga is a magyar újnacionalizmus képviselője, hirdetője. A román liberálisok egy olyan magyarellenes újságírót, Rares Bogdant jelöltek a választási lista élére, aki a Vadim Tudor–Gheorghe Funar-korszakot is maga mögé utasítja gyűlölködő, konfliktusgerjesztő megnyilvánulásaival. A különbség az, hogy míg a Funar–Vadim Tudor-korszakban volt elhatárolódó, a magyarokkal szolidáris ellenzék, addig ma nincs ilyen, fel sem merül, hogy ez valami jogellenes, társadalomellenes jelenség volna.
Ma ez az újnacionalizmus a román uniós politika, és erre az RMDSZ csak rálicitálni tud, úgy, hogy közben élezi és mélyíti a konfliktusokat. Lehet, hogy végül sikerül megvásárolni a vágyott traktorokat – csak munkaerő nem lesz hozzá, mert nincs a munkaerő-elvándorlást lassító, akadályozó program, akarat. És nem történik meg a rendszerváltás óta ígérgetett, késleltetett mezőgazdasági reform sem, amelynek egyik feltétele a romániai regionális egyenlőtlenségek kezelése, az együttműködések erősítése. Úgy azért eléggé nehéz, ha a politikai kampány kulcsmondata a regionális privilégiumok erősítése, a térségek szembeállítása, a történelmi konfliktusok kihasználása és tovább élesítése.
Úgy zajlik az uniós választási kampány, hogy nyomokban sem tartalmaz semmilyen uniós elképzelést, párbeszédet, újragondolást. Valamiféle együttműködés mondjuk mégiscsak van. Április végén ünnepelte Nagyvárad Romániához való „megtérésének” századik évfordulóját. A nagyszabású, utcai felvonulással, köztéri demonstrációval járó programhoz a kellékeket, eszközöket egy magyarországi cégtől bérelte a város – írják a nagyváradi kollégák. Száz év után sem elég felszerelt ahhoz a román adminisztráció, hogy ünnepelni tudja önmagát, de szerencsére segítségére van ebben a magyar mulatósipar. Végül is az emberek mit akarnak? Pecsenyét. Mindegy, hogy ki süti: a vesztes vagy a nyertes nemzetállam, a közpénzből önmagát ünneplő önkormányzat vagy az ügyeskedő magánvállalkozó. Egyszer, lehetőleg még ma, lakjunk jól, aztán majd holnap meglátjuk, mi lesz, kinek jut, kinek nem jut, ki lesz az első és ki az utolsó a sorban.
Kép: Csurka Eszter (3 Fekete Lyuk)
