Nem azt mondom, hogy most már tilos bármihez hozzábiggyeszteni a 2.0 kiegészítést – de, azt mondom. Aki nem érzi, hogy ez nem cím, csak további elcsépelés, az ne fogjon könnyelműen a húrok pengetésihez. Vagy ne olyan húrokat pengessen, mint a Rozsdatemető.
Rosszul indulunk, attól tartok, és ennél már csak az a rosszabb, ahová érkezünk. Kapunk egy kétfelvonásos darabot, amelyben sehogy sem akar illeszkedni a szünet előtti és utáni rész, rá lehet fogni a második felvonásra, hogy „Tasnádi István továbbírta Fejes Endre művét”, csak hát nem írta tovább. Nem tudom, hogy egyáltalán tovább lehetett volna-e írni, talán rájövök, mire véget ér ez a cikk, de az, amit adnak, nem a folytatás. Akkor sem az, ha véletlen névazonosságok állnak fenn, van Hábetler János, ifjabb Hábetler János, továbbá Gizike meg Hajnalka ebben a darabban is. Nem azok az életek mennek tovább, amelyek elkezdődtek, nem azok szülnek, akiket pofoztak az első részben, és nem az az ifjabb Hábetler szabadul ki, akit bebörtönöztek. Ez önmagában még nem volna se jó, se rossz, a Tasnádi-darab is élvezhető lehet, vannak benne, főleg eleinte, egészen jó poénok, csak ezek más poénok, harsányabbak, más világ, laposabb és közhelyesebb, más élet, nyilván azért is más, mert ismerősebb. Kóválygunk a rendszerváltás, devizahitelek, tévészékház és Túró Rudi vidékén, az élet a Blikk és Bors cikkei körül zajlik. Ha ez kritika a világgal szemben, jogos kritika. De nem Fejes Endre fogalmazta meg. Ő úgy kritizált, hogy letette a tollat, mert nem volt mondanivalója arról, ami körülvette. Nem lehet (azt hiszem, nem lehet) egy könnyed mozdulattal beülni az ő íróasztalának a székébe, és azt mondani, hogy ha mondott volna valamit, akkor ezt mondta volna. Nem mondta. És Tasnádi István darabjának szereplőin irtózatosan nagy ruháknak bizonyulnak a nevek. Nem azok vagytok, akiknek játsszátok magatokat.
Kézenfekvőnek látszik a megoldás, hogy tessék fogni egy szabóollót, és egyetlen mozdulattal le kell nyesni az egész második felvonást, elnézést kérünk, ez nincs is, nincs itt, majd valamikor előadjuk a Kamrában, ha valaki erre kíváncsi.
De akkor mi a darab? Miért nézzük a Rozsdatemetőt, ezek szerint az egypontnullás változatot 2019 márciusában?
Az egyik lehetséges ok, hogy vannak benne szerepek. Van benne egy Pék Mária, ami ajándék minden színháznak, amely mákos hajú színésznőket alkalmaz. Nekik általában nem írnak szerepet, leszámítva Örkényt, és most föl lett fedezve egy Örkény-kortárs, és egy Orbánnéhoz hasonlóan nagy nő, akin minden látszik elsőre, csak az nem, hogy nagy nő. Minden erőmmel azon vagyok, hogy elhiggyem Szirtes Áginak, hogy ő a nagy nő, nem sikerül egészen, de az az érzésem, ez valami személyes szerencsétlenkedés. Valahogy ezt az ordibálós színművészetet érzékelem csak, és nem az erőt az ordibálásban, bár el tudom képzelni, hogy másnak meg elég ennyi is. Kicsit ott lett felejtve rendezőileg a szereplő, és nem tudom, miért. Mert ebben most ennyi van, vagy hogy jövök én ahhoz (mondja Máté Gábor), hogy egy Szirtes Áginak magyarázzak a belső erőkről és a hamu alatti parázsról. Nem látok bele az alkotói fejekbe, megpróbálom hát nézőként elvégezni a hiányzó munkát, úgy segíteni magamon. Nem az, amit látni szeretnék, de kis jóindulattal meg egy sörrel elmegy.
Bezerédi Zoltán közelebb van a célhoz, úgy értem, hogy ő nem színészkedik, csak egy kicsit mellélő. Túl kicsi és túl buta, amire lehet mondani, hogy egy idősebb Hábetler nem lehet elég buta, ő a legbutább az egész VIII. kerületben, csak nem jó, ha ez nagyon hamar kiderül róla. Nem jó, ha ez a butaság már a feledik percben is túlságosan nyilvánvaló. Nem jó, ha ez a fő és egyetlen tulajdonság, és mellékessé válik a butasággal együtt járó szilárdság. Buta, de nem mint a föld, hanem mint a kockakő. Elhatározza, hogy ha túléli az olasz géppuskasorozatot, akkor tisztességes emberré válik, és túléli. És tisztességes. Szánalmasan és ostobán tisztességes, de ez már Fejes Endre eszméje. Van itt, kérem, egy egész társadalmi osztály, övé a hatalom, állítólag, aztán másra sem telik tőle, mint ártatlanságra. Káin-ártatlanságra vagy Ábel-ártatlanságra, ölnek, vagy őket ölik meg, és ez majdnem mindegy, mert mindenképpen ők az áldozatok.
Hiszen épp ez az, ami miatt folytathatatlannak tűnik a Rozsdatemető. Hová lett a munkásosztály? Hová az ártatlanság?
Legalább azt tudom, miért érdemes nézni ma a darabot. Mert az elmúlt harminc évről nem lehet olyan történetet írni, amelyben ártatlanok is szerepelnek. Ahhoz vissza kell botorkálni a hatvanas évekig.
Persze, tudom, már a darab szó is kétséges, hiszen rengeteg olyan fontos elem van a Rozsdatemetőben, amit nem lehet színre vinni. Például az ifjabb Hábetler János szeme. Ami viszonylag tisztázatlan színű, sárgán villan a fontos pillanatokban, pedig egyébként kék. Vagy zöld. Mindenesetre alapállapotában nem sárga, csak színváltós. Vagy itt van a regény szerkezete, ami színpadra átmenthetetlen. Megtudjuk, mi a rozsdatemető, megtudjuk, miért fontos a helyszín számunkra. Mert Hábetler János itt vert agyon egy segédmunkást. Nem tudjuk, kit vert agyon, és miért, de ha tudni akarjuk, akkor vissza kell mennünk ötven évet az időben, és talán megértjük.
Mindez színpadon valószínűleg nem állna meg. Egyszerűen el kell kezdeni az egészet elölről, és eljutni az ütésig. Ha valaki nagy, történelmi tablót szeretne, két világháborúval, bevonuló németekkel, érkező felszabadítókkal, fehér lóval és duruzsoló tankokkal, az, sajnos, rossz helyen jár. Épp az a lényeg, hogy nincs rálátásunk, nem érzékeljük a folyamatokat, csak élünk a Hábetlerekkel, egyik napról a másikra. Élünk és meghalunk, házasodunk, és gyerekeink lesznek, és Pék Mária minden ünnepi alkalomra halat ránt és túrós csuszát készít. A baj az, hogy színházi értelemben mégis valahogy tablósodunk, sok a szereplő, sok a két óra egy felvonásra. Úgy nem tabló, hogy tabló, vagy úgy tabló, hogy nem tabló, és jönnek ezek az illetlen érzetek, hogy Fullajtár Andreát úgy, ahogy van, ki lehetne felejteni a darabból. Ő sem érzi valami jól magát, folyton kabinetalakítja a részeget, nem jó látni.
Másfelől meg tablótlanul mi vagyunk az ifjabb Hábetler. Annyit már látunk, hogy el van rontva az egész, meg hogy apuka buta, anyuka pedig ottfelejti Reich Julit a csillagos házban, gyerekestül. A mi gyerekünkkel. Felejti, na persze. Annyit tudunk, hogy egyszer ez ellen tenni kell valamit. Hogy mi a valami, arra soha nem jövünk rá. Egy ütésre futja, egy halottra. Mehetünk a börtönbe.
Ezzel meg lehet békülni. Mármint a mi képviselőnkkel, ifjabb Hábetlerrel, meg az ifjabb Hábetlert képviselő Vizi Dáviddal. Mulya is, meg félelmetes is, erős, mint a marha, és keresi, hol van a szekér, ami elé befoghatná magát. De hát éppen ez a baj. Nincs szekér, nincs cél, nincs út, csak ez leprás élet. Amíg el nem múlik.
Fejes Endre – Tasnádi István: Rozsdatemető 2.0, Katona József Színház. Rendezte: Máté Gábor.
Kép forrása: port.hu
