Kárász Róbert
Ha jobban belegondolunk, egészen elszomorító, hogy az elmúlt évtizedek során mi mindennek nem sikerült iskolát teremteni a magyar televíziózásban. Ígéretes vagy legalábbis rokonszenves kísérletek után így nem tudott meghonosodni nálunk a valódi képernyős oknyomozás, a személyesség jegyét magán viselő, de mégis tartott hangú kommentár, valamint a bizalmasan tájékozott, ám mégsem belterjes vagy gejl hangvételű művészinterjú zsánere. No és persze ilyesformán nem tudott meggyökeresedni ezen a tájékon úgy istenigazából a vígjátéksorozat meg a krimiszéria műfaja sem. Ehhez képest néhány, emezeknél jóval kevésbé üdvös jelenségnek valósággal lakályos otthonává lett a hazai televíziózás. Ez történt például a legelsőként a Tanár Úr, vagyis Havas Henrik által a képernyőn megjelenített nagyképűen bunkó férfiarrogancia riporteri attitűdjével is, amely mára immár minimum a harmadik tévés generációban lel újabb és újabb önérzetes képviselőkre. Ám ha mégannyira gazdag is a fölhozatal e roppant tenyérbemászó típusból (Hajdú Pétertől Berki Krisztiánig és tovább), a horda reprezentánsának azért mégiscsak Kárász Róbertet tekinthetjük, alkalmasint szemernyi kétség nélkül.
A tévés, aki „az ATV-ben, illetve korábban a TV2-ben nyújtott magas színvonalú szerkesztői, műsorvezetői munkájáért” az idén Csengery Antal-díjat vehetett át Tarlós Istvántól, sokfelé megfordult már eddigi pályafutása során, azonban a létezésére a szélesebb közvélemény alighanem a Mokkában csodálkozhatott rá először. Ott tűnhetett fel legelső ízben a kétely árnyékát sem ismerő bájgúnári magabiztosság meg az önfeledt szexizmus, mely ellenszenves személyiségjegyek így, párban Kárász Róbert képernyős működésének leglényegét, hogy ne mondjuk, kvintesszenciáját alkotják. Számos emlékezetes TV2-s reggeli pillanat idézhető fel szilárd vélelmünk igazolására. Mondjuk, amikor kolléganői, azaz főleg Demcsák Zsuzsa és Tatár Csilla testére vonatkozóan tett ilyen-olyan, hol nyálcsorgató, hol pedig szellemesen csipkelődőnek szánt megjegyzéseket. „Önök ezt nem láthatják, de nagyon jó teste van” – mondta egy ízben Demcsákról, míg Tatár Csillát legalább egyszer le is tapizta élő adásban, miközben éppen azt fejtegette, hogy műsorvezető társa túlságosan széles csípőben.
A Tatár Csillával való „évődés” idővel aztán túlhaladt a kedélyes férfibunkóság pállott szagú regiszterén, különösen miután Tatár megkezdte felmondási idejét a TV2-n. A beszólogatások immár a csatornahűség deklarálását is szolgálhatták, még ha élő adásban olyan magánjellegű irányt vettek is, mint amilyen a távozóban lévő kollegina állítólagos új szerelmének felemlegetése volt. „Várom, hogy soha többet ne dolgozzak veled” – fakadt ki az egyik ilyen pillanatban az amúgy fegyelmezetten mosolygó Tatár, aligha csak az utolsó napok kóstolgatásaira reagálva. A szexizmus és a csatorna(tulajdonos) iránti lojalitás mindazonáltal pozitívnak szánt megjegyzésekre is könnyen ragadták ekkortájt Kárászt, hiszen a 2015-ös szépségkirálynő-választás táján a tévés egyenesen megbírálta a kompetíciót vezérlő Vajna Tímeát – amiért nem indult ő maga is ezen a nemes versengésen!
Idézzünk azonban néhány olyan esetet is ezekből az évekből, amikor a műsorvezetői bunkóság férfiakat talált meg. Például amikor annyi ordas magánéleti megjegyzés bajnoka nettó félreértésből, illetve személyes érintettsége okán váratlanul magára vette Moldova György egyik megjegyzését az első feleségek fiatalabbakra cserélésének gyakorlatáról. A dühösködő felháborodásra („az én magánéletemnek mi köze ehhez”) Moldova őszinte és jogos csodálkozással jegyezhette meg: „De hát ki beszélt önről?” Vagy amikor szigorúbb fegyelmezést követelt az óvodákban egy olyan téma kapcsán, amelynek felcíme ez volt: „Meg lehet kötözni a gyereket?” „Maga meg egy picit gondolkozzon, Keszei úr” – vágott közbe e beszélgetés során, amikor szakértő interjúalanya botor módon a szeretetteljes, elfogadó környezet fontosságát merészelte hangsúlyozni, s Kárász még azzal is megtoldotta az összes létező szakmai szabályt megsértő közbeszólását: „De ezt nem rosszindulatból mondom.”
Akár a csatornahűség fenti példáit, akár ez utóbbi bornírtságot vesszük, Kárásznak nyugdíjas állása lehetett volna a TV2-nél – 2016 tavaszán mégis távoznia kellett Andy Vajnáéktól. Hogy azután 2017 elején az ATV-nél kapott műsorvezetői szerződést, az még azzal együtt is meglepőnek tűnt a figyelmes szemlélő számára, hogy Németh Sándor csatornájának ellenzékiségét már akkor inkább csak közkeletű fikciónak, illetve megrögzött félreértésnek lehetett tartani. Kárász Róbert ugyanis még csak szimulálni sem képes a kormánykritikus beállítódást, és ez a tény lépten-nyomon közegidegenné és egyszersmind leleplezővé teszi ATV-s működését.
Új állomáshelyén Kárász mindmáig hol arról győzködi az ellenzéki képviselőket, hogy szó sincs kormánypárti médiatúlsúlyról, hol meg hitet tesz a kormány menekültügyi álláspontjának helyessége mellett. Számára a nemzeti konzultációs kérdések érdemiek, az oktatáspolitika pedig remekül teljesít, hiszen máskülönben nem jutott volna ki több mint száz magyar diák Oxfordba. Az utóbbi téma idén márciusi felvetésekor egyébként az óvodákban bevezetendő tornaórákról is mély értelmű felvetéseket vehetett észbe a Kárászt már amúgy is méltán óvodaügyi szakértőnek tekintő tévénéző: „Jó, hát azért óvodába nem kell építeni tornatermet, olyan picik azok a gyerekek, hogy ott a csoportokba[n] is tudnak táncolni. Táncolni… haha, tornázni!”
Persze nem minden a politika, és hogy egészen őszinték legyünk, Kárász képernyős jelenlétében témától függetlenül igazándiból amúgy is a stílus az, ami irritáló. Még ha a forma és a tartalom dialektikus egységét nem is feledhetjük. A havasi őstípusra jobbadán még jellemző önreflexivitás itt már csupán torzult nyomaiban lelhető fel: az öndédelgető témázgatás kóros túlburjánzásában. Vagyis a tévés minden pillanatban saját magánál és szerteágazó személyes élményeinél köt ki, méghozzá sokkal inkább előbb, mint utóbb. Ott van aztán az a nyers, sőt bárdolatlan, belülről alighanem felettébb tökösnek vélt sváda, amely sem mások vélelmezhető érzékenységére, sem udvariassági vagy pláne píszí formulákra nincs tekintettel. Ennek állandó kísérője, pontosabban egyszerre alapfeltétele és következménye a tévedhetetlenség hite, amely egyetlen kérdésben sem képes egyrészt-másrészt, vagyis nem abszolút ítéletet megfogalmazni.
(Hogy a tévében megjelenített stílus Kárász esetében mennyire önazonos, azt jól bizonyította a tejesdobozokon szerepeltetett csellengők esete. Tavaly nyáron ugyanis a Magyar Narancs kiderítette, hogy a tévés vezette kampányban olyan fiatalok fotói kerültek tejesdobozokra, akik valójában nem eltűnt személyek. Amikor e blamázsról saját csatornáján, védett közegben megszólaltatták, sokadik nekifutásra is csupán ilyen nyögvenyelősen és negatív formában sikerült „elnézést kérnie” a perceken át dühöngő Kárásznak: „Kedves Bálint és kedves… hogy hívják a másikat?… Kedves Bálint és kedves Márk, elnézést kérünk öntől, hogy mi jogkövető módon a Police.hu-n körözés alatt feltüntetett képei alapján – amelyiket felraktunk a tejesdobozra – utólagosan kiderült, hogy önök mégsem tűntek el, egyébként jogszerűen önök eltűntnek voltak nyilvánítva.”)
Mondjuk ki, mindezen fentebb taglalt ismertetőjegyek révén Kárász nagyon is naprakész jelenségnek tekinthető, akit ugyan nyilvánvalóan éktelen túlzás volna Donald Trumphoz mérni (elvégre a formátumkülönbségek még e kisszerű nemben is láttamozandók), a főbb stílusjegyek mégis azonosak: egy széltében sebesen terjedő férfiúi és közszereplői arroganciamodell stabil alapelemei. Piszlicsáré kivitelben ez a képlet persze inkább csak taszító, de azért ártalmatlannak még ebben a kárászi léptékben sem neveznénk.
Kép forrása: femina.hu
