Berlin, 2019. január 15.

Centenáriumok korát éljük, úgy is mondhatnám, mindennek száz éve, lassan mi magunknak is. Számmisztikánkat a politika leköveti, beépíti saját kommunikációs rendszerébe. Történelmi eseményeket és személyiségeket naptári pontossággal már-már kényszeresen értékelnek vagy újraértékelnek. Itt éppen Rosa Luxemburg halálának kerek évfordulója ad alkalmat közös szellemidézésre. Nem akármilyen haláleset volt az: Németország Kommunista Pártjának alapítóját, harcostársával, Karl Liebknechttel együtt egy katonai kommandó foglyul ejtette, brutálisan meggyilkolta, és holttestüket a Landwehr-csatornába dobta. A gyilkosság technikája – autós rablás, majd félig agyonverés, félig agyonlövés a városon kívül – iskolát teremtett: egy évvel később ugyanígy végeztek a magyar különítményesek Somogyi Bélával és Bacsó Bélával, a Népszava szerkesztőivel, 1924-ben pedig az olasz feketeingesek Giacomo Matteotti szocialista pártfőtitkárral. A két utóbbi gyilkosság kapcsán felmerült a gyanú, hogy Horthynak, illetőleg a Ducénak legalábbis közvetett felbujtói szerepe lehetett bennük. Bizonyíték a dolgok természeténél fogva nem került elő.
A berlini öldöklés hátteréről többet tudunk. A monarchia összeomlása után a baloldali Független Szociáldemokrata Párt és szélsőbaloldali Spartacus Szövetség szocialista jövőt szánt Németországnak, és ehhez elsősorban a tűzoltó szerepét játszó rendpárti, régi szociáldemokraták ideiglenes kormányát kívánták megdönteni. A Spartacus – 1919 elejétől Kommunista Párt néven – Karl Liebknecht és a börtönéből éppen kiszabadult Rosa Luxemburg vezetésével 1919 januárjában felkelést szervezett, ám az néhány napos véres utcai harcok után összeomlott. A hatalmában fenyegetett szocdem kormány ekkor a hadseregre, az meg a különítményekre bízta a rend helyreállítását, és ennek része volt a bestiális tett, amelyért maga Gustav Noske, a párt által kinevezett belügyminiszter vállalta az erkölcsi felelősséget, mondván: „Valakinek el kellett játszani a véreb szerepét.” Rövidre fogva: a belháború a német munkásmozgalom három irányzata között folyt a mindhármat egyként gyűlölő katonai kaszt segédletével. Ez történt száz évvel ezelőtt.
Az akkori áldozatok közül legélesebben Rosa Luxemburg arcéle maradt meg a közemlékezetben. A lengyel-zsidó származású forradalmár szinte tökéletesen alkalmas volt rá, hogy a kommunizmus hatásos ikonja legyen a kései utódok szemében. Csakhogy a panteonba való befogadását némely körülmény nehezítette. A „vörös Rosa” ugyanis börtöncellájából, amelybe háborúellenes fellépése miatt került, szorosan követte az orosz forradalom eseményeit, és alapos bírálatban részesítette a bolsevik hatalomátvételt, főleg a többpárti duma erőszakos feloszlatását, a kezdődő vörös terrort és a szabad sajtó felszámolását. Tanulmányában alapelvként szögezte le, hogy „a szabadság a másként gondolkodók szabadságát” is jelenti. Ez az eretnek felfogás mit sem változtatott azon, hogy haláláig kitartott a szocialista utópia mellett, és a tanácshatalmat összeegyeztethetőnek vélte a parlamenti demokráciával. Hogy ezt miként gondolta, azt korai és tragikus halála miatt már nem állt módjában kifejteni.
A húszas évek nyugat-európai kommunistái között még sok híve akadt, akik nem orosz minta szerint képzelték a szocializmust, és főleg függetlenek akartak maradni a moszkvai központ parancsaitól. Ezeket a Kommunista Internacionálé „luxemburgista” elhajlókként bélyegezte meg, és sorra-rendre kirekesztette a mozgalomból. Sztálin Rosa Luxemburg örökségét támadva jutott el ahhoz a kárhozatos téziséhez, miszerint a baloldali szociáldemokraták veszélyesebbek a „szociálfasisztának” minősített jobboldaliaknál, mert álforradalmi magatartásukkal megtévesztik a proletariátust. A német baloldal megosztottsága ezzel visszavonhatatlan volt, és megkönnyítette a náci hatalomátvételt.

Rosa Luxemburg, mint kritikus szellem, az NDK vezető pártjának sem kellett – mártírként viszont őt és Liebknechtet is államilag kötelező tisztelet övezte. Minden év januárjában gyászmenet indult a friedrichsfeldei Szocialisták Temetője irányába, hogy lerója kegyeletét a két pártalapító előtt. Ugyanakkor Az orosz forradalom bírálata évtizedekig tabunak számított, és csak 1976-ben jelenhetett meg, mintegy ínyencségként elbújtatva az Összes Művek hatkötetes kiadásában. Wolff Biermannt, a politikai dalköltőt abban az évben engedték ki először az NSZK-ba turnéra, és ez eleinte a liberalizálódás kedvező előjelének számított. Kölnben Biermann, hatalmas közönség előtt, két strófa között gitárt pengetve, melodramatikusan idézte a nevezetes luxemburgi bekezdést: „Általános választások, korlátlan sajtó- és gyülekezési szabadság, szabad véleménynyilvánítás nélkül elhal az élet min­den nyilvános intézményben, látszatlétté válik, amelyben a bürokrácia az egyedüli tevékeny elem. A közélet lassanként elszenderül, néhány tucat pártvezér dirigál. Időről időre gyűlésekre mozgósítják a munkásság elitjét, hogy az megtapsolja a vezérek beszédeit. Alapjában tehát klikkrendszerről van szó, amely kétségtelenül diktatúra, de nem a proletariátus, hanem maroknyi politikus diktatúrája.” Másnap Kelet-Berlinben az eretnek kommunistát megfosztották NDK-állampolgárságától. Jó sorsom úgy hozta, hogy azokban a napokban magam is Nyugat-Németországban tartózkodtam harmincnapos turistaként, és a Biermann-nal történtek igencsak felzaklattak. Kommunistának éppen már nem neveztem volna magam, de valami esélyt még adtam a szocializmus és az emberi jogok randevújának, vagy mint az énekes nevezte, „Rosa vörös demokráciájának”.
Voltaképpen ez az epizód terelt engem az akkoriban kialakuló demokratikus ellenzék felé. S mi ad isten, hazatérvén kiadói szerződés fogadott: Luxemburg hétszáz oldalas könyvét, A tőkefelhalmozást bízták szerény fordítói képességemre és szorgalmamra. Ortodox marxista értekezés volt, tekintélytisztelet nélküli, Marxszal is polemizáló, szövevényes, bonyolult nyelvezetű, csillogó intellektusra valló mű – kis híján belerokkantam. Jó tíz évvel később kelet-berlini ellenzéki barátaim csatlakoztak a szokásos Liebknecht–Luxemburg-gyászmenethez, házi készítésű molinókkal, rajtuk Luxemburg szlogenjével: „A szabadság mindig a másként gondolkodók szabadsága is”, valamint az addig kiebrudaltak, bebörtönzöttek és betiltottak fényképével. A Stasi hetven személyt vett őrizte, s egy magas rangú apparatcsik „szentségtörésnek” nevezte az akciót.
Most pedig – ezt látom az esti tévéadásban – a friedrichsfeldei Szocialista Temetőben igencsak vegyes gyülekezet emlékszik kezében vörös szegfűvel a két áldozatra: ott van a volt rendszer prominenciája, Egon Krenzcel, az utolsó pártfőtitkárral az élén, mögöttük a Stasi és a keletnémet Néphadsereg és Határőrség hagyományőrző egyesülete, jelen van természetesen a Balpárt Sarah Wagenknechttel és Oscar Lafontaine-nel, és vannak spontán emlékezők, valaki az egykori ellenzékiek és politikai foglyok közül is. Többen két székfűvel érkeznek, egyiket a kommunista vértanúk emlékművén hagyják, a másikat, Ulbricht és Pieck sírja mellett elhaladva, a „sztálinizmus áldozatainak” emléktáblájánál teszik le. Bizarr látvány, annyi szent, de van benne valami vigasztaló: egyik fél sem követeli az emlékművek áthelyezését, mondjuk, abból a szépészeti megfontolásból, hogy Friedrichsfeldén az 1913-as állapotokat állítsák helyre.

*

Egyszer voltam a Gundelben. 1999 nyarán egy német tévéstáb forgatott Pesten a frankfurti könyvvásár magyar díszvendégségének előkészületei közepette, mint a projekt kurátora szerepeltem. Búcsúzásképpen hívtak meg, talán vágóképnek is kellett nekik a legendás vendéglátóipari egység. Forró nyár volt, rövid ujjú ingben érkeztem a helyszínre, ahol nyomban felvilágosítottak, hogy fehér ing, zakó és nyakkendő nélkül nincs belépés. Viszont felajánlották, hogy ezeket a textíliákat béreljem ki a ruhatárban. A németek állták a költséget, így azután nem egészen méretarányos, de az alkalomhoz méltó öltözékben ülhettem asztalhoz. Amit fogyasztottam, nyilván méregdrága volt, de egyetlen fogásra sem emlékszem, amiért önszántamból még egyszer ellátogattam volna a Városliget gasztronómiai ékességébe. Az akkori lakhelyemhez közeli Thököly étteremben viszont polgári áron elsőrangú brassói aprópecsenyében részeltettek.
Mindez arról jutott eszembe, hogy kormányunk a várbeli karmelita kolostorba költözve éttermet is nyittatott magának, mégpedig az állítólag idevágó pályázatot megnyerő Gundel védnöksége alatt. Az étlapon feltüntetett árak azonban egy menza vagy egy közönséges vállalati étkezde szintjén mozognak, és a választék is elég szerény. Az új létesítmény sokakat felháborított. Egyfelől azt rótták fel az ott étkezőknek, hogy magas jövedelmük ellenére ráfanyalodnak erre a csaknem ingyenes konyhára. Másfelől a patinás céget azzal gyanúsították, hogy az olcsó árkalkulációért valami más, busás állami megrendeléssel remélik kárpótolni magukat. Noha értettem ezeket a nyilvános megszólalásokat, valami fenntartás mégis maradt bennem, és értelmezési gondjaim is támadtak az ügy kapcsán.
Őszintén megvallom: hogy mit és mennyiért falatoznak a kormányférfiak és -nők, ez engem, hogy egy kossuthi kifejezéssel éljek, csak közepesen érdekel. Ha más bajom nincs velük, tőlem akár degeszre tömhetik magukat, és ebből a szempontból mindegy, hogy drágán vagy olcsón elégítik ki zsigeri vágyaikat. Persze tudom, hogy erre a megfontolásra figyelmeztető ujjak százai emelkednek fel „az adófizetők pénzére” hivatkozva, ám erre azt mondom: egye fene, én szívesen fizetem be az adót, ha demokráciát, szabadságot, szociális programot támogatok vele, és csak akkor morgok, ha önkényt, elnyomást és szegénységet támogatok a NAV csatornáin keresztül. A másik dolog az, hogy szerintem a Gundel ez esetben nem okvetlenül valami zsíros bizniszre kacsingat a szerény éteklappal, hanem inkább valami udvari szállítói dicsőségre vágyik.
A békebeli monarchiában a kisebb-nagyobb vállalkozások hevesen versengtek legalább egyszeri, a Hofburgból érkező megbízásért, hiszen elég volt egy Bösendorfer zongorát felhangolni, vagy néhány láda pezsgőt küldeni Schönbrunn-nak egy bálra, máris feltüntethették cégérükön, hogy „császári és királyi udvari szállítók”, ami eo ipso magas színvonalat sejtetett, mint a reálisan létező szocializmusban a „Kiváló Áruk Fóruma” jelzés. Szerintem ez a tényleges összefüggés: a Gundel pedig csak aleset. A kormány ugyanis igen sok efféle ügyféllel dolgozik, és ezek nem csupán csülkös bablevest és somlói galuskát szállítanak jutányosan az udvarnak, hanem mindenkori profiljuk szerint tévéhíradót, kulturális témájú cikksorozatot, könnygázt és Soros-plakátot is. Mindez pedig ártól függetlenül a gépezet része, anyagi, szellemi, üzemi koszt. A koszt tőlem lehet akár jó minőségű is, az üzemmel van bajom.

 

Kép: Kádár Emese