A Bagi Nacsa Show
Kevés szomorúbb és vigasztalanabb jelensége van a magyar kulturális életnek, és egyszersmind a teljes hazai nyilvánosságnak, mint a rég megrekedt hajdani ígéretek, a már soha ki nem bontakozó féltehetségek rendíthetetlen jelenléte és megrögzött ajnározása. Színészek, rendezők, írók vagy éppenséggel politikusok egész sorát nevezhetnénk meg ennek bizonyságául, miközben elmerenghetnénk a feszélyező kérdésen: vajon ha tényleg olyan tehetséges nemzet vagyunk, mint hírlik, miért is találunk annyi féltalentumot és negyedkapacitást a spiccre kiugratva? Hogyan fér össze egymással a vélt bőség meg a nagyon is valós hiánygazdálkodás ezen a téren?
Mi tagadás, ezt a különös helyzetet illusztrálja Bagi Iván és Nacsa Olivér parodisták közös pályafutása is. A kilencvenes évek második felében, még jócskán tinédzserkorukban tűntek fel a Rádiókabaréban, no meg Sas József Mikroszkóp Színpadán, 1998-ban pedig megnyerték a 4. Humorfesztivált. A két fiatalember szorgalmasan és nem is teljesen ügyetlenül utánozta Friderikusz Sándor, Göncz Árpád vagy éppen Juszt László hangját és beszédmodorát, s elsőre ez bőségesen elegendőnek bizonyult a sikerhez és az országos népszerűséghez. Ahogyan hajdanán Szuhay Balázs, Angyal János, Kern vagy Gálvölgyi esetében, úgy a közönség Nacsáék ifjonti produkcióját is kitüntető és zajos, nagyrészt értelemszerűen megelőlegezett rokonszenvvel jutalmazta. Ha úgy tetszik, ez elmond valamit a kilencvenes évek lapályos humoráról is (Éles István, Bach Szilvia, Maksa Zoltán, Ayala és Brindisi stb.), hisz voltaképpen már a duó beugrója körvonalazta a majdani tartós alapproblémákat. Például azt, hogy Nacsa első blikkre telitalálatnak tetsző Friderikusz-imitációja nem is annyira imitáció, lévén a parodista személyes megszólalásai döntően mindmáig a letűnt showman lágéját és beszédhibáját idézik. Vagy azt, hogy Bagi színpadi görcsössége és paródiáinak homogén alaphangzása olyan korlát, amely döntően utóbb is áthághatatlannak bizonyul. No és persze azt a kezdetben jóhiszeműen átmenetinek sejthető fogyatékot, hogy az így-úgy megjelenített figurákhoz nemigen társult találó és valóban szellemes szöveg.
„Ügyesek voltak, csak iskolázatlanok. Elhitték, hogy tudják a szakmát. […] A Bagi–Nacsa-show nem volt jó. Eleinte még benne volt a remény, később viszont már az sem.” Keresetlen őszinteséggel imigyen sommázta 2006-ban a Magyar Nemzet egyik kritikusa az akkor már évtizedes múltra visszatekintő páros működését, s ez a megállapítás két szempontból is figyelemre méltó. Egyrészt azért, mert jól jelzi, hogy néhány év elteltével már viszonylag közkeletű volt a felismerés, miszerint Nacsáék a biztató indulás után megragadtak, és belemerevedtek a féltehetség státuszába. Másrészt mivel ez a kritika a jobb-, vagyis úgymond a polgári oldalról érkezett, ahol ekkor még mintha senkinek se lett volna tudomása arról, hogy a duó konzervatív, jobboldali elkötelezettségű, még akár politikai, sőt pártpolitikai értelemben is.
Akárhogy is, az új évezred első éveiben Bagi és Nacsa kettőse látványosan befutott, mindenekelőtt a kereskedelmi televíziózásnak hála, ami kevéssé meglepő, elvégre arrafelé hagyományosan lecsapnak a csontig lehasználható néhai ígéretekre. Velük is épp ez történt: előbb a TV2-s Banánhéj, majd a Médiacápa adásaiban adták el újra meg újra ugyanazt a keveset. S mert az önismétlés kivétel nélkül mindig alacsonyabb szint, így a páros show-műsoraiban egyre inkább a maszkmesterek és a fodrászok kényszerültek elhordani a paródiák főterhét, tékozló bőkezűséggel mért töltelékbeszélgetésektől és Maksa-híradókat idéző poénoktól körülölelve. Mindössze két olyan mozzanat akadt a duó működésében a 2000-es évek során, amely a jelenből visszatekintve említést érdemel. Az egyik a Korda György-paródia ihletett pillanata volt, amely egyszerre négy ember pályafutásának és médiajelenlétének adott új lendületet (Nacsa, Bagi, Korda, Balázs Klári), ez azóta végső adu és mentőöv gyanánt kismilliószor lett újrajátszva. A másik a politikai irány markánsabb megjelenése volt, amelynek legemlékezetesebb momentuma Medgyessy Péter személyes szereplése volt Nacsáéknál (kevéssel a bukása előtt, mint előzékeny körítésű, ám kétségbeesett PR-mentőakció), legtartósabb vonulata pedig a Szomszéd kertje-szegmens a jobb- és a baloldal első emberének visszatérő paródia-párjelenetével. Eredendően ez is afféle légynek sem ártó, fékezett habzású szekvencia volt azonban, nagyjából a néhai Uborka politikai humorfelfogásának falmelléki szellemében.
2011-ben azután a páros átköltözött a köztévére, s miközben politikai hangütés terén műsoruk nagyot és látványosat fordult, egyebekben most minden ugyanúgy van, mint korábban. Az előbbit a legegyszerűbb talán Nacsa Olivér közelmúltbéli nyilatkozatával illusztrálni: „Ha olyan, egyébként általam művészileg nagyra becsült kollégák – hogy csak ennél a műfajnál maradjunk –, mint Hajós András vagy Bödőcs Tibor a liberális oldalnak lettek a szószólói, akkor úgy gondolom, hogy a konzervatív oldalnak ugyanúgy »jár« ez a lehetőség, hogy ismert művészek kiálljanak az értékrendje mellett. És ha most én vagyok, aki ezt a vállamra vehetem, én lehetek ennek a zászlóvivője, akkor én ezt örömmel megteszem.” Bizony, Nacsa és a költői-írói babérokra is törő Bagi idővel fölfedezte magában a konzervatív polgárt, és egyszersmind a „józan észt”. Így aztán a Szálka, avagy Bagi és Nacsa megakad a torkán, majd még inkább A Bagi Nacsa Show adásaiban lakályos otthonra talált a kormányoldal megannyi napi üzenete, mint például a sorosozás vagy a migránskártya. A zászlóvivésben nem ismerik a tréfát.
S mégis, a Bagi Nacsa Show legnagyobb problémája korántsem az önszorgalmú propagandistaszerep. Hanem a majdnem teljes kiüresedettség, a rutinná patinásodott semmi. Elég akár egyetlen adást, mondjuk a december 13-i epizódot megtekinteni ahhoz, hogy erről érzékletesen megbizonyosodjunk. Azt akár futtában át is ugorhatjuk, hogy „Orbán Viktor miniszterelnök úr” utánzása a hiperlojalitás jegyében fogant, hiszen – minden ellenkező híreszteléssel szemben – valójában akár a lojálisan kormánypárti humoristákon is lehet nevetni. (Hofi Géza sem volt éppenséggel örök ellenzéki.) Mi több, innen nézve en passant még akár az is említendőbbnek tűnhet, hogy Andy Vajna és neje a jobbos humoristák számára ma olyasféle szerepet tölt be, mint egykoron a Patyolat vagy a BKV: e házaspárra egész évben vadászati tilalom nélkül ellőhető egy-egy patron. Ilyesformán tehát a Nacsa által megjelenített luxusfeleség kockázat nélkül elnyávoghatja, hogy Losziba vitte kezeltetni a macskáját. (A „tűéles logikájú” Nógrádi György utánzása pedig egyenesen a műsor legsikerültebb pillanatát jelentette, igaz, leginkább csak a maszkosoknak meg a biztonságpolitikai mindentudó kézreeső modorosságainak hála.)
A főgond sokkal inkább az, hogy a büdös életben nem jönnénk rá, hogy Nacsa éppen Vajna Tímeát utánozza, ha nem hangozna el a férj neve, és nem esnék említés a macskás sztoriról meg a fánkokról. És ez a legkevésbé sem egyedi eset: az adásban kétszer is fölbukkanó celebtúlélős szegmens szereplői nagyobbára felismerhetetlenek. A többséget végül így-úgy persze be lehet azonosítani, de inkább csak a szövegnek köszönhetően, s nem a hang vagy a figura gunyoros megidézése révén. Persze okkal fölmerülhet bennünk a kérdés, hogy vajha Rubint Réka vagy az említett Vajnáné személyiségét miként is lehetne parodizálni – parodizálható személyiség híján? Ahogyan kérdés az is, hogy vajon tényleg égető szükségünk van-e egy igazán jó Pintér Tibor- vagy Fodor Zsóka-paródiára? Csakhogy ha már egyszer Nacsáék kiválasztották ezeket a médiaszereplőket, akkor bizony kutya kötelességük lenne fel is mutatni ezeket az alakokat, s nem beérni a smink- és fodrászrészleg ernyedetlen fáradozásaival, miközben ők maguk jószerint mindahány figurához ugyanazokat a megavasodott szabványgesztusokat pakolgatják. Méghozzá mindössze csupán azzal a különbséggel, hogy Nacsa nyúlósabban, Bagi ellenben fújtatva artikulál.
Az említett celebimitációkon túl mindössze két színészinterjú alkotja a pertraktált adást, mindkétszer Nacsa által levezetve, s mindkétszer a kínos regiszter valamely határszélén billegve. Kamarás Iván sztoriztatása az enyhébbik eset, itt leginkább csak a kérdező szinte már sértő túlzásai („a magyar film- és színháztörténelembe mélyen bevéste magát”) válnak zavaróvá, valamint együttérzéssel szörnyülködhetünk a beszélgetőtársak közé beállított biodíszlet, vagyis egy néma mosolygásra kényszerített hölgy lehetetlen szerepén. No de aztán a műsor utolsó harmadában megkapjuk a nyolcvan fölött is stramm, ám jócskán kontrollvesztett állapotú Koncz Gábort. A helyenként szórakoztató, túlnyomórészt azonban zagyva és követhetetlen, olykor pedig, mi tagadás, egészen kiábrándító szövegáradat alkalmasint egy profi riportert is nehéz próba elé állítana. Hát még Nacsát! Ő mindössze csak arra képes, hogy időnként feladjon egy-egy szemérmetlenül mesterkélt álkérdést, nagyjából a „volt neked egy eseted Sajóládon” modorában. Így aztán a show meglepetésünkre épp itt csap át valódi paródiába, igaz, teljességgel önkéntelenül. Egy cukros mosolyú kérdezővel, aki váltig Friderikusz Sándor hangján édeleg, és a parttalanul locsogó idős színésszel, aki a saját legendáját rombolja, miközben egy pécsi fogatlan kurvás sztori tőszomszédságában azért azt is hűen megvallja, hogy „hál’ istennek nagyon jól elvagyok a hatalommal”.
Kép forrása: baginacsa.hu
