Szűcs Jenő 90
A magyar politikatörténet bevett közhelye, hogy pártok és politikusok híján írók csinálják a politikát. A huszadik század politikatörténetére két történész munkássága rányomta bélyegét: Szekfű Gyula és Szűcs Jenő meghatározó szerepet játszott egy-egy korszak alakulásában, alakításában. Szekfű nélkül aligha bontakozhatott volna ki a Bethlen-konszolidáció ideológiai-történeti legitimációja, miként ugyancsak Szekfű munkássága járult hozzá, ekkor már jóval kisebb hatással, a Horthy-kor második fele legitimációjának lebontásához. Szűcs Jenőnek a kelet-közép-európai önálló régió létéről szóló munkája egyszerre kérdőjelezte meg a magyar Kádár-rendszer, a lengyel, csehszlovák és magyar régió keleti típusú, egyszersmind osztályharcos történeti kánonját és a szovjet típusú magyar rendszer 1956 utáni legitimációját. Azzal, hogy Szűcs Jenő időben és térben máshol helyezte el Magyarországot a kettéválasztott világban, ugyanakkor nem képzelgett a Nyugathoz való magyar csatlakozásról, hanem önálló teret vázolt fel Kelet és Nyugat között, történeti-ideológiai hátteret kölcsönzött egy lehetséges ellenzéki határolt és tervezett forradalomnak (Adam Michnik és Jacek Kuroń, Bence György és Kis János) és/vagy egy fél-ellenzéki radikális politikai és gazdasági reformnak (reformközgazdászok).
Keletkezéstörténet
Amikor Szűcs 1979 végén vállalta, hogy tanulmányt ír egy Bibó-emlékkönyvbe, az értelmiségi tájékozódás már túl volt a hatvanas évek eleji, Molnár Erik kezdeményezte történészvitán, a marxizmus reneszánszán, a hatvannyolcas prágai és párizsi tavaszokon, a filozófusperen, a marxizmus körkérdésen, és éppen szilárd tájékozódási pontot, pontokat keresett. Mindez egybeesett az ötvenhatosok – Donáth Ferenc, Vásárhelyi Miklós, Göncz Árpád, Kende Péter stb. – türelmes és hatékony kezdeményezésével, hogy Bibó István munkássága körül alakítsanak ki egyetértést és koalíciót a korábbi lukácsista ellenzék és a népi tábor között. Így kívánták megbontani a kádári konszolidációs rendszer egységét. Szűcs Jenő kanyargós életpályája a marxista kuruc, negyvennyolcas állásponttól a hatvanas évek, ugyancsak marxista hatvanhetes álláspontján át, a hetvenes évek önálló, immár nem-marxista, az Annales-iskolához közel álló hosszú időtartamú, makro- és mikro-térelméleti, anyagi kultúrájú, antinacionalista felfogásáig egyszerre keresett és talált magának és az őt olvasóknak szilárd fogódzókat.
Szűcs ötvenhatos volt, de határozottan nem kuruc és negyvennyolcas, mint ebben az időben a népi tábor Szabó Dezső, Németh László, Illyés Gyula és Bibó István alapján. Ugyanakkor nem volt labanc tereziánus és/vagy jozefinista, hatvanhetes, mint Szekfű Gyula alapján a szekfűánusok, így Kosáry Domokos, a száműzött történészkirály. A világot immár kiábrándult marxistaként nem a kapitalizmus és a kommunizmus közötti versengésként, az osztályharcok történeteként látta, de nem keresett harmadik utat se a két rendszer között. Abban reménykedett, hogy találhatók mélyebb szerkezetek, amelyekkel igazolhatók a kelet-közép-európai másságok, anélkül, hogy a kapitalizmus vagy szocializmus dichotómiájában keresnénk megoldásokat.
Szűcs Jenő teljesítménye többé-kevésbé érthetetlen a nyolcvanas évek politikai, gazdasági és társadalmi kontextusa nélkül. Amikor nagy hatású történeti-politikai röpiratába belefogott, „derült volt az ég”. A párizsi Magyar Füzetek 1979-es Bibó-emlékszáma után döntött arról a Donáth Ferenc által első ízben koordinált ellenzék, hogy emlékkönyvet adnak ki. Az emlékkönyv szerkesztőbizottságában Szűcs Jenő az egyetlen történész, rajta kívül Bence György, Csoóri Sándor, Donáth Ferenc, Göncz Árpád, Halda Aliz, Kenedi János, Kis János, Réz Pál és Tordai Zádor a tagjai. A kötetet nem szamizdatnak szánták, hanem ígéretet kaptak arra, hogy megjelenhet a Gondolat Kiadónál. Hetvenhat írás született, több mint ezer oldalon, és ezek között volt Szűcs Jenőé: a Vázlat Európa három történeti régiójáról.
Az írások egy időben születtek a szovjet típusú szocialista gazdaságok általános válságával és a lengyel Szolidaritás hatalmas mozgalmával, amely megrengette nemcsak Lengyelországot, hanem az egész szocialista tábort. Minden gondolkodó kereste a válság politikai, gazdasági és társadalmi okait, a történészek a történelmi gyökereit. A közép-kelet-európai térség egyik nagy államának, a lengyelnek a széthullása és a többiek megroppanása a hatalmas és mozdulatlan Szovjetunió mellett magyarázatot igényelt: mennyire vagyunk azonosak és mások az Elbától keletre? Megszületett a remény, hogy lehetséges egy sajátos kettős hatalom a pártállam és a független szakszervezetek, civil szervezetek, egyház együttesében, létrejöhet egy új kelet-közép-európai modell a keleti szovjet Oroszország és a Nyugat között. A Bibó-emlékkönyv 1981 elejére állt össze, amikor a lengyel mozgalom még fölfelé tartott, és amikor még nem volt világos, hogy milyen lesz közvetlen vagy közvetett hatása a kelet-közép-európai térségre, ezen belül Magyarországra.
Szűcs Jenő tanulmányát nem szaktörténeti munkaként, hanem olyan történeti-politikai nagyesszéként kell kezelni, mint Szekfű Gyula Három nemzedék, vagy a nemzetközi irodalomból Jan Patočka Mi a cseh, vagy Fernand Braudel A kapitalizmus dinamikája című írásait. Az ilyen típusú művek nem monografikus céllal íródnak, történet- és politikafilozófiai célból születnek: értékelvű megközelítéssel egy ország, földrész vagy korszak helyét és szerepét kívánják meghatározni az egyetemes vagy kontinentális történetben. Egy ilyen történeti-politikai esszé sokszor csak hatásos összefoglalója korábbi történeti kutatásoknak és megállapításoknak, így van ez Szűcs munkájával is. Az általa leírt köztes, Nyugat és Kelet között meghúzódó lengyel-cseh-magyar régiót leírták már a két világháború közötti lengyel és csehszlovák történészek. Sőt, Bibó István ismert, ugyancsak inkább politikai esszéként felfogható műve a kelet-európai kisállamok nyomorúságáról egyértelműen együtt kezelte e régiót, és megkülönböztette a nyugat-európai, valamint a kelet-európai politikai fejlődéstől.
Kép: Csizik Balázs
