A zsenik. Hogy miért állnak felettünk, köznapi emberek vagy épp tudósok felett? Hogyan lehet leírni azt a többletet, ami adatott nekik? Égi szikra vagy inkább örökégő láng? Mindig is érdekelt az a titok, ami a zsenikben rejtőzik. Érdekelt és egyben félelmet is keltett bennem ez a többlet. Wisinger István dokuregényének elején, a fiatal Neumann észjárásának epizódjaiban megjeleníti ezt a titokzatos-félelmetes többletet. Pólya Györgyöt, egy másik zseniális magyar tudóst idézi, aki emlékezésében írja le azt a szinte ide nem illő kifejezést, hogy „féltem tőle”. Neumann a tanítványa volt, és egyik óráján egy tétel ismertetésébe belefűzi, hogy a tézisnek még nincs bizonyítéka, és soká fog tartani, amíg ez valakinek sikerülni fog. Neumann egy darabig vacakol a papírjaival, majd kimegy a táblához, felír egy képletsort, és azt mondja: így kell levezetni. Ennyi. Pólya sem volt akárki – a heurisztika kidolgozója, A gondolkodás iskolája című klasszikus műve magyarul is megjelent –, de bele se tudott rúgni ebbe a labdába. Erre kijön a táblához egy alig húszéves nyikhaj, és zsebből megfejti a lehetetlent. Ismerem ezt az érzést, és ettől lesz számomra a zsenialitás csodálatos és egyben démonikus.
Neumann matematikai tudása messze túlnyúlik szakmája határán: munkásságához tartozik a kvantummechanika szabályainak átírása, aztán a mai számítógépek alapja, a kettes számrendszer és a beépített memória kidolgozása (laptopjainkon ma is ezzel dolgozunk). Övé az elsőség a játékelmélet közgazdasági hasznosítását illetően, az atombomba működési alapjainak matematizálása terén, nélküle nem született volna meg a szerkezet. Amihez nyúlt, ott csodák születtek.
Wisinger utánamegy e zseni beindulásának. Kezdetben annyit lehetett tudni róla, hogy a Fasori Evangélikus Gimnáziumba járt, és személyesen Rácz tanár úr volt mentora, tanára. A Marx György által marsbélieknek nevezett világhírt elérő matekosok és fizikusok keltető laboratóriuma. Rácz László már gimnazista korában felkereste a Neumann szülőket, hogy itt egy zseni van kibontakozóban, ő mindent megtesz a pluszképzésért, de a szülők is így járjanak el. Így történt: Neumannék biztosították a különórákat (a gimnáziumban műegyetemi profok foglalkoztak a gyerekkel), négy vagy öt nyelvre tanították, sorra nyíltak meg előtte a külföldi egyetemek kapui. Wisinger azt tudja bemutatni, hogy nem magától lesz valaki zseni, többféle „háttér” összehangolása kell a „fellövéséhez”. Mondanám, hogy könyvének legizgalmasabb – legregényesebb – része az ifjú Neumann neveltetése. Dokuregénye valóban nagy kaland: egy filosz vállalkozik arra, hogy egy matematikus–fizikus géniusz élettörténetét, no és munkásságát mutassa be, ráadásul olvasmányos módon. Sikerült neki.
Amerikai meghívás 1930-ban a Princetoni Egyetemre. Ketten, illetve hárman mennek: Wigner Jenő és a frissen házasodott Neumann a feleségével. A meghívást természetesen számos külföldi tudományos publikációja, annak híre készítette elő. Jól érezte magát új környezetében, Wisinger szerint nem vette át az akkor már divatos lezser öltözködési stílust, partikon és hivatalos megbeszéléseken, egyetemi órákon és hétköznapi sétáin ugyanabban a háromrészes, nyakkendős szerelésben volt látható, ez volt a különös ismertetőjegye. Európai maradt, miközben szívvel-lélekkel amerikai lett, mint ilyet hívták meg az amerikai tüzérség kísérleti telepére, hogy ballisztikai számításokat végezzen, valamint a gyorsan fejlődő ágyúk lövedékeinek és egyéb projektek fizikai újszerűségét tökéletesítse. Innen már csak egy ugrás volt, hogy némi angol közjáték után – 1943-tól – bekapcsolódjon a Manhattan-terv munkálataiba, az atombomba-tervezés és -kivitelezés szigorúan titkos műveleteibe.
Már itt, nagyjából a könyv felénél erősödött meg bennem a hiányérzet, hogy egyfelől Neumann életének köznapjairól szinte minden apróságot megtudtam, tudományos munkájáról, matematikai (szakmai) felfedezéséiről igen keveset. A szerző megemlíti, hogy egyik pártfogója topológus – de miért nem tudhatom meg, mi az a topológia, és miért fontos? Neumann kezdetben halmazelmélettel foglalkozott. De azon belül pontosan mivel? A halmazelmélet kiterjedt matematikai birodalom, amelyben Neumann bizonyára tett fontos felfedezéseket. A számítógép-konstrukció születésénél is ott volt, jó volna tudni, mi a bináris számrendszer, miért volt mérföldkő ennek bevezetése, hogyan működik a csak 0-val és 1-es számmal történő számítások rendszere. Miért volt fontos felfedezés a memória és a program összevonása a komputerarchitektúrában? A meteorológiai előrejelzés matematikai megoldáskísérlete – úgy tudom –, megelőzte a káoszkutatást és a vele járó elméleti forradalmat. A játékelmélet persze szerepel a könyvben; de az, hogy milyen elméleti háttere van, miben áll Neumann újítása (közgazdasági alkalmazása), nem. Tudom, hogy egy olvasmányos, életrajzra fókuszáló könyvben nem ildomos bonyolult matematikai képletekkel traktálni az olvasót, de könyörgöm, Neumann-nak ez volt a szakmája. Valamivel többet is el lehetne árulni abból, hogy mivel bíbelődött, amikor a fejében állandóan pörgött egy-egy probléma megoldásának a motorja. Vagyis erősen kifogásolom, hogy a könyv nem kísérli meg köznapi formában ismertetni azt az iszonyúan bonyolult problémahalmazt, a tudomány legkülönbözőbb területeinek újításait, felfedezéseit, máig ható technikai megoldásait, amelyeket Neumann-nak köszönhet a világ. Digitális társadalomban élünk, nélküle nem tartanánk itt. De melyek voltak a kezdeti lépések forradalmian új megoldásai? – kérdezném. Értem én, Wisinger Neumann-életrajza azért olvasmányos, mert az emberre figyel, azt mutatja be különböző hivatásszegmensekben, konfliktusokban, magánéleti válságokban. Ettől sikeres a könyv. A tudós, pontosabban a zseni munkájának akárcsak távlati képzete is hiányzik e sikerkönyvből. Persze, túlzok, két fejezet is foglalkozik a számítógéppel való munka bonyodalmaival. De e könyv szakmai részleteiből hiányzik az a közérthető, ám mégis tudományos alapvetés, ami nagyobb betekintést nyújtana Neumann zsenialitásába.
Azért persze Wisinger bemutatja, hogy dolgozik Neumann: feje-agya szinte huszonnégy órás üzemmódban zakatol, állandóan van egy vagy több probléma, amelynek a megoldása nem hagyja nyugodni, és csak úgy tud dolgozni, ha békében hagyják, elvonul egy sarokba gondolkodni, olykor felír magának ezt-azt, aztán ha sikerül eredményre jutnia, megkönnyebbül. De addig elviselhetetlen is tud lenni: hagyják magára, az agya csak úgy tud működni.
Elméleti matematikus volt, de fantasztikus technikai készségekkel. Az első számítógépek tervezését, összerakását, működésbe hozását neki köszönhetjük: mekkora kézügyesség, technikai skill kellett ahhoz, hogy ezt a konyhaszekrény nagyságú monstrumot (rádiócsövekkel működött!) életre lehessen kelteni. Sokoldalúsága révén neki sikerült.
A Manhattan-tervben való szerepvállalásáról szóló beszámoló némileg kárpótol az imént említett hiányérzetemért. Részletes és tudománytörténetileg fontos bevezetőt kaphat az olvasó a bomba előtörténetéről, a német fejlesztések gyors haladásáról, ami – ma már nem kell hangsúlyozni – halálos fenyegetést jelentett a világháború kimenetele és egyáltalán a demokratikus világ számára. Versenyfutás indult jóval azelőtt, hogy a világ észbe kapott volna e munkálatok tétjéről. És itt a magyar tudósok (Szilárd Leó, Wigner Jenő, Teller Ede és a többiek) fantasztikus eredményekkel járultak hozzá a német veszedelem elhárításához. Wisinger egy kevésbé ismert mellékkörülményt ismertet: Szilárd látta, hogy a németek rá akarják tenni a kezüket a belga gyarmaton (Kongóban) található óriási uránvagyonra, a bombagyártás alapanyagára, ami halálos veszedelmet jelentett volna e verseny amerikai résztvevői számára. Jót derültem, amikor könyvében az atombizottság alakulásának és finanszírozásának kezdeti históriáját olvastam: a katonák akadékoskodtak, képtelenek voltak felfogni a Szilárd előterjesztésében kifejtett tézist, miszerint itt nem egy nagyobb bombáról, hanem a háborúzás új korszakának nyitányáról, hihetetlen erejű robbanóenergia felszabadításáról és bevetéséről van szó. A katonai észjárás fiatalkorom kedvenc vicctémája volt, de itt életveszélyes kekeckedést jelentett. Pearl Harbor (1941 decembere) után Roosevelt minden állami, tudományos és titkos forrást biztosított a projekt gyors haladásához. Wisinger a mexikói sivatagban lévő Los Alamos-i kísérleti-tudományos állomás kiépítését, tudósok begyűjtését, a titkos nyelv használatát, Oppenheimer CIA-megfigyelését (kommunista kapcsolatai voltak) krimiszerű izgalommal tálalja. Különösen izgalmas a bomba bevetése körüli viták ismertetése: nem mindenki volt a robbantás (tömegpusztítás) mellett (pl. Szilárd Leó, aki Einsteinnel az egész atomprogramot elindította, ekkor már ellene volt). Neumann egyértelműen a bomba bevetésére biztatta Truman elnököt. Sőt, talán csak városi legenda, de Moszkva elpusztítását is helyeselte volna. Ha ez így volt, meg tudom érteni, s Neumann tudományos zsenialitása nem lesz kisebb a szememben. Bár némileg fura szájízzel veszem tudomásul az ilyen irányú meggyőződését. Az amerikai vezetés sürgetését – a könyvből tudtam meg – az indokolta, hogy Truman és csapata egy lehetséges japán–szovjet békétől félt, ami halálos csapást jelentett volna a demokratikus világra.
A könyv egyik érdekes kérdése: miért a kelet-európai menekült tudósok vitték sikerre a Manhattan-tervet, az atombomba megvalósítását? Az amerikai tudományos és politikai közvélemény miért nem reagált a német fenyegetésre? Azért, mondja Wisinger, mert e tudósok a saját bőrükön tapasztalták a náci rezsim halálos fenyegetését, amit Amerikában nem lehetett közvetlenül érzékelni. És, tenném hozzá, exportálták azt az európai tudáskészletet, amit az addigi kutatásokból nyertek, részben titkosan, nagyrészt nyilvánosan. És megszületik a két bomba – a Kövér Ember és a Kisfiú. A többit ismerjük, bár hatása nem egyszerű. Hirosima máig viták témája, hiába több százezer amerikai katona életének megmentése, de az atomháborúk veszélyével azóta élünk együtt, és az is igaz, hogy miután a Szovjetunió is megalkotta atom- és hidrogénbombáját, az atomegyensúly biztosította a hosszú békét. A bomba árnyéka azonban máig kísért. Lelkiismeret-furdalást okozott létrehozóinak is. Az Enola Gay, a bombát ledobó gép hajózó tisztje, Claude Eatherly élete végéig küzdött a depressziójával (be is zárták a pszichiátriára egy időre). Érdekes viszont, hogy amikor Neumannt jelölték a japán célpontok meghatározására, Tokió mellett kardoskodott. Fel sem merült benne a Hirosimánál sokszor nagyobb emberáldozatot követelő pusztítás morális kérdése.
Már jóval a háború után, 1955-ben, a számítógép fejlesztésén dolgozva üt be a mennykő. Neumann válla fájni kezd: csontrákot diagnosztizálnak nála. Hihetetlen tragédia: miután szinte az összes létező matematikai problémát megoldja, és a technológiai akadályokat is elhárítja, a sors megvonja tőle jogosítványát az életre. (Ötvenhárom évesen ment el.) A rövid élet az ára a zsenialitásnak? Mozartnak is csak harmincöt év adatott – orbitális igazságtalanság.
Wisinger könyve hatalmas forrásanyaggal dolgozik, dokumentumok százainak megy utána, aminek az az eredménye, hogy egy magyar tudós-zseni arcképe, korszakos nagysága és felfoghatatlan gondolkodóképessége végre közkinccsé válik. Munkája méltó párja korábbi, Szent-Györgyi Albertet bemutató monográfiájának (A Nobel-díjas kém, 2017).
Wisinger István: Egy elme az örökkévalóságnak. Neumann János regényes élete. Budapest, 2018, Athenaeum Könyvkiadó. 422. oldal, 3999 forint.
Kép: omikk.bme.hu
