Az élőlények evolúciós pályáján az emberhez vezető útról írt nagyszerű művében Charles Darwin, és megállapítja, hogy „az alacsonyabb rendű osztályokba tartozó állatok esetében a két nem gyakran egy egyedben egyesül, és azért a másodlagos nemi bélyegek nem fejlődhetnek ki” (Darwin, 1961. 318.). Darwin műve alapján úgy tűnik, hogy a nemek megjelenése előfeltétele az állatok magasabb osztályba lépésének. Az utódok megszületését eredményező nemzés a magasabb rendbe tartozó állatok esetében már nem egy, hanem két egyed dolga, ami növeli a sikeres utódok megszületésének a valószínűségét, mivel a nemzést megelőzi a nemi szelekció, a nőstény és a hím egymásra találásának egyáltalán nem magától értetődő drámája. A nemi szelekció jelentősen hozzájárul az evolúció sikeréhez, hiszen azoknak az egyedeknek adja meg génjeik továbbörökítésének esélyét, amelyek a legelőnyösebben kerülnek ki a párért folytatott versenyből.
A versenyben a kezdeményezés feladata többnyire a hímekre hárul, amelyeknek meg kell küzdeniük a többi hímmel a nőstény kegyeinek elnyeréséért. Azok a hímek nyernek, amelyek viselkedésük és külsejük okán a leginkább felkeltik a nőstények érdeklődését. A sikeres hímek átörökítik utódaikra a sikeresség jegyeit, hozzájárulva a faj fennmaradásához. A sikertelen hímek génjei átörökítetlenek maradnak. Az evolúcióból természetesen a nőstények sem maradhatnak ki. Az ő sikerük a megtermékenyülés és az utódok világra hozatala.
Az életbe lépő új egyedek kétszereplős létrehozása az evolúciós továbblépés záloga. A két nem léte egyben feladat- és munkamegosztást is jelent, ami fokozza az egyedfejlődés sikerének valószínűségét (Smith, Szathmáry, 2012). A nemi szelekció és a rá épülő munka- és feladatmegosztás a magasabb rendű osztályokba tartozó valamennyi faj esetében kiválóan működik, s nem meglepő, hogy az ember színrelépésével sem változott a helyzet. Ádám és Éva azonban versenyhelyzetben volt, meg kellett küzdeniük egymás figyelméért, s utódaiknak is csak akkor volt esélyük, ha proaktívak voltak.
Egyetlen kérdés marad nyitva. Mi az oka annak, ha a nemi szelekció utat téveszt, s a hímek hímeket, a nőstények nőstényeket választanak? Ez a viselkedés az utódnemzés szempontjából zsákutca, ahonnan a géneknek nincs továbbvezető útjuk a jövőbe. Mégis, azt látjuk, hogy mintegy ezerötszáz olyan magasabbrendű állatfaj él a Földön, melynek egyedei azonos nemű egyedekkel létesítenek rendszeresen szexuális jellegű kapcsolatot. A listán szerepelnek rovarok, halak, kétéltűek, hüllők, madarak, és természetesen bőven találunk példát a homoszexuális viselkedésre az emlősök között is.
Az evolúcióbiológusok szerint ilyen esetekben az utódnemzés elmaradása csak látszólagos hátrány. Egyfelől a homoszexuális viselkedés nem feltétlenül jelenti a nemi szelekciós versenyből való kilépést. Ha kisebb gyakorisággal is, de a homoszexuális aktusokba bocsátkozó hímek és nőstények szintén nemzenek utódokat. A vizsgálatok szerint a homoszexualitásnak a faj szintjén jelentkező társas és genetikai előnyei vannak, s emiatt tér vissza ez a viselkedés az új nemzedékekben újra meg újra (Scheuring, 2014).
Az ember készen kapta evolúciós örökségként a nemi szelekciót, de a nemi szelekció feltételei az állatokhoz képest alaposan megváltoztak. Az állatok szexualitásával ellentében az emberi szexualitás nonstop jellegű. Gyakorlatilag nincsenek időbeli korlátok, amelyek meghatároznák, hogy az egyedek mikor élhetnek nemi életet, s mikor nem. A szexualitás természeti korlátoktól való felszabadulása behozhatatlan evolúciós előnybe hozta a Homo sapiens egyedeit, akik a Föld egy meghatározott helyén megjelenve, bámulatra méltó ütemben sokasodtak, és pár tízezer év alatt a Föld szinte minden pontjára eljutottak. Freud „polimorf perverzitásként” írta le az ember rendkívül változatos hajlandóságát és vágyát a szexuális kielégülésre (Freud, 2015). Ugyancsak emberi sajátosság az egyedfejlődés idejének megnyúlása, a társas-közösségi környezet nélkülözhetetlensége a nemi önazonosság megtalálásában, aminek Scheuring István szerint három összetevője van: a testbe zárt nemi jelleg, a nemi érdeklődés iránya és a nemi identitás.
Az emberek szétszóródása csoportokban történt, ami a nyelvek, normák, szokások megsokszorozódását, a kultúrák sokféleségét hozta magával (Sumner, 1978). Azt már az egyes kultúrák normái határozzák meg, hogy a lehetséges szexuális viselkedések korlátlan repertoárjából az adott kultúra mit fogad el, s mit tilt. A tilalmasnak nyilvánított szexuális gyakorlatok nem tűnnek el, csak kívül kerülnek a láthatóságon, s amennyiben láthatóvá válnak, a tilalmat megszegőknek súlyos szankciókkal kell számolniuk.
Az emberi viselkedés ösztönző erőinek csak egyike a szexualitás. A másik, a nemi szelekcióban kulcsfontosságú erő az agresszivitás, melynek hiányában a férfi esélytelen utód nemzésére. Az emberi lét nem könnyen megoldható feladványa, hogy a szexualitásban és az agresszióban egyszerre meglévő építő és pusztító lehetőségek egyenlege pozitív legyen. Az embernek, éljen bárhol és bármikor, ezzel a feladvánnyal kell szembenéznie.
Heidegger jól látja, hogy a nyugati kultúra embere a közösségi létből a nyelv révén kiemelkedve egyénként szállt szembe a létező egészével, kikérdezve és megragadva azt akként, ami (Heidegger, 1992. 63.). Nietzsche Apollón mértékével határozza meg a népi-törzsi létből kiemelkedő egyént, aki nem titáni és nem barbár, miközben Dionüszosz leküzdhetetlen hatásaként magában hordozza a titáni és a barbár örökséget (Nietzsche, 1986. 43–44.). Az állam szervezetén belül elkülönült család interakciós és kommunikációs közösségében a „principium individuationis” mind a férfi, mind a nő sorsának jegye, akik egymással mint férj és feleség, gyermekeikkel mint apa és anya vannak kapcsolatban (Arisztotelész, 1984. 75.).
Az apollóni és a dionüszoszi kettősség tragikus szorításában születik meg a vérségi rokonok szexuális kapcsolattartásának tilalma, amit Hofstätter a minden emberben lehetőségként eleve ott lévő egyéni sorsképlet kiindulási pontjaként tart számon (Hofstätter, 1969). A vérfertőzés tilalmának alapja lehetett az a racionális felismerés, hogy az elsődleges rokonok szexuális kapcsolataiból származó utódok között feltűnően sokan vannak a veleszületett fogyatékossággal sújtottak (Csányi, 1999). Az Oidipusz-tragédia máig hatóan tette égbekiáltó bűnné az egykor megengedett szexuális kapcsolatot anya és fia között (Szabó, 1985). Az egyiptomi kultúrában az uralkodó családok tagjai között a vérfertőző kapcsolatok megengedettek voltak és maradtak, ami arra példa, hogy a kulturális tilalmakat kénye-keve szerint felülírhatja a hatalom.
Ha uralmi gyakorlat nem is maradt, de máig meglévő kulturális motívum a hatalmasság totalitását a kontroll nélküli szexualitással bemutatni, érzékeltetni. Richard Wagner Ringjének A walkür fejezete elején Siegmund és Sieglinde talákoznak. Nem tudják, hogy testvérek, sőt ikrek. A színtér egy kőrisfa köré épített ház, ahová Siegmund menekül, és a közös tapasztalat, a wälsungbánat hamar összehozza a nőt és a férfit az ellenséges, másnapra párbajra szólító Hunding házában. Siegmund és Sieglinde rögtön egymásba szeretnek, a nő mákonnyal elaltatja férjét, megmutatja Siegmundnak a kőrisfába szúrt kardot. Siegmund rögtön felel: „A sors nékem szánt szépséges nő és lángoló fényű kard!… Menyasszonyát lelte e lányban a bátyja… Húgom és mátkám! Az vagy te nékem, a wälsungvér szent nászra lép” (Wagner, 2003. 211., 221.). Wagner alaptézisében a legigazabb, mindent legyőző szerelem az ikerpárok szerelme: csakis ebből születhet meg Siegfried, a félelmet nem ismerő harcos. Aki aztán elbukik: hiába szerzi meg a félelem érzését, veleszületett ostobasága hibák sorozatába taszítja. Jelenidejűen egy francia író, Jonathan Littell választotta ugyanezen motívumot holokauszt-regénye alapjául. A regény egy fiktív náci bürokrata vallomása, s a főhős, Max Aue karaktere azáltal különbözik a többi névtelen, pusztán a náci paradigma jegyében gyilkolóktól, hogy nem is a zsidók elleni bűnökről, hanem inkább azon vérbűnök sorozatáról számol be, melyeket gyerekkorától kezdve folyamatosan elkövetett, kezdve ikertestvére megtermékenyítésétől anyja megfojtásáig: így a holokauszt egyfajta mögöttes díszletté halványul az összes európai nemi norma és tabu megsértésének vértől tocsogó eseményhalmazában (Littel, 2009).
