Ma álmomban megcsókolt egy férfi,

egészen közel volt már a reggel –

és egész nap ez járt a fejemben.

Egy nap, a szívemben amulettel.

 

Jöttem-mentem és tettem a dolgom.

(Még azt sem tudom, hogy nős vagy nőtlen.)

A titok piros volt, jól meglepett.

Elmosolyodtam és meglepődtem.

 

Egy padon ültem sokadmagammal.

Gondolom, valami váróterem.

Ő hosszú útról érkezett vissza,

és egyből hozzám, hogy legyen velem.

 

Téglaszín pulcsiban hajolt fölém,

mintha megérkezés, találkozás,

egészen úgy, mintha így lenne rendjén,

mint akik között ez rég így szokás.

 

De ez egyáltalán nem így van –

az álom szerint ő is én vagyok,

hazaérkezem és várakozom,

megtöltök magammal egy sor padot.

 

Én vagyok ő, a téglaszín pulcsi,

csomagok nélküli, üres keze,

a váróterem és hosszú útja,

jötte, könnyű csókja és végzete.

 

Az orvosomnak elmesélhetném

(csakhogy elutazott az orvosom),

őt biztosan mélyen érdekelné,

hogy mostanság miket is álmodom.

 

De nem érdekes, hiszen csak álom.

Egy reggellel soha nem érne fel.

Bár egy piros amulett a szívben

egy verset mégiscsak megérdemel.

 

NAGYMEZŐ-ÁLOM

 

Visszatértünk. Hát! Nahát,

a régi otthon, A LAKÁS!

Szárnyasajtó-angyalok köszöntenek,

sárga spaletták tárulnak ölelésre,

fényben fürdő franciaablakok

karcsú aranytáblái villannak,

tükrök tükröznek újra: végre!

A rézkilincsek legyintenek,

hisz tudták ők! Tudták,

hogy élek, hogy visszaérek!

Vissza, vissza! És tovább…!

Újabb és újabb szobák

nyílnak,

régi bútorok,

fiókmélyben albumok –

lapultak együtt velem,

hisz el se mentem, itt vagyok,

a földig érő függönyök,

a mögéjük elbújt kölyök,

itt voltam végig – Istenem,

a nagyszobába beúszik

a konyha omlettillata,

trilla-trilla délelőttök

könnyű kanáridala,

az ajtón túl nem függőkert, a függőfolyosó,

a szomszéd néni (szörnyen édes habos kakaó,

de kisasztalon világatlasz és a földgolyó)

 

a délután, a végtelen

egy kagyló héjában ma is

vitrinbe zárva zúg

 

Damaszt, ünnep, meisseni tálak —

Otthon-otthon-otthonom!

Hogy lehet, hogy újra látlak?

 

Chaplin-film

 

Nem látja senki.

Hogy elaludtam.

Kapkodva húzok elő egy szoknyát,

és rám dől a fél szekrény.

Félájult ruhák a szőnyegen.

Pedig vasalva vannak.

Aztán a hajam beleragad

a lámpáról lógó légypapírba,

amitől amúgy iszonyodom,

de nem bírom a mindenbe

belepiszkító őszi legyeket.

Csapdába estem és viszolygok,

pedig még kávét sem ittam.

A türkiz gyöngysor

fennakad a réz karkötő korallágain.

Mindjárt elszakad. Látom,

ahogy a szemek szétgurulnak,

és eltűnnek a résekben.

Kiszabadulok és összeszedem magam.

Vasalva vagyok.

Jó, hogy nem látta senki ezt.