De mi is az illiberalizmus? Orbán a liberalizmus kritikájából indul ki. A liberalizmus az egyén szabadságáról szól, s nem látja, értékeli a nemzeti érdeket. Az illiberalizmus viszont egy olyan projekt, mely a nemzeti érdeket az egyéni érdekek fölé helyezi. Nos, ez nem ostobaság. Nincs politikai elmélet, amelyik tagadná, hogy van közösségi érdek, amely nem egyszerűen az egyéni érdekek summa summaruma. Ezzel Adam Smith, a „láthatatlan kéz”, a lehető legkövetkezetesebb klasszikus liberalizmus teoretikusa is tisztában volt, amikor Az erkölcsi érzelmek elmélete című könyvében arról írt, hogy az egyének elsősorban az alter szimpátiáját keresik, vagyis az én egoista érdekem, hogy azt követve jót tegyek alternek… Ugyanakkor nincs se politikai elmélet, se politikai gyakorlat, amelyik az önérdek, egyéni szabadság és közösségérdek, szolidaritás ellentmondását sikeresen teljes mértékben feloldaná. Orbánnak nincs válasza arra, hogy amennyiben az egyének nem látják a nemzeti érdekeket, akkor ki látja őket? Rousseau erre azt válaszolta: a hozzá hasonló bölcs és független, direkt politikai hatalommal nem rendelkező értelmiségiek, akik így a törvényadók (nem professzionális politikusok, de még a törvényhozó testületben sem ülnek). Ez a megoldás aligha lenne szimpatikus Orbánnak. Bár nem fejti ki részletesen, de aligha kétséges, azt hiszi, csak az erős végrehajtó hatalom képes a nemzeti érdekeket képviselni. S valóban, Orbán a mostani választási kampányban is azzal érvel, hogy csak egy lehetőleg ismét kétharmadot elérő Fidesz-kormány – s annak élén Orbán Viktor – képes az etnikailag meghatározott nemzetet külső veszélyektől, az iszlámtól, a bevándorlóktól, Soros Györgytől, Brüsszeltől, az ENSZ-től megvédeni. Aki bármelyik ellenzéki pártra szavaz, az Magyarország ellen szavaz, az a bevándorlóországra, iszlamizálódó és bőrszínében színesedő országra adja a voksát. Soros Györgyöt – akinek a terve a Fidesz szerint a fehér, keresztény Európa és a nemzeti szuverenitások felszámolása – az ellenzék valamennyi vezetőjével, a Jobbiktól a DK-ig, összeölelkezve ábrázolja a Fidesz legfontosabb választási reklámja.
Ezek után eléggé világos, hogy az illiberalizmus lényege a végrehajtó hatalom megszabadítása az őt bénító intézményektől. A 2010-es kétharmados győzelem lehetővé tette, hogy megszűnjön a törvényhozó hatalomnak a végrehajtó hatalomtól való függetlensége, a parlament meghozta azokat a törvényeket, amelyeket a végrehajtó hatalom kívánt, méghozzá jóformán mindig kétharmados többséggel, hiszen minden Fidesz-képviselő fegyelmezetten úgy szavazott, ahogy a párt vezetője, Orbán Viktor kívánta.
A következő cél az igazságszolgáltatás függetlenségét a végrehajtó hatalom által a lehető legnagyobb mértékben korlátozni. Az első lépés az alkotmánybíróság és a köztársasági elnök személyének olyan átalakítása volt, hogy azok ne akadályozzák, hanem segítsék a törvényhozás folyamatát. Az új parlament természetesen nem adott második terminust Sólyom Lászlónak, hiszen sok fejfájást okozott a kormányoknak (amíg kormányon volt, az MSZP sem kedvelte, sok borsot tört az orra alá), s bár Sólyom minden tudással és morális kvalitással rendelkezett, amire egy köztársasági elnöknek szüksége lehet, helyette Schmitt Pált választották elnöknek, aki ugyan vívásban olimpiai bajnok volt, de semmi tapasztalata vagy tudása a jogban s különösen az alkotmányjogban nem volt. Schmitt – ahogy ezt elvárták tőle – minden törvényt azon nyomban aláírt, s azt vallotta, nem akadályozni, hanem segíteni kívánja a törvénykezés folyamatát. Ezt is tette. Az őt követő Áder Jánosnak ugyan megvolt a jogi kvalifikációja, de azért ő is engedelmesen szinte minden alkalommal aláírt. Ezt követte az alkotmánybíróság végrehajtó hatalomtól való függetlenségének fokozatos felszámolása. Első lépésben megnövelték a bíróság tagjainak számát, nehogy az előző rendszerből „átöröklött” bírók akadályozzák a végrehajtó hatalmat. Ma már nincs egyetlen alkotmánybíró sem, akit ne a Fidesz-parlament nevezett volna ki, és Stumpf István kivételével a testület szinte minden kérdésben rábólint a parlament által hozott törvényekre.
Az igazságszolgáltatásnak – legfőképpen a bíróságoknak – bizonyos fokú függetlensége még fennmaradt. Bár sok jel mutat arra, hogy az ügyészség, elsősorban a legfőbb ügyész hivatala a végrehajtó hatalom eszköze, inkább indít eljárást a végrehajtó hatalom politikai ellenfelei ellen – idáig lényegileg soha nem politikai érvek, hanem gazdasági korrupció okán vagy ürügyén –, s a végrehajtó hatalom kliensei szinte soha nem kerülnek az ügyészség látókörébe. Ugyanakkor sok bíró a mai napig makacskodik, gyakran hoz olyan ítéleteket, melyeket a végrehajtó hatalom nem kedvel, s ezért időnként még nyilvánosan támadja is ezeket a bírákat, ami nem éppen komilfó egy jogállamban (nem mintha Donald Trump nem tenné ezt nap mint nap, de ki vonja kétségbe az ő illiberális törekvéseit?). Még Biszku Bélát is felmentette első fokon a bíróság, aztán politikai nyomásra a feljebbvitelen jelképes, rövid felfüggesztett börtönbüntetésre ítélték, s hagyták békében, otthonában meghalni. Számos szocialista politikust hosszan tartó eljárás (időnként hosszas előzetes letartóztatás) után a bíróságok felmentettek, gyakran bűncselekmény, máskor bizonyítékok hiánya miatt.
Mindez arra utal, hogy az illiberális állam inkább projekt, mint megvalósult rezsim. Aligha kérdéses, ha a Fidesz április 8-án ismét kétharmadot kap, akkor nagy erővel hozzálát a továbbélő liberális intézmények felszámolásához, és igyekszik annyira megközelíteni az illiberális állam ideáltípusát, amennyire csak lehet (bár ezt elérni, illetve az Európai Unió tagságát és az abból származó, a magyar gazdasági növekedés nagyobb részét adó támogatást megtartani aligha lehet). Mondandóm lényege, hogy annak a három hatalmi ágnak – a végrehajtó, a törvényhozó és az igazságszolgáltató hatalomnak – az összemosása, amelyeknek a szétválasztásáról Montesquieu értekezett, és a „jó” vagy „liberális” kormányzás kritériumának tekintett, mára Magyarországon jelentős mértékben előrehaladt, de egyelőre nem teljesült be.
Szólnék néhány szót a Montesquieu kora óta jelentőségre szert tett negyedik és ötödik hatalmi ágról, nevezetesen a médiáról és az önigazgató, illetve szűkebben értelmezve a civil szervezetekről. Ezek függetlensége az, ami leginkább érinti a társadalomtudományi kutatásokat.
Nos, a média elleni roham zajlik. A közszolgálati televíziót és rádiót sikerült teljes mértékben elfoglalni – ez szegény Antall Józsefnek, mint utaltunk már rá, nem sikerült, pedig ő is nagyon szerette volna. A legnagyobb példányszámban eladott napilapnak, a Népszabadságnak 24 órás puccsal történt megszüntetése azonban jelzésértékű. Igaz, ez sem diktatórikus, hanem illiberális módszerekkel történt, a kormány nem tiltotta be a Népszabadságot, s arról igazán nem tehet, hogy – a kormányhoz közel álló – osztrák tulajdonos úgy határozott, leállítja a lapot, és szélnek ereszti a munkatársait. Ezt inkább szingapúri módszernek nevezném. Ott sincsenek politikai ügyek, csak gazdaságiak.
Magyarországon – mint az jól ismert – a kormányzathoz közel álló üzletemberek felvásárolták szinte az egész vidéki sajtót, s azokból kormánypárti lapokat csináltak. Ugyanakkor itt sem sikerült az illiberalizmust teljes egészében kiépíteni. Van még ellenzéki sajtó, s van, aki megjelentet kormány- és rendszerkritikus cikkeket, könyveket. Ha a Kádár-rezsimben sem maradtak színvonalas kéziratok az íróasztalfiókban, ma még kevésbé maradnak. A magántőke nemcsak szolgálja a végrehajtó hatalmat, hanem még fejfájást is okozhat neki. Jó példa erre a Magyar Nemzet, amelyben Simicska sok borsot tör a barátból ellenséggé vált Orbán Viktor és kliensei orra alá. Összegyűjtött elég pénzt, amíg a hatalom közelében volt, hogy abból most (jobboldali) ellenzéki akciókat finanszírozzon, köztük a Magyar Nemzetet és a Hír TV-t. Hiába illiberális egy állam, minden tőkés rendszerben két kapura megy a játék a tőke és a politika között, csak az a kérdés, merre lejt a pálya, a politika vagy a tőke felé. A liberális államokban inkább a tőke felé, az illiberalizmusban egyértelműen a politika felé.
De folyik a háború az önigazgató és civil szervek ellen is. E dolgozat témájából eredően az önigazgató szervek esetében különösen az oktatási intézmények, azokon belül is leginkább az egyetemek és a Magyar Tudományos Akadémia figyelemre méltók.
Az egyetemi autonómia korlátozása sok fonton történik. Ennek fontos eleme, hogy a végrehajtó hatalom a vezetők kinevezésébe szisztematikusan beleszól, a szenátusok választhatnak ugyan rektort, de rektor az lesz, akit a humánerőforrás-miniszter majd kinevez. De mivel nem szabad túlságosan megbízni még az így kinevezett vezetőkben sem (a többségük azért mégiscsak értelmiségi, s olykor képesek önállóan gondolkodni, sőt még beszélni is), ezért a biztonság kedvéért pénzügyekben kancellárokat helyeznek föléjük, akiknél az akadémiai teljesítmény már igazán nem, de a végrehajtó hatalomhoz való hűség annál inkább számít. Ehhez még hozzájárul, hogy a végrehajtó hatalom igencsak egyenlőtlenül osztja el a forrásokat, létrehozta saját oktatóbázisát, a Nemzeti Közszolgálati Egyetemet, s azt anyagilag igen jól ellátja. A Magyar Nemzeti Bank pedig saját, igen jól finanszírozott közgazdasági PhD-programokat indít, és kutatásfinanszírozó alapítványokat hoz létre azokból a nyereségeiből, melyek a valutaárfolyamok változásából keletkeztek, ezt a jegybankok – mivel nem feladatuk a profittermelés – be szokták fizetni az állami költségvetésbe. A CEU elleni fellépés egyik oka éppenséggel az, hogy a CEU a leginkább autonómnak nevezhető egyetem ma Magyarországon.
Az Akadémia valamivel sikeresebben védi az autonómiáját, de részben ez is fikció, hiszen költségvetése, de még az akadémikusi tiszteletdíjak is az állami költségvetéstől függnek. Ezért – helyesen – megpróbál kívül maradni a napi politikai vitákon, időnként mégis kompromisszumokra kényszerül. A legriasztóbb ilyen kompromisszum az volt, amikor a Magyar Tudományos Akadémia tekintélyét kockáztatta a közterek elnevezése körüli politikai csatákban, s képes volt olyan „tudományos” tanácsot adni, hogy Lukács Györgyről nem lehet Magyarországon közteret elnevezni. A legsúlyosabb kompromisszumot a Magyar Művészeti Akadémiának a tudományos akadémia rangjára való felemelésekor tették. Ez ellen még az MTA akkori – a Fideszhez közel álló – elnöke is tiltakozott, eredménytelenül. Széchenyi az Akadémiát a magyar nyelv, a tudományok és mindenfajta művészetek ápolására hozta létre; a művészeteket az Akadémiából csak annak szovjetizálásakor zárták ki. Ezt korrigálandó hozták léte a Széchenyi Művészeti Akadémiát, mint az MTA társintézményét, de gyakorlatilag minden költségvetés nélkül. Makovecz Imre hamarosan megalapított egy ezzel versengő intézményt, a Magyar Művészeti Akadémiát, mivel vélhetően a Széchenyi Akadémia tagságának nagyobb része a „másik szekértáborhoz” tartozott, inkább volt ballib, mint nemzeti. Miért ne, lehet akárhány akadémia, ebben semmi kivetnivaló nincs, legfeljebb csak sajnálkozni kell azon, hogy miért nem tudnak művészek, akik a politikáról mást gondolnak, egymással beszélni. Hát nem tudtak. Ők sem. Az azonban már az illiberális állam gesztusa volt, hogy az új alkotmány megalkotásakor meghagyták a Széchenyi Művészeti Akadémiát egy amatőr baráti társaságnak, a MMA-t viszont köztestületté nyilvánították, és sok milliárd forinttal kistafírozták. Ezen túl az MMA tagjainak komoly járadékot utalnak, s az MMA kulcsszerepet játszik a legfontosabb művészeti díjazottak kiválasztásában.
Az egyetemek és az MTA autonómiájának korlátozása azért is feltűnő, mert az illiberális állam hatalmas kultúrharcot folytat. A harc a nemzeti identitás megőrzéséért, a nemzeti kultúra központba állításáért, a nemzeti büszkeség érdekében a történelem átértelmezéséért folyik, s fontos lenne, hogy ebben a liberalizmusra hajló egyetemi tanárok és oktatók ne kerékkötők legyenek.
Az illiberális állam fontos csatatere a civil szervezetek elleni harc. Civil szervezetek könnyen átvehetik azt az ellenőrző szerepet, amelyet a függetlenségükben csorbult hatalmi ágaknak kell egy liberális államban gyakorolniuk. Ennek klasszikus példája a Helsinki Bizottság, mely a jogállamiság védelmében utóvédharcot próbál folytatni. Orbán Viktor megígérte választóinak, ha újra nyernek, „elzavarják Gyuri bácsit”. Abból, hogy megmondta, hozzávetőleg kétezer civil aktivistát tart Soros-ügynöknek, arra is lehet következtetni, hogy ezeket a személyeket a nemzetbiztonsági szervezetek, úgy tűnik, megfigyelés alatt tartják.
Remélem, világos, hogy milyen irányban várható az illiberális állam továbbépülése. Vannak kitűnő követendő példák, mindenekelőtt Putyin Oroszországa, Erdoğan Törökországa vagy a Li Kwan Yu által kifundált szingapúri rendszer. S nem véletlen a Fidesz szimpátiája Trump elnök iránt, aki éppen a húsvétot használta fel arra, hogy azt javasolja, a Washington Postot (amely közölt néhány vele kapcsolatos kritikát) politikai lobbista szervezetként kellene regisztrálni. Láthatóan az amerikai elnök is tanul az oroszoktól, meg a magyaroktól is. Mindkét államban szó van arról, hogy „külföldi ügynökként” regisztrálják azokat a civil szervezeteket, amelyek külföldi támogatást is kapnak, ha azok hatékony módszereket javasolnak a végrehajtó hatalom eredményes működésének akadályozására.
De térjünk vissza ennek a dolgozatnak, legalábbis ennek a fejezetnek az alapkérdéséhez: lehet-e társadalomkutatást és rendszerkritikai társadalomelméletet művelni az illiberális államban? Erre olyan válaszom van, amelynek, gondolom, a liberális vagy baloldali értelmiségi talán örülhet: de még mennyire, most aztán igazán lehet. Csak két példát említenék a közelmúltból. Az egyik Magyar Bálint maffiaállam-elmélete. Lehet vele vitatkozni, de azt nem lehet tőle elvitatni, hogy olyan magvas rendszerkritikai elméletet alkotott, amilyenre a 80-as évek eleje óta talán nem volt példa, vagy hogy óvatosabban fogalmazzak, nem sok példa volt. A másik izgalmas példa a Hegymenet. Ezt a könyvet egy jogász szerkesztette, akiről korábban az volt a vélemény, hogy közel áll a Fideszhez. A kötet Magyar könyveinél óvatosabb, de szisztematikus rendszerkritikát közöl, s nem véletlen, hogy az MTA igyekezett magát távol tartani tőle, illetve a könyv finanszírozásától. Nem kell az oroszlán bajuszát húzogatni. Bölcs mondás. Tényleg nem kell, különösen, ha az oroszlán adja a költségvetésünket. De amikor ez kiderült (lehet, hogy igaz se volt, az MTA tényleg azt hitte, hogy ezek az írások nem elég tudományosak… ez volt az érv a kiadása ellen), egy magánvállalkozó felvállalta a könyv kiadását, s mint annak idején a szamizdatokat, ezt a kötetet is cukorként vitték a vásárlók, busás profitot biztosítva a bátor kiadónak, dicsőséget a szerkesztőnek s a szerzőknek. A történet fő üzenete: amíg van piac, az állami, bürokratikus korlátozás nem mindenható. Ha például 1975-ben megengedték volna egy magánkiadónak, hogy jelentesse meg Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz című könyvet, az a gyanúm, kerestünk volna eleget, hogy azt az egy hetet, amit a Gyorskocsi utcában töltöttünk, ne kelljen elvesztegetett időnek tekintenünk. Ne tessék megijedni, nem ötleteket adok az illiberális államnak, csak rossz viccet mondok.
Nem volnék hű önmagamhoz, ha ezt az írást nem egy grimasszal, némi öniróniával fejezném be. Lehet, hogy csak nosztalgiázom? Ezerkilencszázhatvannyolcban lettem harmincéves, fiatal voltam, minden szép volt, még a Gyorskocsi utcai börtönben „felszolgált” (mit csinál a börtönőr, ha ennivalót hoz a rabnak?) grenadírmarsot is élveztem. Lehet, hogy éppen ezért eltúlzom az 1963 és a 80-as évek eleje között született társadalomtudományi teljesítményeket? Jó, túlzok, de azért ugye abban igazam van, hogy A hiány és a Vázlat Európa három történeti régiójáról maradandó remekművek? S talán abban is lehet valami igazság, hogy a hatalom közelébe kerülő (ha nem is osztályhatalomba jutó) értelmiség a következő húsz-harminc évben többet foglalkozott publicisztikával és politikával, mint kritikai társadalomtudománnyal. S ha ez igaz lenne, akkor hadd legyek optimista. Nem kell szeretni az illiberális rezsimet ahhoz, hogy belássuk, mintha pezsdülne a szellemi élet. Ne a nagy öregekre figyeljünk, hanem a fiatalokra, a negyven alattiakra. Nem kevés fiatal kutatóval találkoztam az alatt a három év alatt, amit itthon töltöttem. Nem írnak cikkeket a napilapokba, a hetilapokba, de gondosan olvassák a nemzetközi irodalmat, és törik a fejüket a nagy társadalomelméleti problémákon. Illiberális politikusok, tessék vigyázni: nincs veszélyesebb annál, mint mikor elhallgattatják azokat a másként gondolkodó – mondhatnánk azt is, antipolitikus – fiatalokat, akiket nem lehet szellemi kerítések közé bezárni.
[1] Simicska Lajos április 11-én felfüggesztette a Magyar Nemzet kiadását, a Lánchíd Rádió csak zenét sugároz, és a mágnás a Heti Válasszal együtt értékesíteni óhajtja médiaérdekeltségeit. A Hír TV-nél ugyanettől az időponttól racionalizálást jelentett be. (A szerk.)
Kép forrása: http://www.szaboabel.hu/paintings.html
