Pár héttel az áprilisi választás után sok tízezer budapesti tüntetőnek jó volt hallania, amikor a tömeg azt skandálta, hogy „mi vagyunk a többség”. Ez azonban egy percig sem volt igaz, sem a választás napján, sem hat héttel előtte vagy utána.
Köztudott, hogy az országgyűlési választás matematikája nem lineáris. Egyfelől, a hatályos választási törvény úgy lett megkonstruálva, hogy alapesetben a Fidesz 40 százalékos támogatottsággal is kétharmados többséget tud szerezni. Végeredményben Orbán pártjára a listán 2,8 millió szavazat érkezett – ez 49 százalék, közel félmillió szavazattal több, mint 2014-ben. Ehhez még hozzá kell számolni a Jobbikra leadott több mint egymillió listás szavazatot – merthogy véleményem szerint a Jobbik az első pillanattól fogva mindig is a Fidesz tartalékserege volt. (A továbbiakban ezért a Jobbikkal ebben az írásban egyáltalán nem is foglalkozom. Már csak azért sem, mert úgy tűnik, hogy amióta Orbánnak nincs szüksége a Jobbikra, igyekszik szét is verni ezt a tartalékseregét.)
Másfelől viszont most áprilisban úgy alakult, hogy amennyiben Budapesten kettővel több egyéni helyet nyer az ellenzék, akkor nincs kétharmad, és így nagyon más lett volna a végeredmény hazai és külföldi percepciója. Ha nincs kétharmad, akkor sem lenne alapvetően más a hatalmi helyzet (a Jobbik miatt), de nem alakult volna ki a balliberális oldalon a totális vereség érzülete. Ebből a szempontból – de csakis ebből a szempontból – tekintve, az LMP utolsó heti szerencsétlenkedése fatális pech volt az ellenzék egésze számára, de a párt számára is. Az LMP lett a bűnbak, mert sokak szerint legalább két-három mandátum sorsa rajta múlott.
Amikor ezeket a sorokat írom, a budapesti közhangulatból úgy érződik, hogy az ellenzéki szavazók többsége már a választás előtt is, utána pedig még inkább saját pártjait okolta a rossz szereplés miatt. Nincs igazuk. Osztom Bauer Tamás Facebookon közzétett értékelését, miszerint sok rosszat el lehet mondani az ellenzéki pártokról: tehetségtelenek, ötlettelenek, mindennél fontosabb számukra a költségvetési támogatás stb. De az biztos, hogy ezek a pártok nem verték szét a demokratikus jogállamot, nem tették napi kormányzati gyakorlattá a rasszista uszítást, az idegenellenességet és az euroszkepticizmust. Akik közülük kormányon voltak, azok biztosan nem tettek ilyesmit, akik még nem voltak kormányon, azokról ez – programjaik, nyilatkozataik alapján – okkal feltételezhető. Súlyos tárgyi tévedés és nagy méltánytalanság bármilyen sarkító logika nevében egy kalap alá venni a Fideszt és az ellenzéket (minden párt lop, minden politikus korrupt, takarodjon Orbán is, Gyurcsány is, stb.). Márpedig mostanában szinte mindenki ezt gondolja, még azok is, akik alapjában véve nagyon dühösek a Fideszre.
*
Az alábbiakban megpróbálom nyolc pontban kifejteni, hogy miképpen szerzett a Fidesz többséget 2010-ben, és miért tudta ezt megtartani 2014 után 2018-ban is. A magyarázó tényezőket fontossági sorrendbe rendeztem. Ami a lista elejére került, az a legfontosabb. Akinek kevés türelme van a hosszú cikkek olvasásához, elég, ha csak első négy pontot tanulmányozza.
- 1945–49 között a tradicionális magyar jobboldal (az arisztokrácia, az egyházak, a zsidó és a német nagytőke, a kispolgárság, a nagygazdák stb.) olyan súlyos vereséget szenvedett, hogy máig nem tudott felépülni. Ebbe a történelmi vákuumba nyomult be Orbán és pártja, majd pedig három kormányzati ciklus során a Horthy-korszak néhány fontos építőkockáját újrahasznosítva saját intézményrendszert épített fel a magának.
Az így kialakult politikai játszótéren Orbán sikerének az a talpköve, hogy a Fideszen belül 1993 óta kíméletlen, egyszemélyi diktatúrát tart fenn. Egy városi legenda szerint Pető Iván valamikor 1994 táján meg is kérdezte Orbán Viktort, hogy miképpen tudja garantálni a frakciófegyelmet. „Nagyon egyszerű – mondta Orbán –, én fizetem őket.” Ezt a mintát a demokratikus pártok és mozgalmak nem tudják követni, mert ezekben a belső versengés miatt pszichopata személyiségjegyekkel nem lehet tartósan fennmaradni a csúcson. Ebből következik az, hogy a „normális” pártokban mindig vannak egymással nyilvánosan vitatkozó csoportok, kiemelkedő személyiségek, ezért van „a kibeszélés”, a „a kiszivárogtatás”, „az önmagukkal való foglalkozás”. Mindez a liberális demokráciákban, az Egyesült Államokban vagy Angliában teljesen megszokott, de a hazai választók számára szokatlan és megemészthetetlen.
Orbán 2008 óta tudatosan és nyíltan vállalt módon szembemegy azzal a bibói jelmondattal, hogy „a politikát nem lehet hazugságra építeni”. Szerinte lehet, sőt ez a normális. Orbán abból indul ki, hogy mire egy hazugságról bebizonyosodik, hogy hazugság vagy szabályszegés (pl. EU-ügyekben), addig két-három év is eltelik. Ha hinni lehet a városi legendának, akkor Kövér László már 1999-ben (!) megmondta a parlament folyosóján Keleti Györgynek: „Ugráljatok csak, majd egyenként levadászunk benneteket.” Ez a taktika alkalmasnak bizonyult az ellenzék vezetőinek és szervezeteinek lejáratására: a vádaknak bedőlt a közvélemény, sokszor az érintett pártok szavazói is. Mire a kiszemelt áldozatok az összes pert megnyerték, és felmentették őket a koholt vádak alól, addigra már az ügyek senkit sem érdekeltek. Egy demokratikus párt ezt a harcmodort sem tudja követni, bármennyire is követeli a baloldalon sok szimpatizáns, hogy „vegyük át Orbán-módszereit”: a pártelit meg a holdudvar is pillanatok alatt fellázadna az efféle vezetés ellen.
