Amikor a lovak használati értékét lenullázta a gépkocsi a közlekedésben, a traktor a mezőgazdaságban, a tank a háborúban, akkor a lovakat kivonták a forgalomból. Dísznek, szórakozásnak és luxusnak maradt belőlük, amennyi maradt. Mi lesz az emberrel, ha a használati értékét lenullázza a technikai haladás? Például a „Mindenek Internetje”? Mely olyan emberi aggyal felfoghatatlan méretű és sebességű adatfolyamokat hozhat létre, melyek földolgozásában, értelmezésében és hasznosításában az emberi agy versenyképtelen. „Amikor az autók maguk mögé utasították a lovas kocsikat, akkor sem az történt, hogy továbbfejlesztettük a lovakat, hanem kivontuk őket a forgalomból. Lehet, hogy ideje így tenni a Homo sapiensszel is.” Ezt olvassuk Yuval Noah Harari új könyvében (Homo Deus: A holnap rövid története, Animus, Budapest, 2017, 368 o.). Még kérdőjel sincs a mondat végén. A két szituációt két dolog biztosan megkülönbözteti egymástól. Először is a ló nem írt könyvet arról, mi lesz vele, ha versenyképtelenné válik a gépekkel szemben, és nem is gondolkodott el ezen a problémán. Másodsorban nem a ló indította el a gépesítés folyamatát, hanem az ember, aki végül kivonta a forgalomból.
De mit jelentenek és mit nem ezek a különbségek a jövőnkre nézve? Harari sem lát a jövőbe, de belegondol. Olyan nyitottan és bátran, ahogy nagyon kevesen, ha egyáltalán. Miután nem látja a jövőt, nem mondja meg, mit jelentenek és mit nem a különbségek ember és ló között. De levezeti, hogy mit jelenthetnek, és mit nem.
Hararinál a magamfajta haladáshívő liberálisoknak nincs erősebb és kellemetlenebb szellemi ellenfelük. Mert mit hisz, aki haladáshívő is és liberális is? Egyrészt azt, hogy a liberalizmus a leghaladottabb az eddig létrejött rendszerek közül. Másrészt azt, hogy ez a rendszer sem lehet örök, valami másnak kell jönnie utána, helyébe és fölébe, hiszen ha van haladás, akkor valaminek a liberalizmust is túl kell haladnia; akkor valamiképp, valamikor a liberalizmusnak is túlhaladottá kell válnia. Vagyis a haladáshívő liberális nem abszolút, hanem relatív liberális. Liberalizmusa a jelenre és a belátható jövőre vonatkozik, és addig van biztonságban, amíg valaki, mint vakmerő úttörőként Harari, meg nem próbálja a belátható jövőbe belegondolni a liberalizmus túlhaladását. Ez kiváltképp kellemetlen a magamfajták számára, ha az a túlhaladás a liberális kor értékeivel való szembehaladást jelent. Illetve annak legfőbb értékével, az emberi individuummal. Azzal a maximával, hogy a legfőbb érték az ember.
A haladáshívő liberális ma vitáinak túlnyomó részét olyanokkal folytatja, akik valamilyen létezett rendszert vagy azok valamilyen kombinációját állítják alternatívaként a liberalizmussal szemben. Kommunistákkal, konzervatívokkal, nácikkal, nacionalistákkal, fából vaskarikát (pl. demokratikus szocializmust) álmodókkal. Olyanokkal, akik a múltból veszik a jövőképüket.
Harari nem tartozik közéjük. Minden érvet visszaigazol, ami ma a liberalizmus mellett szól. És tömérdek tényezőt halmoz egymásra, amelyek arra utalnak, hogy ezeknek az érveknek az érvénye lejárófélben van.
Harari ugyan nem marxista, nem is érti Marxot igazán jól, de világtörténelem-képe annyiban mégis rokona Marxénak, hogy egymást követő, minőségi ugrásokkal elválasztott, nagy rendszerek sorozataként fogja fel az emberiség történeti útját, és az eddigi rendszerek által mutatott fejlődési sor meghosszabbításával próbálja kitapogatni a jövőt. De azt már nem gondolja (sőt), hogy az ember eddig történelme a törvény erejével megmásíthatatlanul kijelöli a jövő alapvonásait. Annyira nem gondolja ezt, hogy a hiedelmek körébe sorol minden föltételezést, mely arra vonatkozik, hogy az emberiség sorsát valamilyen, az emberektől függetlenül létező (isteni vagy másfajta) törvény határozza meg.
Harari történelemszemlélete markánsan eltér a jelent a múlthoz képest hanyatlásnak tekintő pesszimistákétól és a haladáshívő optimistákétól is. Az ő történelemszemlélete radikálisan ambivalens.
Harari világtörténelme az állat-ember Isten-emberré válásának története, amely most ahhoz a ponthoz érkezett, hogy az ember alkotásai az ember fölé nőnek, és azok válhatnak Istenné az ember fölött.
Az állat-ember vadászott, mint a ragadozók, gyűjtögette az ennivalót, mint a növényevők, és a kettőt együtt művelte, mint a mindenevők. Az állatvilág sok fajának egyike volt, nem gyakorolt nagyobb hatást a Föld élővilágára, mint a hozzá hasonló méretű állatok. Animista volt, abban a hitben élt, hogy nincs lényegi különbség állat és ember között. A környezet valamennyi elemét magához hasonló, lelkes lénynek vélte. Ezt világítja meg az a történet, amelyet a máig fennmaradt vadászó-gyűjtögető dél-indiai nép, a najákok köréből hozott az ő életüket kutató antropológus. Egy najákot megölt egy elefántbika. A hatóságok igyekeztek elfogni a tettest, hogy ne veszélyeztesse tovább az embereket. A najákok nem voltak hajlandók segíteni ebben. Ők velük egy minőséget képviselő lényként tekintettek az elefántbikára. Számukra ő volt „az elefántbika, aki egyedül jár”. Azért jár egyedül, mert a másik elefántbikát, akivel azelőtt többnyire együtt barangolt, és nagyon közel állt hozzá, az erdészek elfogták. Azóta dühös és erőszakos. „Neked hogy esne, ha elvennék tőled a társadat? Hát ugyanígy esett az elefántnak is.” Így intették a najákok az erdészeket. Úgy ítélték meg az elefánt tettét és az állapotát, ahogy egy emberét.
A mezőgazdasági forradalom teljesen megváltoztatta az ember viszonyát a természethez. A növényt termesztő, állatot tenyésztő ember létformája a természet aktív átalakítására irányul. Ebben a Harari által antropocénnek nevezett korban az ember válik a Földet alakító legfontosabb tényezővé. A nagyobb testű vadállatok túlnyomó részét kipusztítja, a bolygót az általa kitenyésztett háziállatokkal, a nemesített, átalakított növényekkel és az általa létrehozott mesterséges tárgyakkal, építményekkel, eszközökkel, gépekkel, intézményekkel tölti meg, ezek igényei szerint alakítja át az élettelen környezetet is. Önmagát a többi élőlény fölé rendeli, akiknek létét és sorsát az ő érdekei határozzák meg. A könyv 70. oldalán látjuk „a nagytestű állatok biomasszájának kördiagramját”, amely ennek a folyamatnak az eredményét szépen érzékelteti. Ebből az 1,1 milliárd tonnára tehető biomasszából 300 millió tonna az ember, 700 millió az ő „teremtménye”, a háziállat, és mindössze 100 millió tonna a vadállat. A vadállatok aránya az antropocén korszakban csökkent közel 100 százalékról 9-re. A Földön ma a vadon élő farkasok száma kb. 200 ezer, a háznál élő kutyáké kb. 400 millió. Egy farkasra tehát kétezer kutya jut. Egy oroszlánra pedig 15 ezer házi macska. A mezőgazdasági forradalom után az ember nem úgy tekint az állatokra, mint a najákok az elefántra, éppen ellenkezőleg. Azok szükségleteit, őseiktől örökölt fizikai, érzelmi, társas igényeit figyelmen kívül hagyja, kizárólag a maga szempontjait érvényesíti életük alakításában, függetlenül attól, hogy ezzel mennyi szenvedést okoz nekik, hogy életük minősége miként alakul. Ennek az ember felsőbbrendűségére alapuló létmódnak felel meg az animizmust felváltó istenhit, melyben az emberek az isten(ek) kiemelt teremtményei, kegyének, büntetésének, parancsainak címzettjei, akaratának végrehajtói, rendjének fenntartói. Az isten(ek) emelték a többi élőlény fölé az embert, ez igazolja a természet totális átalakítását az ember szempontjai szerint.
A világtörténelem következő szakaszában az ember maga válik istenné. Képes lesz megtenni azt, amit addig az isten(ek)től várt, kért, remélt, mert az ő tudását és képességeit meghaladta.
Az emberiség kollektív tudásának és képességeinek robbanásszerű bővülésével az ember képessé vált arra, amire korábban csak az istent tartotta képesnek. A humanista forradalom az isten(ek)be vetett hitet az emberbe vetett hittel váltotta fel. A dolgok értékelésében és értelmezésében az ember immáron nem az isten(ek)re, hanem önmagára támaszkodik – többnyire még akkor is, ha egyébként nem kételkedik Isten létezésében. Ezt a szerepváltást Harari (sok egyéb mellett) a házasságtörő asszony példájával világítja meg. Ha 1300 körül egy angol kisvárosban egy asszony a szomszéddal megcsalta az urát, és hazafelé menet feltette magának a kérdéseket: „Hát ez meg mi volt? Miért tettem? Jó volt, vagy rossz? Megtegyem újra?”, betért a templomba, meggyónta bűnét, és a paptól kért útmutatást, aki az Írás alapján közvetítette az isten ítéletét: az asszony halálos bűnt követett el, ha nem akar az idők végezetéig a pokol tüzében égni, meg kell bánnia, amit tett, jelentős összeget kell adományoznia a következő keresztes hadjáratra, fél évig nem ehet húst, és el kell zarándokolnia Szent Tamás sírjához Canterburybe. A modern kor asszonya leül kávézni a barátnőjével, kiönti neki a szívét, és az ő segítségével próbál önmagával tisztába jönni. Ha ez nem elég, akkor felkeresi a terapeutáját, aki nem azt mondja neki, hogy megátalkodott perszóna, szörnyű dolgot míveltél; azt sem mondja néki, hogy helyesen cselekedett, mert azt tette, ami neki jó, hanem „megnyugtató hangon azt kérdezi tőle: „Na és, hogy érez a történtekkel kapcsolatban?” Támogatja az asszonyt abban, hogy saját maga értelmezze és értékelje a történteket.
A demokrácia, a piac, a párválasztás és a pályaválasztás is ennek a humanista forradalomnak a terméke. Nem az istentől rendelt, hanem az emberek közül választott vezetők vezetik az országot, nem az isten által rendelt, hanem az általuk választott életpályán, az általuk választott párral haladnak az emberek. Nem az a szép, amit az isten sugallt, amiben megnyilvánul, ami a dicsőségét szolgálja, hanem az, ami az embereknek tetszik. Nem az isten által elrendelt munkát végezzük, hanem azt termeljük, amit az emberek vásárlási döntései indokolnak.
A 20. század közepére ennek a humanista kornak, a Homo Deus korának alternatívái közül a legtermékenyebb, a liberalizmus került domináns helyzetbe a kollektivista szocializmussal, a „fajnemesítő” nácizmussal és annak variánsaival szemben. Miután ez megtörtént, az emberiség megzabolázta a három legfőbb rosszat, az éhezést, a járványt és a háborút, ami történetét elsötétítette. Elmúlt az a kor, amelyben ezt a három csapást elkerülhetetlen végzetként, isteni végzésként, büntetésként élték meg az emberek. Ma már mindhárom emberi tévedésekből, bűnökből fakadó rendellenességnek, kivételes helyzetnek számít, és nem tartozik bele az élet rendjébe. Elmúlt az a kor, amelyben az emberiség túlnyomó része a biológiai szegénységi küszöb közelében élt, és „egy apró hiba vagy balszerencse egy egész család vagy falu halálos ítéletét jelenthette”, kicsit nagyobb hiba vagy balszerencse pedig tömeges éhínséghez és éhhalálhoz vezetett. Ma a szegénység jellemzően az egészségtelen táplálkozást jelenti, „a nyomornegyedek és gettók szegényei keksszel, csipsszel, hamburgerrel és pizzával tömik magukat”. Ma már „csak” az emberiség kb. nyolcadrésze alultáplált, két és félszer ennyien vannak viszont a túlsúlyosak. Sokkal többen halnak bele az egészségtelen táplálkozásba, mint az alultápláltságba.
A járványokkal és fertőző betegségekkel szemben az imádkozáson és körmeneteken kívül semmilyen eszköz nem állt és nem is állhatott rendelkezésre addig, amíg a mikroszkopikus élőlények világa ismeretlen volt az ember számára. A Kelet-Ázsiától az Atlanti-óceánig pusztító nagy 14. századi pestisjárvány áldozatainak számát 75 millió és 200 millió közé teszik. Anglia lakosságának 40 százaléka, Firenze lakóinak fele belepusztult a járványba. Mexikó lakossága a spanyol flotta érkezése után hatvan év alatt 22 millióról 2 millió alá csökkent a járványok és fertőző betegségek egymást követő hullámai következtében. Ehhez képest a SARS, a madárinfluenza, a sertésinfluenza halálos áldozatainak száma a közelmúltban néhány ezer volt, az eboláé 14 ezer, a 30 millió ember haláláért felelős AIDS kórokozóját rövid idő alatt azonosították, és történelmileg ugyancsak rövid idő alatt az AIDS-et halálos ítéletből krónikus egyészségi állapottá változtatták. Ha az AIDS a 16. században jelentkezik, legalább annyi embert pusztított volna el, mint a pestis.
Végül pedig: „A korábbi nemzedékek úgy gondoltak a békére, mint a háború ideiglenes hiányára. Mi ma úgy gondolunk rá, mint a háború valószínűtlenségére.” „Míg 2010-ben az elhízás és az azzal összefüggő betegségek mintegy 3 millió emberrel végeztek, a terroristák összesen 7697 embert öltek meg világszerte, legtöbbjüket a fejlődő országokban. Az átlag európai vagy amerikai számára a Coca-Cola sokkal halálosabb fenyegetést jelent, mint az al-Káida.” „Míg a mezőgazdasági társadalmak idején az erőszak az összes haláleset tizenöt százalékát okozta, a 20. században már csak az öt százalékát, a 21. század elején pedig csupán a globális halálozás egy százalékáért volt felelős. 2012-ben világszerte nagyjából 56 millió ember halt meg; ebből 620 ezerrel végzett emberi erőszak (120 ezer vesztette életét háborúban, 500 ezer bűncselekmény következtében).” Ehhez képest 800 ezren lettek öngyilkosok.
De! Miközben a liberalizmus rendkívül sikeresnek bizonyult, és a jelenben nincs is életképes alternatívája, a sikere „magában hordozhatja pusztulása magvait”. Miközben a „humanista civilizáció maximalizálni igyekszik… az ember élettartamát, boldogságát és hatalmát”, létrehozza azt az eszközrendszert, amellyel szemben az ember versenyképtelenné és fölöslegessé válik.
Harari előző, világhírt hozó könyve, a Sapiens – Az emberiség rövid története (Animus, 2015) a múltra fókuszál, ez a könyve pedig a jövőre, amelyben a világot meghódító és annak értelmet adó Homo sapiens elveszítheti az irányítást a földi világ fölött.
Harari úgy véli, a demokratikus intézményekkel, emberi jogokkal fölszerelt liberalizmus azért volt sikeres, mert minden tekintetben megérte értéket tulajdonítani minden embernek. A jövőben ez megváltozhat. A háborúkat a csúcstechnológia és a csúcsszakértők szűk köre dönti el. Nem sok ember, hanem szupereszközök és egy szuperemberekből álló szűk szakértő elit kell a győzelemhez. Továbbá: „Képzeljük el, hogy két drón harcol egymással a levegőben. Az egyik nem tud tüzet nyitni, amíg meg nem kapja rá az engedélyt a távoli bunkerben ülő emberi kezelőtől. A másik viszont teljesen önálló. Vajon melyik fog győzni?” Ebben az esetben valószínűleg nem az ember bevonása, hanem az ember kivonása „éri meg” katonailag. És etikailag is. Az ember katona sok esetben öncélúan gyilkol, civileket öl, nemi erőszakot követ el. A gép katona ilyesmit önhatalmúlag nem tesz.
Az embert soha nem múlja felül a gép abban, amihez tudat kell. De könnyen felülmúlhatja abban, amelyben csak intelligenciára, mintázatok felismerésére, algoritmusok meghatározására és követésére van szükség. A taxisofőr számtalan tapasztalattal, ismerettel rendelkezik a városról. Vannak vele kapcsolatban érzelmei, van kommunikációs gyakorlata, érzéke az utasokkal való bánásmódhoz stb. De a ló is sokkal többet tudott a környezetéről, a gazdájáról, mint az autó, mégis versenyképtelenné vált, mert a szubjektivitásából adódó előnyök eltörpültek az autó előnyei, gyorsasága, üzembiztonsága, kényelme mellett. Ugyanígy rövid időn belül versenyképtelenné válhat a taxisofőr az önműködő autóval szemben, mert a döntő szempont az lesz, hogy melyik tudja minden tényezőt pontosan összegezve és felmérve gyorsabban és biztonságosabban eljuttatni az utast A-ból B-be. Ez a trend a gazdasági élet egyre nagyobb tartományaiban érvényesül. Nemcsak a ruhát készítik olcsóbban a robotok az embernél, annyi utazási, tőzsde- és ingatlanügynökre sem lesz szükség, mint ma, hiszen a feladataik nagy részét átveszik, jelentős részben már át is vették a számítógépes algoritmusok, amelyek másodpercenként több adatot dolgoznak fel, mint egy ember egy év alatt. A gép nemcsak a műveltségi vetélkedőben, a sakkban, a góban győzi le a legjobb emberi elméket, de olyan orvos sincs, aki annyi esetszám alapján, annyi tényező figyelembevételével, annyi szakirodalom és annyi eszköz ismeretében tudna diagnózist és terápiát meghatározni, mint egy erre specializálódott számítógépes program. Még szavazni is jobban tud majd a gép, mint az ember, mert „a Google még a saját politikai véleményemet is jobban fogja tudni képviselni, mint én”, mert nem lehet becsapni, manipulálni. Jobban emlékszik a pártok és politikusok ígéreteire, tetteire, programjaira, nem befolyásolják a szép szavak és pillanatnyi benyomások, sokkal inkább össze tudja vetni a politikusok és médiájuk tényállításait a hiteles forrásokból származó adatokkal, mint a legjobban felkészült és legkiválóbb emlékezetű újságíró, az átlagos szavazóról nem is beszélve.
Nos, mi lesz a demokráciával, az emberi jogokkal, a jogegyenlőséggel, ha a katonailag, gazdaságilag, politikailag fölöslegessé vált emberek tömegei állnak szemben az eszközök uralására alkalmas szuperemberek elitjével? Kiknek szellemi és fizikai adottságait, élettartamát és életminőségét messze a többieké fölé lehet emelni az orvostudomány félelmetes és félelmetesen költséges lehetőségeivel, melyek általános alkalmazására a kor élvonalán biztosan nem lesz anyagi lehetőség soha, nem is beszélve a szándékról, mely nyilván ellenkezik az irányító elit érdekeivel.
A könyv zárófejezetében Harari felidézi annak a szovjet szakembernek az emlékét, akit elküldtek Londonba, hogy fejtse meg, miként oldották meg a kenyérellátás problémáját, amellyel a Szovjetunióban oly sok hivatal és szakember próbálkozik. Látva, hogy mennyire könnyű Londonban bármikor bármilyen kenyérhez sorban állás nélkül hozzájutni, a szakember kéri, hogy mutassák be neki azt az embert, aki London kenyérellátásával foglalkozik. Azt válaszolják neki, hogy senki nem foglalkozik London kenyérellátásával. Ez a központosított és az elosztott információfeldolgozás hatékonysága közötti különbség tantörténete. De mi történik, ha a gépi és az emberi információfeldolgozás hatékonysága közötti különbség határozza meg a jövőt? A könyv utolsó fejezetében Harari jellemzi az általa dataizmusnak nevezett felfogást, ami a feje tetejére állítaná a tanulás hagyományos folyamatát, ennek csupán első állomása az adatfelvétel, és az ember emeli az adatot információvá, azt tudássá, a tudást pedig bölcsességgé. A dataisták szerint az ember már képtelen feldolgozni az adatok iszonyatos sebességgel duzzadó tengerét, ezért nem is képes azokból információt, tudást, bölcsességet párolni. Az adatfeldolgozást elektronikus algoritmusokra kell bízni, mert csak azok lehetnek rá képesek. A dataisták tehát „kételkednek az emberi tudásban és bölcsességben”, legalábbis annak jövőjében, és inkább az adatba és a számítógépes algoritmusokba helyezik a bizalmukat. Ezzel ki is veszik a világtörténelmet, az emberiség sorsát az ember kezéből, és átadják már nem is a szuperemberek elitjének, hanem a számítógépes algoritmusoknak, feltételezvén, hogy annál jobb lesz, minél nagyobb mennyiségben, minél szabadabban, minél kiterjedtebb és minél jobban összekapcsolódó hálózatokban áramlik az információ, amely immáron az emberiség feje felett határozza meg az emberiség életét. És ezzel az önmagát Homo Deusszá fölépítő Homo sapiens elveszíti az irányítást az élete fölött, elveszíti az istenbe vetett hit után az önmaga isteni erejébe vetett hitet is, és személytelen hálózatokra bízza magát.
Harari nem jósol. „Nem tudjuk megjósolni a jövőt. Az ebben a könyvben felvázolt forgatókönyvek lehetőségként, nem pedig próféciaként értendők.” Annál rosszabb. Mert annál inkább komolyan kell venni.
Ha valakinek sikerült a könyv végére érve elveszítenie minden életkedvét, merítsen erőt abból, hogy ennek a könyvnek a puszta léte, a megírása, az olvasása is súlyos ellenérv Harari következtetéseivel szemben. Mert a szerző ennek a könyvnek a megírásával indirekt módon három állítást igazol. 1. Miután látni véli az emberiség eddigi történetének fő vonalát, azt kell feltételeznie, hogy ehhez neki elegendő információja és információfeldolgozási kapacitása van. 2. Az olvasóról azt kell feltételeznie, hogy képes követni őt, képes a szerző által közvetített információkat befogadni, azokat értelmezni, az azon alapuló koncepciót magáévá tenni, avagy azt rivális, tehát hasonló szinten mozgó, más információkra és értelmezésekre is támaszkodó koncepció alapján vitatni. 3. A szerző semmi jelét nem adja annak, hogy képesnek tartana bármely nem emberi, nem élő eszközt arra, hogy az övéhez hasonló művet alkosson, befogadjon, ahhoz viszonyuljon, tehát képes legyen az ember történetéről rendelkezésre álló információkat a szerző szintjén feldolgozni, hasznosítani.
Az ember önmagára reflektált lény. Ahhoz, hogy ez a nembeli sajátossága mint helyettesíthetetlen emberi alapfunkció kiessen a számításból, Hararinak „dekonstruálnia” kell ennek az önreflexiónak a gyakorlatát. Ezt a „dekonstrukciót” két fázisban hajtja végre. Egyrészt a vallás fogalmát kiterjeszti mindenre, amivel az ember önnön létezésének és értékrendjének értelmet ad. Ily módon isten halálával nem hal meg a vallás, mert a liberalizmus, a szocializmus, a fasizmus stb. maguk is vallások, vagyis olyan fikciók, amelyek csupán arra szolgálnak, hogy az embereket rávegyék a mind szélesebb és mélyebb kooperációra, s ezáltal az emberiség hatóerejét növeljék, de a valóság megközelítésére isten feltételezése nélkül is ugyanannyira alkalmatlanok, mint azzal voltak.
Másrészt az emberi autonómiát, egyediséget, individualitást, a döntési szabadságra való képességet is puszta illúziónak minősíti, melyek mögött csupán a szervezetünkben lejátszódó fizikai-kémiai folyamatok állnak.
Semmilyen általunk ismert természeti törvény alapján nem zárhatjuk ki, hogy a különböző létformák sorában, amelyek az élettelen anyagtól elvezettek az emberig, nem az ember lesz az utolsó, s nem épül rá az ember világára egy másik létforma, ami az embert éppúgy maga alá rendeli és a maga képére formálja, mint az ember a Földet és élővilágát. Azt sem mondhatjuk, hogy ez a fejlemény a fölgyorsult időben ne lehetne akár viszonylag közel is a jelenhez. De azt mondhatjuk, hogy ha az emberi lét dekonstrukciója érvényes, akkor a konstrukciójának is érvényesnek kell lennie. Ha lefelé haladva minden kollektív és egyedi emberi megnyilvánulást és sajátosságot vissza tudunk vezetni kémiai folyamatokig, akkor fölfelé haladva az anyag szerveződésének minőségileg különböző szintjein minőségileg magasabb törvényszerűségek szerint működő világokat kell találnunk, és az emberi világnak is megvan ez a sajátos minősége. Nem gondolhatjuk, hogy a más létszintek törvényeinek megismerésében oly gyorsan előrehaladó ember, a saját léte törvényszerűségeinek feltárásában csupán sehonnan sehová juthat. Fiktív tételezésektől fiktív tételezésekig, vallástól vallásig.
Ezekkel az ellenvetésekkel azonban csak annyit mondtunk, hogy az embert minden alapfunkciójából kiszorítani, önmagára reflektált természetét, individualitását, alkotóképességét tagadni nem lehet. De hogy nagyon sok funkciójából kiszorul, az nagyon is reális feltevés. Az pedig úgyszintén, hogy az ember szellemi-fizikai minőségét emelő eszköztár hatalmas kibővülése és a hozzáférés korlátozottsága folytán az emberek közötti egyenlőtlenség új mértéke és dimenziója jöhet létre.
Mindebből kétféle tanulság adódik. Az egyik az, hogy az embernek, mely túlnyomórészt mezőgazdasági munkásból túlnyomórészt ipari munkás, abból szolgáltató és értelmiségi lett, a jövőben túlnyomórészt önmagára, fajának sorsára reflektáló alkotóvá kell válnia, s az ehhez szükséges magasabb képességeket minél szélesebb körre kell kiterjeszteni. Vagyis az emberi szocializáció nagy minőségi robbanása vezethet (annyira, amennyire) más irányba, mint amerre Harari műve mutat.
Aztán pedig vagy hősök, vagy múltba ragadt lúzerek lesznek, akik ebben reménykednek, és ennek érdekében próbálkoznak, amivel tudnak.
