A magyarországi választások előtt néhány nappal Bangladesbe utaztam. Hirtelen jött az ötlet, még márciusban kért fel egy franciaországi fotós kollégám, barátom, hogy a mianmari tömegmészárlások túlélőivel, menekültjeivel dolgozzunk, de az út szervezése lassan haladt, és minden jel arra mutatott: nincs sok esélye kint dolgozni. Berlinben működik a legközelebbi nagykövetség, bonyolult bürokratikus módon igényelhető újságírói vízum. Levelezés, kérelmezés, indoklás, újra levelezés, újra kérelmezés: sem a bangladesi hatóságok, sem a magyar nyelvű (magyarországi és romániai) sajtó nem értette, miért akarok oda menni. Az a tény, hogy a jelenleg zajló háborús cselekmények közül ez a tömegmészárlás a legkíméletlenebb, hogy korunk genocídiumának tanúi vagyunk, senkit egyetlen pillanatig nem érdekelt. Kelet-Közép-Európa el van foglalva magával, s az ilyen irányú munkáimat, érdeklődésemet legmegértőbb, legérdeklődőbb kollégáim is valami furcsa szellemi és érzelmi elhajlásnak tekintik. „Nem kellene annyira beleélned magad!” – írta egyikük, aggódással. „Nem értem, miért viszed a világ bánatát a válladon” – kaptam a következő üzenetet, és igazán értettem a szövegben bugyborékoló iróniát és számonkérést.
A bürokráciával való birkózás elhúzódott, a francia kolléga (aki Párizsban sokkal hamarabb engedélyhez jutott) elutazott, és haza is jött, miközben én, a rég lebontott vasfüggöny mögötti Kelet-Európában még mindig jártam a hivatalokat. És aztán megkaptam a vízumot, és minden akadály elhárult (kivéve a munkáltatóim, szerkesztőim teljes tehetetlenségét vagy érdektelenségét), és nekivágtam Dél-Ázsiának.
Mindeközben a magyar választási kampány utolsó napjai kavarogtak: minden energiámat arra fordítottam, hogy értsem, lássam a folyamatokat, anélkül, hogy mindez személyesen érintene. Nagyon kellett dolgoznom ezen. Minden közvita magánvitává vált. Az emberek hol többes szám első személyben szónokoltak, ezernyi népvezér tartotta sakkban egymást. Hol a legelvontabb, legáltalánosabb közviták váltak magánbeszédekké, magánemlékek, magánérvek, magánviszonyok küzdőterévé. „Erkölcsi kötelességetek, hogy ne szavazzatok” – dörögték barátaink telefonban, levélben. Olyan emberek, akik elvileg pontosan tudták, hogy „mi”, mármint én és a családom, közvetlen környezetem nem is vagyunk magyar állampolgárok, a magyar állampolgárság kiterjesztéséről rengeteg vitacikket, kritikát írtam. Nem lehetett ezt a kollektív megszólítást kezelni: hiszen hozzám intézték, nekem írták-mondták – még akkor is, ha az üzenet nem személyesen nekem szólt –, de a hátam mögé képzelt erdélyi néptömegeknek címkézték. Nemcsak a szónoki szerep vált elterjedtté, hanem „a nép” is kijelöltetett. És én, mint erdélyi, a félt, megszólt, megvetett „nép” tagja (hiszen erdélyi vagyok), az „erdélyiek” oldalára kerültem. A szavazók, a kollaboránsok, a kiszolgálók, a gyanúsak és ezért megvetettek közé. Még úgy is, hogy – elvileg – pontosan ismertük egymás politikai álláspontját, korábbi tevékenységét. Vagy hamis volt ez az illúzió, hogy figyelünk egymásra, követjük egymás munkáit, ismerjük egymás elveit. Vagy ez a választás mindent fölülírt, és hirtelen minden korábbi egyetértés, egyeztetés ellenére kijelöltetett a helyünk. „Ti, külhoni magyarok, ne szavazzatok!” – intett rendkívül tájékozott, toleranciaügyekben kérlelhetetlen barátom, a magyar kultúra jeles képviselője és nagykövete, aki nem mellesleg pontos, reflektív írásmódjáról, fogalomhasználatáról ismert. Próbáltam rávezetni arra, hogy a „külhoni” megjelölés milyen felemás, politikailag mennyire terhelt, Fidesz-kreatúra, és így ellenzékiként ezt használni, ezzel engem megnevezni több mint abszurd. Én nem érzem kívül semmilyen országon magam, nem egy kamrában, a kertben, az előszobában felejtett bútordarab vagyok, nincs az életemben semmi „külsődlegesség”, így romániai és európai állampolgárként teljesen „belül” vagyok minden rendszeren. Ez az érv most hatástalannak és értelmezhetetlennek bizonyult. Újra és újra hallgatni kellett, mi dolga, és mi nem dolga a „külhoniaknak”, hol a helyük, hol a helyünk.
Sértődés, elfordulás, jobb esetben elhallgatás lett ezeknek a vitáknak a vége. „Értsd meg őket, nagyon tartanak a választás eredményétől” – magyarázták empatikusabb barátaim. Miközben pontosan láttam a választás tétjét, a rezsimtől való rettegés mértékét: a leszámolás különböző megnyilvánulási formáival mégsem tudtam mit kezdeni. Nem lehet egy leszámolással fenyegető, állampolgárait megalázó, kiszolgáltató rendszert leszámolással és megalázással megdönteni, felszámolni vagy leváltani. A magyar ellenzék identitásának alapja az volt, hogy tájékozottabb, megértőbb politikai ellenfeleinél. Hol van a tájékozottság, analitikus készség és gyakorlat ezekben a helyzetekben? Mivé lesz-lett? A személyes bukás, beismerés jeleinek láttam ezeket a támadásokat: és pontosan tudtam, hogy innen, úgy, mint korábban, nem folytathatók sem a kollegiális, sem a baráti viszonyok. Most valami darabjaira töredezett, elveszett. Nem azért, mert sértődékeny vagy haragtartó volnék, vagy mert képtelen lennék elválasztani a kampány hevében mondottakat a sok évtizedes viszonyoktól. Hanem azért, mert be kell látnom: nem létezik az a szellemi tartalék és tartás, amelyben eddig bíztam, s amelyből kinőttek a barátságaim. Talán nem is létezett. Talán valami kulturális, politikai illúzióra támaszkodtam én is.
A személyes érintettségen, csalódáson túl kezelni kellett a körülöttem élők érintettségét, csalódottságát is. Azokét, akiknek immár nem csak azt kell megmagyarázni, hogy amiben hisznek, és amire reflektálatlanul rábízták magukat – az eddig fennálló és a jelek szerint még sokáig fennmaradó magyarországi rezsim – korrupt, rasszista, kisebbségellenes, vállalhatatlan. Hanem azt is, hogy a vele szembefordulók is korruptak, rasszisták és kisebbségellenesek lehetnek. Hogy így vagy úgy, erdélyi magyarként ezeknek a magyarországi játszmáknak mindenképpen a vesztesei leszünk. És ha nem kap észbe az erdélyi magyar elit (eddig nem kapott, és nem is akart észbe kapni), akkor nemcsak vesztes lesz, de cinkos is. Felelős, társtettes – és áldozat.
Bangladesbe való kivonulásom ebből az összeomlásból nem egzotikus tájak felé való elfordulás volt, hanem azzal való szembesülés, hogy az elviselhetetlennek érzett problémák mégis mennyire kezelhetők, és mennyire (ezt nehezen fogja elfogadni a magyar olvasó) jelentéktelenek. Két hétig egy egymillió fős menekülttáborban dolgoztam úgy, hogy egyetlen fehér embert sem láttam. Olyan helyen, ahol állandó a vízhiány, kolera- és diftériajárvány fenyeget. Szemem láttára halt meg egy csecsemő, másokért – kiéhezett, csontra fogyott gyerekekért – az utolsó pillanatban küzdöttek, akik tehették. A tábor minden lakója a testén viselte a leszámolás, megtorlás jeleit. Testükben golyót hordozó férfiak, összeégetett, összevagdosott nők, gyerekek, akiknek szüleit a szemük láttára végezték ki, erőszakolták, gyalázták meg. Éhező, szenvedő tömeg, amerre a szem ellát. Sűrű embermassza. Nem tudtam a kezemet úgy kinyújtani, hogy ne ütközzek mellettem állóba. A hónapok óta a bangladesi végeken élők hetente kétszer kaptak főtt ételt, kis fejadagokban, a pénzforgalom hónapokkal ezelőtt megszűnt, a tábor közepén tárolt élelmiszer-tartalékot katonaság őrizte. Egyébként bármikor elsodorhatná egy éhséglázadás. Az emberek mégis élnek ott is. Kis, bambuszból és a segélyszervezetek üres élelmiszeres zsákjaiból eszkábált házaikat szorosan egymás mellé építették, hiszen nincs hely távol lenni egymástól. A vékonyan folydogáló források előtt hosszan kígyózó sorban várakoztak. Megszokták egymás szagát, hangját, az éjszakai rémálmokat, az átélt borzalmak után a tekintetükből tükröződő semmit, az űrt. Megszokták, hogy megalázottként, legyőzöttként élnek együtt, egymás szégyeneinek tanújaként. Aki túlélt, az együtt él túl.
A katonaság délutánonként kizavart a táborból, estéimet egy közeli, csótányok és hüllők lakta munkásszállón töltöttem. A lassú internethálózaton a magyar választás eseményei szivárogtak be oda, az Indiai-óceán partjára. Fájdalom, szégyen, düh és tehetetlenség.
Mit válaszolhatnék minderre? A sárga, agyagos földbe vájt kunyhók tömegét egyvalami tette változatossá: a házak tetejére tököt ültettek az ott élők. Nincs máshol hely kertészkedésre, és a korábban földművelésből élő emberek nem tudtak megválni régi munkájuktól, a régi életüktől teljesen. Használták hát, ami elérhető volt: fejük fölött a tetőt változtatták apró, kevéske reménnyel teli kis kertté. Sovány, termést nem ígérő szűk paradicsommá. Hamarosan jön a monszun, lehet, hogy elviszi a háztetőt és rajta az ültetvényt, de az is lehet, hogy épp a tök indái állnak majd ellen a szélnek, ki tudja. A tökök között napelem: itt nincs más energiaforrás, azzal világítanak. A fiatalok pedig arról működtetik a telefonjaikat. Ütött-kopott kis jószágok, amelyeket még a deltán, a mocsáron, a dzsungelen át hoztak magukkal. De a törött, poros képernyőket bámulva is megtanultak angolul. Egy analfabéta nép tagjai, már a nagyapjuknak is megtiltották, hogy iskolába járjon: de a piktogramok és a kis hangos szoftverek segítségével azért megtanulták, hogy mondják el, kik ők, és mit akarnak. Vissza fogunk menni Mianmarba – mondják. Visszavesszük a földjeinket, eltemetjük a halottainkat, és ott fogunk élni.
Nézek a szemükbe, az üres, meggyötört tekintetekbe, a sebhelyes arcokba, hiszik-e, amit mondanak? Nem tudom eldönteni. A tökök a házak tetején közben a nap járását követik.
A választási eredmény estéjén kezdődik a vihar. Veri a szél a sehova sem néző, sötét ablakomat. Laptopomon csorognak a magyarországiak kétségbeesett üzenetei.
Másnap kisétálok az óceán partjára. Hangosan elmondom az Indiában, hol éjjel a vadak…-at. Egyedül vagyok, hetek óta nem szólaltam meg magyarul. József Attila az egyedüli társam itt. Most fedezem fel, több mint harminc év után az intést a sokszor elmondott vers végén: „állva szárad el a fejedelem”.
Az utolsó tökmagból ültetett tövek zöldellnek, a fejedelem szárad. Ezt Bangladesben már tudják, Magyarországon még sokat kell tanulni és szenvedni ezért a tudásért.
