Szórványosan 1995 óta, rendszeresen tíz éve írok tényfeltáró cikkeket. A környezetvédelem és az infrastruktúra témájával kezdtem (a 90-es években, a PHARE-támogatások idején ott tűnt el a legtöbb közpénz), az energiával és az atommal folytattam, 2010 után pedig elérkeztem oda, ahol a hatalom közvetlenül pénzre, a pénz pedig hatalomra váltható – vagyis a kormányzati korrupcióhoz; ahhoz a jelenséghez, amikor a közpénzköltés egyetlen kézzelfogható célja a politika által kiválasztott szereplők – strómanok közbeiktatásával gyakran a döntéshozók – gazdagodása. Mondok két konkrét példát, hogy érthető legyen, mekkorát fejlődtünk az elmúlt húsz-egynéhány évben. Az első tényfeltáró riportom témája a Környezetvédelmi Alap volt: egy elkülönített kassza az állami költségvetésen belül, amelyből különféle környezetvédelmi beruházásokat – kukásautó-vásárlásokat, hulladékfeldolgozó berendezéseket – finanszíroztak. A botrányt akkoriban a 15-20 százalékos túlárazás jelentette, vagyis az, hogy az egyébként szükséges projektek a szakma szabályai szerint megvalósultak ugyan, de az indokoltnál érezhetően drágábban. 2010-ben arról az ideiglenes kőgátról írtam, amelyet az ajkai vörösiszap-katasztrófa után építettek föl sebtében, a közbeszerzést kihagyva, hogy megelőzzenek egy esetleges második iszapömlést – akkor, amikor már minden mozdítható anyag kifolyt a tárolóból, miután egy szalagháznyi darab egyszerűen kiszakadt a töltés falából. Vagyis a kőgát minden szakértő szerint teljesen fölösleges volt, ellenben az építés helyétől meglehetősen távoli, ám a hatalmi elithez egészen közeli kőbányából hozták az alapanyagát.

Alighanem abból a régebbi fajta korrupcióból is keletkeztek hatalmas vagyonok, csak még nem a politikusok háza táján. Ez az újabb változat annyival problémásabb, hogy itt már a politikacsinálók és családtagjaik teszik zsebre a pénzt, amit természetesen el kell rejteni a kíváncsi szemek elől – merthogy nálunk a közfelfogás szerint a politikusnak nem lehet vagyona. Megint egy gyakorlati példa: Orbán Viktor szűkebb családja – tehát az a gazdasági közösség, amelyet a miniszterelnök, a felesége és a velük egy háztartásban élő gyermekeik alkotnak – már az első Orbán-kormány alatt alaposan megtollasodott, nyugat-európai mércével mérve nagybirtokossá vált, anélkül, hogy a szóban forgó vagyon direktben megjelent volna az Orbán házaspár könyvelésében, azaz nevesíthető lett volna az ő jövedelmük gyümölcseként. A kormányfő, akiről azt szokták mondani, hogy minden kollégájánál pontosabban ismeri „a magyarok” gondolkodását, papíron továbbra is szinte vagyontalan – mivel nálunk a nép ezt várja el egy politikustól –, és amikor a mostani választási kampány során a Nemzeti Választási Iroda pár százezer forintos büntetést szabott ki rá tiltott plakátolás miatt, a befizetés a család teljes megtakarításainak felét elvitte. Ezt mondják, mert a nép ezt akarja hallani (és ez van a semmire sem jó képviselői vagyonbevallásában is).

Orbánék gazdagodása amúgy tanulságos történet. A szolnoki garzont előbb egy 50 négyzetméteres budapesti, Mester utcai önkormányzati bérlakásra cserélték, majd a bérlakást egy 135 négyzetméteres újabb bérleményre a Haris közben, amit az önkormányzat előbb előzékenyen felújított, majd a piaci ár tizedéért, 560 ezer forintért eladott nekik. Aztán havi százezerért bérbe adták (vagyis a befektetésük kevesebb mint fél év alatt megtérült), majd 63 millióért eladták az első Orbán-kormány párizsi nagykövete vejének – az a 63 millió pedig már elég volt a jelenlegi XII. kerületi családi rezidencia kialakításához. (Szerencse, hogy a vagyonbevallásban az ingatlanoknál nem kell értéket megjelölni, mert önmagában az 1500 négyzetméteres telek is sok százmilliós tétel lenne – a 233 négyzetméteres alapterületű házzal együtt biztosan megér félmilliárdot.) Vagy nézzük Lévai Anikót, Orbán Viktor feleségét – az ő vagyonnyilatkozatai újabban már nem nyilvánosak, de korábbi hírekből tudható, hogy jelentős ingatlanvagyont sikerült felhalmoznia. 2010-ben – az utolsó évben, amikor közreadta, hogy mije van – 38 nagyobb értékű ingatlan szerepelt a nevén – anélkül, hogy valaha olyan állása lett volna, aminek a jövedelméből félretenni is tud(hat)ott. Hogy hogyan gyarapodtak, azt megint csak egy példával illusztrálnám. Az ezredforduló táján, döntően már Orbán Viktor miniszterelnöksége idején, Lévai Anikó jó 80 hektárnyi termőföldet és belterületi telket vásárolt Tokaj környékén. Most a saját korábbi írásomból, azon belül pedig egy jegyzőkönyvből idézek (néha még feljön a nol.hu oldalán): „Dr. Lévai Anikó, Orbán Viktor felesége 1997 és 2001 között összesen 80 564 m² termőföldet és 2478 m² belterületi földet vásárolt Tokaj-Hegyalján. Az ingatlan vásárlása mélyen a piaci árak alatt történt. Különösen kirívó, hogy Sárazsadány önkormányzata az 50 529 négyzetméteres zártkertet 2 Ft/m², a belterületi ingatlant 44 Ft/m² áron adta el az Orbán-családnak.” Forgassuk egy kicsit az elménkben: 2 forint négyzetméterenként egy zártkertért, 44 forint (egy liter virágföld ára) egy négyzetméternyi belterületért – Tokajban. Hát így fest nálunk egy „vagyontalan” politikus-házaspár, sokmilliárd forintot érő, a hivatalos nyilvántartásokból és korabeli jegyzőkönyvekből nagy nehezen összekotorászható vagyonnal, ám anélkül, hogy az említett javak megszerzésére a legális jövedelmük bármikor is fedezetet nyújtott volna.

A probléma mindig akkor keletkezik, amikor a láthatatlan vagyonnak már a látható része is túl naggyá válik; amikor a tisztességtelen eszközökkel szerzett pénz kikerül az ablakba. Orbánék budapesti háztartása például akkora autóparkot használ, aminek a fenntartása önmagában meghaladja a család bevallott jövedelmét. Igen, csak az autókra többet költenek, mint amennyiből hivatalosan (jelenleg négyen) élnek – és akkor még ott van a hatalmas ház, a rezsi, a különféle szolgálók és szolgálólányok, az élelmiszer, ott vannak a nyaralások, a síelések, a külföldi focimeccsek, a felcsúti ház fenntartási költségei stb. Az Orbán család immár a látható ráfordításokat tekintve is úgy él, mintha minimum az egyik szülő tehetős nagyvállalkozó lenne – de egyikük sem az, és nincs is akkora adózott jövedelmük, mint a tehetős nagyvállalkozóknak. Ugyanez a gond a puritán kormány többi tagjával is. Szijjártó, Kósa, Lázár kénytelen különféle ködös családi adományokkal magyarázni a vagyonosodást. Simicskó Istvánnak és idős szüleinek valahogyan egy fél lakópark került a nevükre Siófokon, egy olyan zónában, ahol 600 ezer forint a négyzetméterár. A már említett Kósa Lajosnak szintén az édesanyja vágott bele – jócskán 80 fölött – százmilliós nagyságrendű összegért a disznóhizlalásba. A Lázár család birtokai körbenőttek egy vadászkastélyt. Rogán Antal mondhatná – persze eddig sosem mondta –, hogy a felesége tartja el, de amúgy még a rajta lévő ruhával sem tudna elszámolni, a miniszteri fizetéséből nem futja rá, kénytelen mindenféle kamu találmányokkal pótlólagos forrásokat kreálni magának, legalább utólag.

Az az igazság, hogy a pénzt hosszú távon nem lehet elrejteni, még úgy sem, ha egy jelentős részét kiviszik az országból, vagy különféle tiszttartókra íratják. Akinek van, az képtelen évtizedeken át úgy élni, mintha nem volna neki. A vagyon kikívánkozik a takaró alól: előbb-utóbb olyan vagyontárgy vagy luxusfogyasztás lesz belőle, amit képtelenség titokban tartani. Hogy a kormányzó politikusaink kezén mindezért még nem csattant bilincs – amivel egyébként abszolút egyedül állunk a régiónkban, minden más térségbeli országban vittek már el regnáló vagy volt kormánytagot korrupcióért –, azt az érintettek leginkább annak köszönhetik, hogy nálunk az igazságszolgáltatást is ők uralják. Ez a kegyelmi állapot pontosan addig fog tartani, amíg vagy a hatalom csúcsán, vagy a bűnüldözésben (vagy mindkét fronton) váltás nem történik. Mivelhogy azt, hogy lopnak, egyébként mindenki látja: a fideszes szimpátiájúakat nem érdekli (szerintük a komcsik is loptak, és ezek annyival mindenképpen jobbak, hogy legalább nem komcsik), az ellenzéki érzelműek a fogukat csikorgatják, de nem tehetnek semmit, az OLAF, az EU korrupcióellenes ügynöksége pedig tisztában van mindennel (a visszatartott vagy visszakért EU-támogatások aránya nálunk a legnagyobb az unióban), de a jogosítványai a magyar ügyészség együttműködése nélkül semmire sem elegendők.

Mi pedig, magyar tényfeltáró újságírók – mi mást tehetnénk? – szorgalmasan feltárjuk az újabb és újabb skandalumokat, bár egyre csökkenő lelkesedéssel. Az ügyek egyre durvábbak, a lenyúlások egyre szemérmetlenebbek, az összegek egyre nagyobbak, mégsem történik semmi. Mi nem tartóztathatunk le senkit, nem érvényesíthetünk semmilyen szankciót, sőt, még a teljesen nyilvánvaló esetekben is minden szó leírását meg kell gondolnunk, mert a szabadságunkkal felelünk érte. Olyan országban élünk – olyan lett ez az ország –, ahol azok, akik a közvagyont eltulajdonítják, sokkal kevesebbet kockáztatnak, mint azok, akik az eltulajdonítást megírják.