Csomay Zsófiával beszélget Váradi Júlia
2014 novemberében megalakult a budai Vár fejlesztésével kapcsolatos szakmai vitákat lefolytatni hivatott, úgynevezett Hauszmann-bizottság. A testület soraiban számos építész és műemlékes szakember volt, közöttük Csomay Zsófia Ybl-díjas építészmérnök, aki – miután rövid idő alatt kiderült, hogy sem a véleményére, sem javaslataira nem voltak igazán kíváncsiak a Vár ügyében döntéseket hozók – 2016 márciusában egy Lázár Jánoshoz írt levélben harmadmagával (Lővei Pál művészettörténésszel és Schneller István korábbi főépítésszel) lemondott a bizottságban való részvételéről. Bár Csomay Zsófia építészeti tevékenysége során több olyan kompromisszumot is kötött, amelyek utólag megkérdőjelezhetők, azzal, ahogyan ma Budapestet tönkre teszik, mélyen nem ért egyet.
[box] A hetvenes-nyolcvanas években több nagyméretű irodaházat tervezett; például a budapesti Fő utcában álló Industrialexport-irodaházat, a békéscsabai könyvtár építészeti és belsőépítészeti tervezéséért 1986-ban Hegedüs Péterrel együtt kapott Ybl-díjat. Számos munkáját férjével, Reimholz Péterrel közösen tervezte – ezek közül a Collegium Budapest Raoul Wallenberg vendégháza aratta a legnagyobb szakmai sikert. Szerepet vállalt a herendi porcelángyár rekonstrukciós és bővítési munkáiban. A kétezres években több lakóépületet tervezett a józsefvárosi Corvin Sétány területén. 2009 novemberében Nagy Györggyel közös terve első lett a székesfehérvári Nemzeti Emlékhely fejlesztésére kiírt pályázaton.[/box]
– Mi történik ma Budapesttel, milyen ez a város, és milyenné látszik alakulni? Kezdjük a Várral, amely manapság a leggyakrabban emlegetett és a legtöbb vitát kiváltó része a fővárosnak. Miért mondott le a Hauszmann-bizottságban való részvételéről?
– A Vár, mivelhogy egy kis területről van szó, és nagyon koncentrált akarat valósul ott meg, szimbolikus jelentőségű. Vitathatatlan, hogy a város egyik legfontosabb része. Vagy legalábbis mostanáig az volt. Az a döntés, hogy oda költözik a kormány, eleve nagy hiba. Miért kéne ezt a patinás, gyönyörű városrészt, amely kulturális és turisztikai szempontból is kiemelt helye Budapestnek, egy olyan funkcióval lefedni, ami halottá teszi?
– Amikor elvállalta a Hauszmann-bizottságban való részvételét 2014-ben, akkor ezt nem tudta?
– Akkor azt láttam, hogy sok kiváló ember van benne, akik – legalábbis úgy tűnt – mind ugyanazt akarják, amit én. Azzal, hogy a Vár megújuljon, mindannyian egyetértettünk, de akkor csak a megújításról volt szó. Mellesleg a „polgárvárosi” rész felújítása a Szentháromság tértől a Bécsi kapu térig szerintem kifogástalan. Mindenféle világszínvonalú mértéknek megfelel, és azzal tulajdonképpen nincs is tennivaló. A baj a Szentháromság térnél, azaz inkább a Dísz térnél kezdődik. A történet megértéséhez vissza kell nyúlnunk ahhoz az időszakhoz, amikor a szocializmusban helyreállították a palotát.
– Annak az átalakításnak is rengeteg ellenzője volt, a kupola formáján és áthelyezésén vérre menő veszekedések zajlottak akkoriban.
– Úgy, ahogy mondja. A kupolát elvitték egyik helyről a másikra, meg hát kialakították a Munkásmozgalmi Múzeumot, amellyel egyébként nekem nincs is nagy bajom.
– Az lett később a Ludwig Múzeum, s ma a Nemzeti Galéria C épülete.
– Vannak ugyan apróbb hibái, például a lépcsőjét nem így kellett volna megépíteni és a többi, de a tér a belső udvarral együtt rendben van. Amíg a szocializmus regnált, hihetetlen teljesítménye volt az akkori kornak, hogy kulturális negyedet csinált ezen a helyen. Mellesleg Rákosi Mátyás egypár pillanatig nyomás alatt volt, hogy költözzön föl a Várba, de azt mondta, hogy nem, kommunistaként nem akar egy ilyen szimbolikus helyen lakni. De Horthy sem a palotában lakott, hanem a Széchényi könyvtár mostani épületében alakítottak ki egy lakást számára. Ferenc József pedig összesen két éjszakát töltött a Várban, holott neki épült az egész. Tehát végül is, hogy mennyi műemléki rombolással és milyen károkkal, azt nehéz felmérni, de létrehoztak egy működőképes kulturális helyet.
– A könyvtárral, a múzeummal. De ezek az épületek mára nagyon rossz állapotba kerültek, s mindenképp kezdeni kell velük valamit…
– Fizikailag nagyon lerobbantak, ezt mindenki tudja, s a Hauszmann-bizottság megalakulásakor ezt azonnal fel is vetettem. Azt mondtam, hogy még mielőtt bármilyen konkrét elhatározás születne arról, hogy milyen funkciót kapjanak ezek az épületek, alaposan fel kellene mérni, milyen az állapotuk, és mit lehetne velük kezdeni. Abban mindannyian biztosak voltunk, hogy a kulturális célokat meg kell őrizni ezen a helyen. Ez az együttes egy olyan kulturális tér, amelyben kiváló dolgok történnek, élet van benne, beleértve a GYIK Műhelyt, a koncerteket, a kiállításokat, amelyek nagyon is ide valók, akárcsak a könyvtár és a múzeum.
– A palota bejáratától a Dísz térig lévő szakasszal soha senki nem volt elégedett. Jó néhány pályázatot is kiírtak erre a területre. Azokkal mi lett?
– Tény, hogy ott van egy ordítóan kezeletlen és hontalan zóna. És valóban sok-sok pályázat lezajlott, a legutóbbi pályázat a múlt év kora nyarán, amin én is részt vettem. Úgy tudom, Zoboki Gábor a Vár rekonstrukcióját irányító építész forszírozta a pályázatot, de végül nem adtak ki díjat. Bár ő úgy fogalmazott, hogy eredménytelen volt a pályázat, valójában a zárójelentések egyáltalán nem ezt mutatják. Bennünket végtelenül megdicsértek, csak hát fölöslegesen dolgoztunk.
– Miért gondolta azt, hogy a hatalom nem fogja meglépni azt, amit a kormányfő követel?
– Bevallom, hogy amikor a felkérést megkaptuk, én kicsit hezitáltam, aztán mindenki azt mondta, hogy buta vagyok, mert, ha benne leszünk, talán lesz alkalmunk legalább egy kicsit megváltoztatni a kiadott utasításokat. Ha nem vállaljuk, akkor esélyünk se lesz. Azt hiszem, mindannyian így voltunk vele kezdetben. Aztán igen furcsa dolgok történtek. Egy ponton azt ugyan elmondták, hogy az a cél, hogy a palotát a régi formájában visszaállítsák, de arról nem ejtettek szót, csak legfeljebb célzásokat hallottunk, hogy az őrségépületet és a lovardát felépítik. Azt, hogy a Várszínház és a kolostor mellett egy új ház fog épülni, arról hallgattak. Pedig akkor már annak a terve kész volt.
– Titokban készítették? Ki csinálta a tervet?
– Maga Zoboki Gábor. Aztán jóval később, amikor már rég kiléptem a bizottságból, az építőművész-szövetségben két ilyen témájú összejövetelt tartottak, amelyen a döntéshozók legmagasabb grémiuma is jelen volt. Az egyiken ismertette Zoboki az akkor már komplett engedélyezett kiviteli tervet. Egészen biztos, hogy mielőtt a Hauszmann-bizottságból kiléptem, ez már elkészült. Csak engem elfelejtettek tájékoztatni róla.
– Azért az eléggé megrázhatta a bizottság tagjait, hogy hülyének nézik őket!
– Nagyon megrázó volt. És nemcsak azért, mert nem tudtunk róla, hanem mert a hatalmi, illetve politikai döntések masszívan szakmai problémákat vonnak maguk után. Azt mondanám, hogy ez a mintapéldája és tulajdonképpen az esszenciája annak a viselkedési és cselekvési módnak, amely a budai Várral kapcsolatban látható. De voltak intő jelek korábban is. Jó (illetve borzalmas) példa erre az Ybl-ház újraépítése. A Hunyadi János úti kanyarban valóban volt régen egy Ybl által épített Hatvany-palota nevezetű ház, amely szerintem akkor sem volt jó. Lehet, hogy szentségtörés ilyet mondani, de Ybl annyi házat épített… Annak az épületnek a helyét eleve rosszul határozták meg. Egy szép tér volt ott korábban, alatta pedig az Aranybástya nevű értékes műemlék. Oda egyáltalán nem kellett volna építeni. Tehát egy közepesre sikerült épület állt ott hajdan egy nem alkalmas helyen. Erre valamilyen felső nyomásra az önkormányzat kiharcolta, hogy épüljön fel az annak idején állt ház mása. A műemlék-felügyelőség pedig rámondta az áment. Holott hány esetben akadályozott meg építkezéseket másutt! Ez tipikus példája annak, amikor a szakmai, építészeti szempontok teljes figyelmen kívül hagyásával születik meg egy döntés.
– A Hauszmann-bizottságból való kilépésüket bejelentő levélben a következőképpen fogalmaztak: „károsnak tartjuk a 19. század második felének, a 20. század elejének rekonstrukcióját, az első világháborúba torkolló késői historizmus, illetve a Horthy-korszak jelentés nélküli kulisszáinak, esetenként egyenesen idétlen építészeti megoldásainak száz- és ezermilliárdokat igénylő újra módosítását”. A Várban tényleg ez történik?
– Pontosan. Világosan látszik szinte minden lépésükben a nagyon rossz szakmai hozzáállás és a politikai akarat találkozása. Gyalázatnak érzem, hogy találtak szakembert, aki például az említett Ybl-ház újraépítéséhez a nevét adta. Egy hajdan, a 19. században kőből épült házat, amelynek nem volt se garázsa, se klímagépháza, se szellőzőgépháza, ahova lóval mentek föl, azt vasbetonból, klímagépházzal, garázzsal újra felépíteni, őrület…
– Mire használják?
– Most vette meg a Magyar Nemzeti Bank. És idehívták a világhírű japán belsőépítészt, Tadao Andót, hogy rengeteg pénzért tervezze meg a belsejét. Az persze nem baj, ha jó építésszel terveztetnek, de ne fölösleges dolgokat! Ez sajnos nagyon jellemző az egész gondolkodásmódra. Amikor először összeült a Hauszmann-bizottság, akkor Orbán Viktor is jelen volt, és az volt az első mondata, hogy visszafoglaljuk a Várat.
– Talán akkor kellett volna fölállnia?
– Eleinte még bíztam abban, hogy komolyan gondolják a részvételünket. Még közben is írtunk egy levelet, mielőtt felmondtunk, mert szerettünk volna valami választ kapni a kifogásainkra. Szerettük volna látni, hogy van értelme elmondanunk a véleményünket.
– Erre a levélre sem jött válasz?
– Nem jött. Aztán a harmadik ülés után írtuk meg a felmondólevelet. Ma már nem is szeretnék ezzel foglalkozni, mert nagyon mélyen érintett.
– Amit a Zoboki-iroda tervezett az őrség épületével szemben, és amiről nem tájékoztatták a bizottságot, milyen célt fog szolgálni?
– A miniszterelnöki palota kiszolgálóépülete lesz. Tehát a kolostor és a Várszínház a miniszterelnökség székháza lesz, és ez a most épülő monstrum annak a kiszolgálólétesítménye, irodák vannak benne, meg az őrség. Nagyon nem jó épület, attól függetlenül is, ahová helyezték. Arra hivatkoznak, hogy ott régen is volt egy ház. Lehet, hogy volt ott egy gazdasági épület, én nem vitatom. De ha akkor állt ott valami, az miért jelenti azt, hogy ma, 2018-ban újra kell oda építeni, ráadásul három szinttel magasabbat? Olyan, mintha kulisszát építenének egy gigantikus színdarabhoz.
– A Szent György téren van egy sétány, amelyet most lezártak. Tudható, hogy miért?
– Sajnos nem. Ez épp az egyik olyan sarkalatos része az átépítésnek, amit nagyon sajnálok. Ezen a helyen volt egy polgárok által használt köztér, a bástya folytatása, egy gyönyörű sétány, amely a Színház utcából torkollott a Szent György térbe. Ez most magánterület lett. Tehát oda soha többé senki nem mehet be. Ez de facto a Miniszterelnökség magánkertje lesz.
– Vagyis az a mondat, amit Orbán Viktor mondott a Hauszmann-bizottság megalakulásakor, hogy „visszafoglaljuk a Várat”, konkrétan arra vonatkozott, hogy ő személy szerint önmagának foglalja vissza?
– Az a sétánysor azért van, hogy az emberek a Várból lenézhessenek a városra, és érezzék, hol vannak. Milyen gyönyörű város terül el alattuk. Erre legalább a felét lezárják, mert ez a felső utasítás. Egyébként ez a szemlélet már akkor kialakulni látszott, amikor a Sándor-palotát felújították, és az államfő oda költözött. Attól kezdve az már nem volt közterület, őrt állítottak oda, meg egy sorompót. Már akkor az a nagyon rossz érzésem támadt, hogy a sétánynak vége.
– Mit fog jelenteni a város számára, hogy a Vár kulturális helyszínként megszűnik?
– Ezt előre nem nagyon lehet megjósolni. Azt már akkor is furcsának találtam, amikor még ott ültem a bizottság ülésein, hogy a turisztikai szakembereknek nem volt mondanivalójuk erről a kérdésről. Mostanában olyan érvelést hallok, hogy a Ferenc József-féle királyi palotát akarják visszaállítani iszonyú pénzekért, a régi rajzok és tervek alapján, s hogy majd az lesz a közönségvonzó látványosság a Várban. Abban bíznak, hogy a régi királyi lakhely iránt óriási lesz az érdeklődés. Én ebben egyáltalán nem hiszek. Mert semmiféle folytonosság nincsen e mögött a gondolat mögött. Ha a Loire menti kastélyokat újítják fel az eredeti tervek alapján, annak még lenne értelme, de ennek semmi.
– Folytonosság nélkül nem hozható helyre egy régi műemlék? Az hamisítás lenne?
– Ok és értelem nélkül nem lehet visszanyúlni az önkényesen kiválasztott múltbéli állapotokhoz. Pláne, ha azok már eleve nem töltötték be vagy rosszul töltötték be a nekik szánt funkciót, például a korábban már említett őrségépület és a lovarda, amelyek építészeti produktumként is másodrangúak voltak. Miért kell azokat most újra felépíteni? A közelmúltban olvastam Hauszmann önéletrajzát. Ő 1925-ben, az akadémiai székfoglalóján azt mondta, hogy Budapestet reneszánsz stílusban kell továbbépíteni. Mélyen elítélte az akkor nagyon sikeres Lechner Ödönt, hogy olyan individuális, az „idővel elavuló” épületeket tervez, mint például az Iparművészeti Múzeum! De Adolf Loost és Otto Wagnert is (aki mellesleg a tanára volt) elfogadhatatlannak tartotta.
– Vagyis Hauszmann, akiről a Várat átalakító tervegyüttest elnevezték, retrográd gondolkodású építész volt?
– Tulajdonképpen igen. Vagy legalábbis konzervatív, aki nem vette figyelembe, hogy léteznek az ő elképzelése mellett egészen más, modern tervek is. Ahogy ezek szerint a most megbízott felelősök sem törődnek azzal, hogy milyen jó dolgok születhetnének, ha nyitottak lennének a sokszínűségre. Ma másutt nagyon klassz dolgok épülnek, olyanok, amelyek a történeti elvárásoknak megfelelnek, és mégis modernek, de nem úgy, hogy a régit újraépítjük vasbetonból, és belefújjuk a klimatizált levegőt.
– Úgy látja, hogy ma is sok építészünk van, aki képes lenne az ilyen komplex feladatok megoldására, csak nem bízzák meg őket?
– Látom a saját tanítványaimat, akiket a MOME-n tanítok, de a Műegyetemen a végzős építészhallgatókat is ismerem, közöttük is látok olyanokat, akik ráéreztek, hogy micsoda nagy élmény lehet mindenféle múlt által ránk aggatott kolonctól mentesen tervezni. Joggal érzik úgy, hogy világraszóló dolgok jöhetnének létre. Nekem tanárként ebben nagyon nagy bizodalmam van. Ezért is tartom nagy bajnak, hogy ha már van pénz a Vár felújítására, akkor nem olyanokat bíznak meg vele, akik újszerű, nyitott és szabad szakmai gondolkodással fognának hozzá, persze figyelembe véve a történeti folytonosságot. Visszatérve a két új épületre, illetve a régiek visszaépítésére, rémület fog el, amint látom, hogy mi készül. Mert azt már sajnos nagyon jól lehet látni. S mind ebből egyértelműen az következik, hogy az esélyeket megfojtották, meggyilkolták. Emiatt vagyok a legszomorúbb.
Az 1912 négyzetméteres alapterületű lovarda nettó 3,479 milliárd forintból készül majd el, ezt az összeget az állam teljes egészében a költségvetésből finanszírozza. A lovarda a lovasprogramok mellett báli és kiállítási helyszínként is használni kívánt épület lesz.
– Menjünk le a Várból, egészen az Alagútig. Már majdnem készen van a Clark Ádám téren a Garancsi-féle szálloda a korábbi várfal előtt, ahol mostanáig egy üres telek, illetve nagyon régen egy kis cukrászda volt. Ahhoz mit szól?
– Oda is vagy öt pályázat készült, mégis egyéni megbízás alapján épül fel. Az a véleményem, hogy olyan ember, aki szereti ezt a várost, és szereti a szakmáját, az ennél minimum többet gondolkodik, ha egy ilyen telekre kap megbízást. Ez Budapest egyik legértékesebb pontja. Komoly szellemi potenciált kellett volna belefektetni egy oda készülő épület megtervezésébe. Valaha egyébként ott is egy Ybl-ház állt, a nyomai még látszottak. Az oda épített régi Lánchíd presszó sokkal érzékenyebben és értelmesebben fogta fel ezt a feladatot.
– Sokkal alacsonyabb volt, és körülötte lehetett látni a falakon jelzett várfal maradványt.
– Igen, a régi rekvizitumokat lehetett látni. Ezért is kellett volna meditálni azon, hogy mit lehetne és mit kéne azzal a hellyel csinálni. Az a sarok ugyanis rendkívül érzékeny része Budapestnek. Éppen úgy a Vár része, mint a város része is. Ott egy olyan komplex téri problémával állunk szemben, amit nem elég ezen az egy telken kezelni. S főleg nem így!
Néhány más szakmai vélemény a Clark Szálloda építésével kapcsolatban:
A Clark Ádám tér helyzete nehéz örökség, amelyet nem könnyű kezelni, hiszen a háború előtti zsúfolt, de nagyjából szimmetrikus beépítést a jelenlegi körülmények között visszahozni lehetetlen.
A Sikló előtti részen állt épületek (a budai Népszínház helyére épült Magyar Nyugati Vasút székháza, később Kereskedelmi Minisztérium és az amögött álló bérpalota) a második világháború óta szintén hiányoznak, ezek beépítését azonban egyelőre szerencsére nem tervezik.
– Építészként és a városért – ahogy mondta – aggódó szakemberként mit tud arról, hogy miért egyetlenegy embert bíztak meg egy ilyen hatalmas és a városképet alapvetően meghatározó beruházás elkészítésére?
– Senki nem tudja. Azt tudhatjuk, hogy ezt ugyanaz a Market cég építi, amely ma minden állami és a hatalomhoz közeli beruházást megkap. Ezen már nem is csodálkozunk. De azért azt mégiscsak jó lenne tudni, hogy egy ilyen központi városi tér beépítéséhez volt-e és mi volt a szava a főépítésznek, illetve a városvezetésnek. Ilyesmihez minimum fővárosi döntésre lenne szükség, és nem arra, hogy durr bele, egy magánember megépítteti a szállodáját. Ráadásul, ahogy elnézem, ami ott megvalósul, olyan alacsony színvonalú, hogy én diplomamunkaként sem fogadnám el. Ez persze a magánvéleményem, s mivel sokféle ízlés létezik, biztosan van, aki el tudja fogadni azt, ami ott készül, noha semmiféle szakmai konszenzus nem áll mögötte.
– Gondolatban menjünk át a Lánchídon, és folytassuk az utunkat az Andrássy úton egészen ki, a Ligetig. A tervezett múzeumi negyedről, a Liget beépítéséről mi a véleménye?
– Ezzel kapcsolatban sokat vitatkoztam György Péterrel, aki – mint tudjuk – részt vett az egész koncepció kialakításában. Alapvetően nem értek egyet a „Múzeumi negyed” gondolatával. De nem is ez a lényeg, hanem a Liget tönkretétele. Írtam is Orbán Viktornak erről egy levelet körülbelül két évvel ezelőtt, amire nem kaptam választ…
– Mi volt a levelében?
– Azt kértem, hogy ha olyan fontosnak tartjuk és úgy szeretjük a hungarikumokat, hogy mindenáron ápolni akarjuk őket, akkor vegyük észre, hogy mi az, ami ennek az országnak igazán a büszkesége lehetne. Ilyen a Liget, amelyet egy ember kétszázötven évvel ezelőtt, Európában elsőként, közembereknek tervezett. Példátlanul demokratikus dolog volt, és a város ezt örömmel meg is csinálta…
– Méghozzá igen rövid idő alatt!
– Így van. Ráadásul egy szittyós, lápos területen, tehát nyilván nem is volt egyszerű. Akkor miért nem fogadjuk el ezt az adottságot olyan különleges hungarikumként, amelyre mindenki büszke lehetne? Beleértve a Felvonulási tér újraligetesítését, mert, mint tudjuk, az eredetileg zöld terület volt, csak Rákosiék betonozták le. Vagyis most csatlakozunk a Rákosi érához ilyen módon? Így, ilyen szépen leírtam. Ráadásul még a háziasszony is felágaskodott bennem, és gazdaságossági szempontokat felsorolva azt is leírtam, hogy ezeket a terveket, amelyeket ők most egy értékes terület meggyalázásával, iszonyatos pénzekért, nem igazán jó építészeti minőségű létesítményekkel meg akarnak valósítani, turisztikai szempontból is százszor gyümölcsözőbben, sokkal kézenfekvőbb útvonalon lehetne kialakítani. A Ligettől, azaz a meglévő két múzeumtól az Andrássy úton keresztül föl a Várig. Azon a hosszú szakaszon egy olyan láncolatot lehetett volna létrehozni múzeumokból, amely valóban vonzóvá tenné ezt a várost. A Szépművészeti és a Műcsarnok indítja a sort, utána jön a Kelet-ázsiai Múzeum, a Terror Háza Múzeum, a Posta Múzeum. Szépen, finoman, egymást követve. Az ugyanis tévedés, hogy egy turista egymás után azonnal három-négy múzeumot meg akarna nézni. Erre senkinek nincs igénye. Sokkal érdekesebb, ha megnéz egyet, utána sétál, eszik, iszik, vásárol, majd órák múlva vagy másnap elmegy egy következő múzeumba. Lehetett volna egy nagy léptékű, folyamatosan változó „képeskönyvet” csinálni ezen az útvonalon.
– Csakhogy ehhez sokkal nagyobb távú gondolkodásra lenne szükség. Már késő?
– Sajnos, igen. Pedig Budapesten lenne erre lehetőség, már csak azért is, mert számtalan ház áll üresen, amelyek áhítoznak egy-egy új funkcióért. És akkor nem beszéltünk a város egyik legnagyobb terhéről és egyben értékéről, arról a bizonyos eklektikus háztömbsorról a körutak mentén, amely, ha a felújításán még sokáig hezitálnak, tényleg használhatatlanná válik.
– Tehát inkább arra kellene helyezni a hangsúlyt, mint az eddig tárgyalt témák bármelyikére?
– Igen, nagyon is. Csak az a baj, hogy az nem hoz pénzt. Az egy sziszifuszi és egyáltalán nem látványos munka lenne.
– A Liget rombolása miért hoz pénzt?
– Én azt gondolom, hogy ez csak pityke a díszmagyaron. Mára már szinte jelképpé vált. Biztos, hogy pénzt hoz, mert vendéglátóipari és szórakoztatólétesítményeket is terveznek oda. Azok pedig vonzzák a pénzt.
– Mit gondol, be fog épülni a Liget?
– Biztos. Hacsak valamilyen katasztrófa nem történik, ez most már megállíthatatlan. Pedig óriási kárt okoz. Mert hiszen nagyon kevés park van ebben a városban. Ami még megvan, azt meg is kellene tartani. Ez egy kompakt egység, ezért nem értem, hogy képes valaki építészként belerondítani. Egyetlen magyarázat lehet csak, hogy sok pénzt remél, aki építi. Vagyis abban bízik, hogy iszonyatosan nagyot kaszál egy-egy ilyen épület megépítéséből.
– Nem gondolja, hogy a megfelelési kényszer is szerepet játszik? Hogy egy építész ma akkor tud igazán labdába rúgni, ha a hatalom elvárásait teljesíti? A külföldi építészek pedig nem nagyon törődnek azzal, hogy esetleg tönkretesznek-e valamit Budapesten, csak a saját terveiket akarják megvalósítani.
– Ez valóban így van. Nagyon nem szívem szerint való az sem, hogy az igazán világhírű japán építészek ugyanolyan házakat raktak le a Ligetbe, mint amilyeneket a világ más helyeire. Az nem foglalkoztatja őket, hogy éppen hol, csak az, hogy mit építenek.
– Tehát a magyar specialitásokat, a magyar ízlést és főleg a környezetet figyelmen kívül hagyják?
– Fogalmuk sincs arról, hogy annak idején ez a város miért lett olyan eszméletlenül jó. Hogy a hajdani városvezetés, amely létrehozta a körutakat meg az Andrássy utat, milyen hihetetlen mennyiségű gondolatot megforgatott, mielőtt döntést hozott. Komoly tanulmányok álltak a tervezés hátterében. Most ilyesmiről szó sincs.
– Még van egy-két olyan hely a városban, ahová virtuálisan el kéne villamosoznunk. Az egyik a Duna, illetve a szinte teljesen kihasználatlan Duna-part. Arról mi a véleménye?
– Az egy nehéz probléma. Nemrég zárult egy Duna-Buda pályázat, ahová érdekes módon összesen két pályázat érkezett be.
– Milyen célt tűztek ki a pályázók elé?
– Hogy a Dunához közelebb kerüljön a város a budai Duna-parton. Az Árpád hídtól, onnan, ahol most a Rozmaring étterem van, egészen a Kopaszi-gátig. A legfantasztikusabb az lett volna, ha a budai Duna-part alsó rakpartjának forgalmát be lehetett volna vinni a fölső rakpart alá.
– Erről azt mondták, hogy mérhetetlenül drága, s ezért megoldhatatlan.
– Szerintem, ha csak ezt csinálták volna meg, és semmi nem épült volna, azzal sokkal nagyobbat lehetett volna segíteni a városon. Olyan léptékű dolog lett volna, amilyen, mondjuk, annak idején az Andrássy út. Az a baj, hogy ma nincsenek olyan emberek, akik ilyeneket tanácsoljanak.
– Nincsenek olyan várostervezők, akik ilyesféleképpen meghatározhatnák a város új irányait?
– Volnának, csak nincs szavuk. A Perczel Anna-féle Óvás Egyesület például nagyon jó szakemberekből áll, és hosszú, kemény munkával sikerült is elérniük néhány fontos változtatást. De ilyen nagy léptékű döntésekbe nem tudom, hogy ki tud beleszólni, pedig igazából ennek volna értelme.
– Még beszéljünk a Ferencváros új helyszíneiről. Nemzeti Színház, Müpa és az ott épülő lakónegyed.
– Be kell vallanom, hogy a Duna-Pesti Rezidenciákat én terveztem. Illetve a Nemzeti Színháztól a város felé eső második nagy épületegyüttest.
– Az nem zavarta, hogy milyen környezetbe kell terveznie?
– Mint Pilátus a credóba, úgy kerültem bele. Véletlenül, de ez hosszú. Egy biztos: a városrendezőket megerőszakolta a város azon a helyen, mert ők is úgy gondolták, hogy azt a területet nem lett volna szabad beépíteni, ott partnak kellett volna maradnia. Minden normális építész tudta, hogy a Soroksári útnak kellene a térfalnak lennie.
– De ha ilyen rossz döntés született, az építészek miért vállalták, hogy mégis terveznek oda – a Dunától elzárva – nagy méretű épületeket? Hogy tudtak vállalni egy eleve rossz építészeti helyzetet?
– Amikor a felkérés megszületett, már megépült az első ház, és kiderült, hogy az egész szakasz be fog épülni.
– Ez a beruházó Demján erőszakosságának volt köszönhető?
– Szerintem Demján ingatlanügyei erősen befolyásolták a döntéseket. Meg az, hogy nem volt ember a városrendezők között, aki megpróbálta volna megakadályozni ezt a fajta beépítést. Ez is egy nagyon szomorú történet…
– Az utolsó nagy kérdéskör a magas ház. Évek óta beszélnek róla, hogy a Kopaszi-gáton, a Csepel-szigeten vagy valahol Budapesten épüljenek végre igazi felhőkarcolók. Mit gondol erről?
– Azt gondolom, hogy ha valakinek megéri, hogy magas házat csináljon, ami nem olcsó mulatság, a város nem zárkózhat el egy ilyen igény elől. Csak akkor ehhez legalább ugyanannyi előzetes gondolkodásra volna szükség, mint minden más hasonló léptékű változtatás és döntés előtt, ami – mint már említettem – nem szokás mostanában. Ha mondjuk, a Csepel-szigeten lenne tíz magas ház, az önmagában akár látványosság is lehetne, megfelelő környezettel és úgy, hogy ki lehessen jutni a Dunához. Az pozitív tett volna. De az, hogy itt épül egy, ott egy másik, valahol egészen más irányban pedig egy harmadik, az nagyon rossz ötlet. Ilyesmin nagy léptékben kellene gondolkodni, hogy újra olyan dolog történhessen a városban, ami méltó arra, amit a drága Széchenyi meg barátai próbáltak itt csinálni.
– De úgy látom, erre nem sok esélyt lát… Összegezve, néhány éven belül milyen város lesz ez, ahol most élünk?
Abban biztos vagyok, hogy ezt a várost nagyon nehéz gyökeresen megváltoztatni. Akár így, akár úgy, de ahhoz nagyon-nagyon sok pénz kellene. Ami ebben a pillanatban sajnos a legmeghatározóbb, az az előre gondolkodás hiánya és a stílustalanság. A stílusérzék elvesztése minden területen. Nagyon sok jó szándékú dolog azon csúszik el, hogy hiányzik a stílusérzék, helyette viszont nagyon erős a hatalmi akarat.
