Nagyban dúl a magyarországi parlamenti választási kampány, s nem csoda, hogy a vajdasági magyar kisebbségi politikusok is teljes gőzzel dolgoznak, hiszen a budapesti lélegeztetőgépen működő intézményrendszernek valamiképpen igazolnia kell magát. A VMSZ pártaktivistái házról házra járnak, hogy a szavazásban segítséget nyújtsanak a kettős állampolgároknak. A politikusok nyílt kártyákkal játszanak. Pásztor István, a VMSZ elnöke kerek perec kimondja: „Nincs mit titkolni, hogy kinek a győzelmében vagyunk érdekeltek. A VMSZ a Fidesznek stratégiai partnere, ebből építkezve nem elsősorban a VMSZ profitált az elmúlt csaknem tíz esztendőben, hanem azt gondolom, hogy az egész vajdasági magyar közösség is profitált az utóbbi tíz évben.”
A VMSZ képviselői csengetnek az újvidéki panellakásom ajtaján. Kissé meglep, hogy az aktivisták Újvidéken is buzgólkodnak, elismerem, hogy ez a 400 ezres lélekszámú városban nem könnyű, hiszen felvetődik a kérdés, hogyan találják meg a nagyvárosban a magyarokat. Honnan tudják az elérhetőségüket? Kapiskálom a buzgólkodásukat, tűzön-vízen keresztül muszáj megtalálni a magyarokat.
A pártvezetőknek sem könnyű, őket is megértem, vagy 180 ezer vajdasági magyar kettős állampolgárt tartanak nyilván, s nagy kérdés, hogy ebből hányan regisztrálják magukat. Nem szeretnék a bőrükben lenni, ha kudarcot vallanak, és nem regisztrálnak legalább 90 ezren, vagyis a kettős állampolgárok 50 százaléka. Biztosra veszem, hogy Budapesten számon tartják, hogyan teljesítenek. Viszont elképesztő paradoxon lenne az is, ha a vajdasági magyarok nagyobb számban szavaznának a Fideszre, mint a VMSZ-re, amelyre a 2016-os parlamenti választáson csak 56 620-an voksoltak, emiatt a párt két mandátummal kevesebbet szerzett, s az is kiderült, hogy rohamosan csökken a magyar pártra leadott szavazatok száma.
Éppen szombat délután csengetnek a lakásom ajtaján, amikor belekezdtem Aleš Šteger szlovén író Bocsánat című városregényének olvasásába. A Neoplanta című városregényemmel szinte egy időben született Miljenko Jergović Szarajevóról szóló regénye. Most a fiatal szlovén író Mariborról ír. Talán nem véletlen, valamit mindannyian keresünk. Az elvesztett ország után maradtak a városok.
Éppen a polipról szóló részt olvastam, amikor csengettek. Félreteszem a könyvet, az aktivistáknak megköszönöm az ügybuzgalmat, nincs szükségem segítségre, mondom, és udvariasan elköszönök. Nekik sem könnyű. Sajnálattal veszem tudomásul, hogy nem lesz sok munkájuk, amikor beköltöztünk, négy magyar család élt a tízemeletes lakótömbben, most csak kettő. Még így is jól teljesítettünk, akadnak helységek, amelyekben a magyarok egész utcákat hagytak el.
Szerencse, hogy Szerbiában nem lesz rendkívüli parlamenti választás, állítólag tervben volt, de végül a Szerb Haladó Párt elnöke meggondolta magát. Akkor márciusban vagy áprilisban Szerbiában is szavaztunk volna, s ez esetben bizonyára nem lenne nyugtom a lakásban. A két évvel ezelőtti választáson nem múlt el nap, hogy ne csengessenek. Hol az egyik párt aktivistái csengettek, hol a másikéi, úgyhogy még egy regényt sem lehetett normális körülmények között végigolvasni. A 2016-os szerbiai parlamenti választáson a Futaki utcai piacon alig szabadultam meg a Szerb Haladó Párt aktivistáitól. A fehér ruhába öltözött csinos kisasszonyok arról próbáltak meggyőzni, hogy szavazzak a pártjukra, ne a VMSZ-re, egyszóval el akartak csábítani. Nyomós érvként egy röplapot mutattak, amelyen Aleksandar Vučić szerb kormányfő, Pásztor István VMSZ-elnök és Orbán Viktor magyar kormányfő fotója volt látható. Ebből is kiderül, hogy együvé tartozunk, győzködnek a lányok, miközben Orbán Viktor nevét szerb hangsúllyal ejtették ki, ami egy kicsit szokatlan volt és mulatságos, de nemzeti büszkeségemet növelte, hogy a csinos szerb csajok bájosan csicseregve ismételgették Orbán Viktor nevét.
Mindig bosszant, ha egy regényt félre kell tennem, de ha már megszakítottam az olvasást, akkor tartok egy kis szünetet, gondoltam, és elsétálok a piacra. Útközben találkoztam a közelben lakó ismerősömmel, nála is jártak az aktivisták, és természetesen regisztrált. Felháborodva mesélte, hogy éppen most tudta meg, hogy bizonyos anyaországi nemzetietlen pártok meg akarják vonni tőle a szavazati jogot. Nem oda Buda, mondogatta, ezt nem hagyja szó nélkül, természetesen soha életében nem szavaz ilyen pártra. Csakis nemzetire! Szóvá teszem, hogy szerencsére Szerbiában idén nem lesz választás, mire ő fölényesen leint. Miféle választás? Ő Szerbiában sohasem lép az urnák elé! A szerb pártok csak a nemzeti jelszavakat harsogják, elege van belőlük. Milošević is nemzeti volt, az ellenzéke is az volt, és az is maradt. Még a VMSZ-re sem szavaz, kérdezem meghökkenve. Arra sem, válaszolja, hiszen úgyis mindegy. Egyébként is, őt nem érdekli Szerbia.
Nem először találkoztam hasonló kijelentéssel, s a távolmaradás okáról faggattam. A válasz egyszerű volt. A feleségével magára maradt, két gyermeke jó évtizede Németországban dolgozik, van három unokája, bizony már alig beszélnek magyarul. A fiaival meg éppen összeszólalkozott, mert nem akarják regisztrálni magukat az anyaországi választásra, csak a munkára gondolnak.
Én vagyok a családban az utolsó magyar, jelentette ki.
Hangjából keserűséget és fájdalmat éreztem, lehet, hogy az egyedüli vigasza a magyarországi parlamenti választáson való részvétel. Nem volt lelkem, hogy arról faggassam, elfogadná-e, hogy az anyaországi polgárok népszavazáson döntsék el a választójog kérdését, mert úgyis tudom, hogy a határon túliak szavazati joga újra megosztja a magyarokat. Mert, sajnos, most éppen ez zajlik.
Másnap Horvátországba készülök, ahol éppen heves szópárbaj folyt a horvát és a szerb kormánytagok között. Az egyik fél a horvát usztasákat, a II. világháborús Hitler-párti quislingeket emlegeti, a másik a szerb szélsőséges csetnikeket, a II. világháború szélsőséges nacionalistáit, ugyanakkor felrója a szerb kormánynak, hogy Szerbiában készülnek Milan Nedić, a volt szerb quislingkormányfő rehabilitációjára. Természetesen szóba kerültek a kilencvenes évek háborúi is. Kolinda Grabar Kitarović, Horvátország köztársasági elnöke bejelentette, sok víz lefolyik még a Dunán, amíg Szerbia és Horvátország baráti viszonyt épít ki egymással. Eszembe jut, hogy egy évvel ezelőtt Aleksandar Vučić szerb kormányfő a Gombos és Erdőd közötti Duna-hídon egy Strauss rózsacsokorral lepte meg a horvát elnök asszonyt. Emlékezetes és rokonszenves marad az ügyetlen kamasz mozdulata, ahogy átnyújtotta a csokrot Kolindának. Most meg újra nagy a felfordulás, a sárdobálás. Szerencsére engem nem érint a vita, elég nekem az is, hogy a Vajdaságban Horthy rehabilitációját dörzsölik az orrom alá.
Zágrábba két horvátul megjelent könyvem bemutatójára érkezem, írókkal találkozom, s főleg irodalomról beszélgetünk. A sajtóban azonban a határon túli horvátok szavazatáról folyó vitára bukkanok, ami nagyon hasonlít a magyarországi vitákhoz. Ott is a furcsa helyzettel találkozom. A vajdasági horvátok a horvátországi választásokon a nemzeti oldalra, a szerbiai választásokon viszont a liberálisokra szavaznak. A Szerbiában élő horvát állampolgárságú szerbek pedig a horvátországi választások idején tömegesen utaznak „haza”, ahol a balliberális pártokat preferálják, Szerbiában viszont a kifejezetten jobboldali nacionalistákra adják le a voksukat. Szerencsére a könyveim bemutatóján a közönség erre nem tér ki, csak arról faggat, hogy kisebbségi polgárként hol érzem magam otthon. Azt válaszolom, hogy a kisebbségi arra van ítélve, hogy Európában találja meg a hazáját. Hazánk Európa, utalok Gaál Gábor romániai magyar értelmiségi mondatára. Szűkebb pátriám pedig a néhai Osztrák–Magyar Monarchia, úgyhogy – mondjuk – Zágrábban is otthon érzem magam. Aztán pontosítok: nem az otthonról van szó, hanem arról, hogy az egész régióban ugyanazokkal a vitákkal szembesülök, tehát otthonosan mozgok a kacskaringós kelet-közép-európai ösvényeken.
Hogy az ösvények tényleg kacskaringósak, bizonyítja az is, hogy alighogy visszatértem Újvidékre, a sajtó arról számolt be, hogy Aleksandar Vučić szerb köztársasági elnök Kolinda Grabar Kitarović horvát köztársasági elnök asszony meghívására Zágrábban tartózkodik. Figyeltem a tévé helyszíni közvetítését, arra voltam kíváncsi, lesz-e Strauss rózsacsokor. Nem volt. Ellenben a csinos Kolinda asszony öltözéke ismét nagyon divatos volt, és rendkívül elegánsan viselkedett, miközben kényes kérdések kerültek napirendre. Aleksandar Vučić pedig igazi gentleman volt, felkérte a szerb kormány tagjait, hogy száz napig türtőztessék magukat, ne válaszoljanak a horvát kormánytagok sértő megjegyzéseire.
Egyedüli örömhír, hogy Jugoszlávia utódállamaiban kezdenek befutni a hölgyek. Mint mindig, ezúttal is a szlovénok kezdték, a csinos és rokonszenves Alenka Bratušek volt pár évvel ezelőtt az első szlovén női miniszterelnök. Mondogattam is szlovén kollégáimnak, egészen másként viseli el az ember a korrupciót vagy a sajtószabadság megnyirbálását, ha egy csinos nő vezérli. Azt a választ kaptam, hogy Alenka nem él ezzel a kelet-közép-európai divattal. Utána Horvátországban Kolinda Grabar Kitarović lett a köztársasági elnök, mire Szerbia sem maradhatott le. Az új kormányfő a leszbikus Ana Brnabić asszony lett, aki hivatali minőségében is megjelenik egy igen elegáns hölggyel, vagyis az élettársával. El tudom képzelni a tapasztalt EU-diplomaták zavarát. Hogyan viselkedjenek? Egy vagy két Strauss csokorral járuljanak a kormányfő színe elé?
Ezek után nem maradt más hátra, mint eltöprengeni azon, hogy mikor lesz egy vonzó magyar hölgy Magyarország miniszterelnöke. Ha másért nem, akkor azért, hogy zavarba hozzuk a brüsszeli diplomatákat.
Vagy pedig a montenegrói szokásokhoz tartjuk magunkat: mindig ugyanaz, és mindig férfi.
Ennyit a politikáról.
