Mért nem lehettem régi költő?

Petri György: A szerelmi költészet nehézségeiről

 

Mit jelent a 21. században a művészi hagyomány? Mennyiben és hogyan választhatóak a művészek számára előképeik? Ellen lehet-e állni a korstílusnak? Az utolsó kérdés mintha belső ellentmondást rejtene, hiszen első látásra korunk éppen hogy a stíluspluralizmus legnagyobb példája. Duchamp ready made-jei és Warhol Brillo dobozai azonban alapjaiban változtatták meg a művészetről való gondolkodást. A filozófia kisemmizte a művészetet, és ez olyan törést okozott, amely lehetetlenné teszi a régiek munkáinak egyszerű követését.

Takáts Márton stratégiája a régi művek folytatása, a hagyomány nyílt vállalása. Ezzel egy időben azonban tökéletesen tisztában van azzal, hogy nem lehet egyszerűen felvenni az elejtett fonalat, a régiek stílusának, alkotómódszerének az átvétele könnyen iróniába fordulhat, vagy nem várt esztétikai mellékhatások mutatkozhatnak, ahogy a realizmus túlcsordul önmagán, és sajátos mágikus jelleget kap. Takáts már főiskolásként is Piranesi stílusában jelenítette meg rézkarcain Budapestet, egy olyan eljövendő kor képében, ahol a mai épületeknek már csak heroikus romjai állnak. A tíz lapból álló sorozat után azonban új témákat keresett, elhagyta a rézkarc médiumát, hogy a festészet szabadabb eszköztárával dolgozhasson.

Új művei műfaj szerint két csoportra oszthatók: csoport- és városképekre, és különböző, jól megfigyelhető művészet- és stílustörténeti problémákra reflektálnak. Ebből a szempontból programadónak számít az Én csak hallgatok (Caravaggio, Csernus és én) című kép, amely a három festő együttlétét ábrázolja. A mű hangulata a mindennapi, baráti beállítás ellenére egyértelműen a klasszikus sacra conversazionékat idézi, társalgást az örök ideákról képzeletbeli térben, ahol eltűnik az idő és a földrajzi távolság.

Takáts csoportképein Csernus szürnaturalizmusát, a mindennapi érzékelésen túlmutató egyéni megjelenítési módját követi. Különösen erősen megfigyelhető ez három budapesti szórakozóhelyet bemutató képén, melyek a Mika mulatót, a Casto Bistrót és a Szatyor bárt ábrázolják. A Mika című kép további érdekessége, hogy Velazquezt idézve különösen erősen hangsúlyozza a mélységet, amely ugyanakkor a beállításnak köszönhetően nem befelé, a terem sötétjébe, hanem kifelé, az utca felé hívja a szemlélőt. A szokatlan beállítás olyan képi feszültséget teremt, mely a reális részletek ellenére valóságon túli, egyedi hangulatot kölcsönöz a jelenetnek.

Hasonló hatásúak a városképek is. Abu-Dzabi, Párizs, a Duna-part vagy éppen a Deák tér, mind valami túlvilágian tiszta, plasztikus fényekben úszik, megkülönböztethetetlenné téve a fény forrását és az azt visszaverő anyagot. Külön csoportot képeznek a külvárosi pályaudvarokat, vágányokat ábrázoló képek. Ezek mintha Alessandro Papetti monumentális stílusát idéznék, ahol a méretből fakadó fenséges helyett a pőrén maradt funkcionális acélszerkezetek a technokrácia és a modernizmus erejét és életidegenségét hirdetik.

Gárdonyi László