Ilyen még nem volt. Írtak már magyar történetet nagyon röviden a külföldieknek, írtak ketten öt kötetben, azután számtalan szerzővel nyolc vastag könyvben, de olyan szerző mindeddig nem volt, aki vállalta volna, hogy összegzi ezt az egyébként igencsak változatos, hullámzó utat mintegy negyven generáció életében. És ráadásul ez még sikerült is neki. Az egyik rövid összefoglaló az USA-ban jelent meg, majd évtizedekkel később magyar fordításban is napvilágot látott, szerzője, Kosáry Domokos azonban utólag megbánta, hogy ezt engedélyezte. Ugyancsak Kosáry volt oly merész, hogy valamikor a nyolcvanas évei vége felé nekilásson – Szekfűt messze lepipálva – 33 nemzedék címmel elgondolt munkájához, ám csak egy kisebb töredék megírását engedélyezte számára az elfáradt test.

Romsics ezúttal egymaga egy nem túl rövid, ám nem is túlságosan hosszú magyar történetet tett le az asztalra, és erről azt mondhatjuk, hogy ez az első számú nagy erénye. Mármint az, hogy van. Tizenöt, tizenhat éves kortól kezdve bárki, kicsi és nagy, fiatal és öreg kézbe veheti, lapozgathatja függetlenül attól, hogy mi a foglalkozása, hol lakik, és mi iránt érdeklődik speciálisan, már ha van egyáltalán különleges érdeklődési köre. Egyetlen feltétele ennek, hogy tud és szeret olvasni.

A könyv másik nagy érdeme, hogy jóllehet végigvezeti az olvasót a politikatörténet nagy vonalán, merészen mellőzve a részleteket, a félhosszú történetben megtaláljuk a gazdálkodás, a gazdaság, az összesség (másként: társadalom), az életmód (lakás, öltözet, szokások stb.) hullámzó fonatát. Még csak azt sem mondom, hogy „is”, mivel ezek az elemek ugyanolyan fontosak a könyv hangsúlyai és terjedelme szempontjából, mint a nagy sorsfordulatok, a mindenkori nemzetközi helyzet, valamint a saját, a hazai politizálás bemutatása.

Harmadik erénye a könyvnek, hogy szerzője érezhető élvezettel üldözi az alaptalan, félrevezető legendákat. Abban az időben, amikor szerették a jelentős embereket jelzővel ellátni, és volt jámbor, madarász, együgyű, kopasz, kékfogú stb. király, és volt „képromboló” császár, nos, abban az időben Romsics vélhetően megkapta volna a „legendaüldöző” becenevet. Elsőként a Szent Koronával kapcsolatban írja le, hogy annak egyik része sem díszíthette Szent István király fejét, miként a királyi jelvények egyike sem származik az ő korából. Istvánhoz egyetlen tárgy köthető: a palást, ami egyébként azt is elárulja, hogy kései ábrázolásaival ellentétben nem viselt hosszú szakállt. Hasonlóan jár a könyvben számos további legenda. Benyomásom szerint talán csak Álmos szakrális meggyilkolásának esélyére és a vadkannal kapcsolatos történetekre lenne érdemes még pillantást vetni.

Ami Álmost illeti, a „szakrális” gyilkosságnak nem látszik az értelme. Legalábbis akkor, ha a vezérség már jóval ezt megelőzően a fia kezébe ment át. Ha történetesen ez ellen tiltakozott volna, érteném, hogy átküldték a másvilágra. Hajlok annak a régész-ókortörténésznek a véleményére, aki szerint Álmosról a nevén kívül az égvilágon semmit sem tudunk.

Vaddisznóval viszont egyszer, Visegrádtól nem messze, személyesen is találkoztam. Velem szemben ballagott az ösvényen, és anélkül sétált el a bokor mellett, ami mögé ijedtemben beosontam, hogy akár csak a fejét felemelte volna, vagy beleszimatolt volna a levegőbe. Egyébként a Balaton északi partja mentén elterülő kertekben évtizedek óta rendszeresen megjelennek vaddisznók, élelem után kutatva. Nagy károkat okoznak a gazdáknak, mivel letipornak mindent, feltúrják a földet, de még soha nem támadtak meg senkit.

Biztosra veszem, hogy amennyiben megszólalnának a történet egyes szakaszainak szakértői, az általuk felhánytorgatott hiányok címszavai több oldalt megtöltenének. Csakhogy ennek semmi értelme nem lenne. Ha a szerző mindezekre a témákra kitért volna, már nem ezt a könyvet írta volna meg. Ennek megvannak a maga méretei, és legfeljebb azt lehet felvetni, hogy ezeken belül a szerző arányosan gazdálkodott-e. A magam részéről azt gondolom, hogy igen. Általában jó arányokat alkalmazott.

Mindössze két tárgykört szeretnék – egy további kiadásban – némi csekély bővítménnyel ellátva olvasni, és egy, itt érintetlen téma felvételét ajánlom szerzőnk figyelmébe. Ha ennek érdekében némileg gyomlálni kellene a gazdaságra vonatkozó részletadatokból, az nem okozna jelentős kárt. Az első tárgykör, amelyet kissé bővebben vélek tárgyalandónak, a magyarok élete a Kazár Kaganátus keretében. Tudom, hogy a kérdést sok vita veszi körül, és ezeket bajos, sőt felesleges lenne pertraktálni. Mindazonáltal vannak vitathatatlan fogódzók. Biztos, hogy a magyarok ebben a környezetben „nőttek fel”, itt olvasztották be nyelvükbe a török/türk eredetű jövevényszavakat, amelyeket szerzőnk fel is sorol, és ezzel jelzi, hogy a magyarok új tárgyakkal, fogalmakkal és foglalkozásokkal ismerkedtek meg. Ráadásul a törzsi nevek közül háromnak van finnugor eredete, a másik négy türk. Továbbá az is biztos, és Romsics jelzi is ezt, hogy ha nem is másolták pontosan, de a kaganátus uralmi formáját vették alapul a sajátjukhoz. Itt találkoztak nemcsak türkökkel (van korabeli jegyző, aki őket is türknek nevezi), de zsidókkal, valamint perzsákkal is. (A kazár előkelőség egy időben a kereszténység és az iszlám helyett a judaizmust választotta, és az urak sorra vették fel a zsidó neveket, mint Mózes, Salamon stb. Ugyanúgy, miként Vajk az Istvánt.) Nos, ha nem is tudja senki megmondani, hogy pontosan mennyi időt töltöttek el a magyarok a kaganátus keretében, mindehhez azért elég tetemes időre volt szükségük.

A másik, szerintem kissé bővítendő történet Erdélyé. Nem a fejedelmek felsorolását és tetteik ismertetését hiányolom, és nem is Báthori Erzsébetről szeretném olvasni az ikszedik változatot, hanem Erdély szerepéről a nyelv megőrzése, használata, valamint a tudományos élet kontinuitása szempontjából. Jóllehet a sokat emlegetett százötven éves török jelenlét idején az ország egyetlen része sem volt önálló, a legnagyobb mozgásszabadsággal vazallusstátusza ellenére Erdély rendelkezett. A törökök – mint egyébként mindegyik „birodalomalkotó” hatalom – az általuk meghódított övezetekben más és más logika szerint rendezkedtek be. Masszív megszállás alá vontak stratégiailag fontosnak vélt területeket, másoktól viszont csak sápot, adót, különböző előjogokat követeltek, de nem szállták meg a régiót. Más kérdés, hogy török csapatok időnként e területekre is lecsaptak, főként akkor, ha az adós elmaradásban volt vétkes. Mivel Erdély ebben a vazallusstátuszban rendelkezett bizonyos mozgásszabadsággal, ez lehetővé tette – többek között – a nyelv és a kultúra ápolását. Ez mindenképpen megérdemelne néhány sort.

Végül egy történetileg is fontos motívum, amely hiányzik. Legalábbis nekem hiányzik. A fiatalok az 1960-as években kezdtek zenét szerezni, mások szövegeket írni, és megint mások előadták ezen szerzeményeket gitáron és énekelve. Ettől kezdve mind többen és többen zenéltek és énekeltek velük együtt országszerte. Addig, addig, amíg meg nem született egy nagy sikerű opera, az István, a király. A zenéhez nem tudok hozzászólni, de mivel e téren minden-fogyasztó vagyok, nekem a rockopera is tetszett, ám most nem emiatt hozom szóba ezt az elsöprő sikert, hanem a szövegek miatt. Még egyetlen jogász és közgazdász sem írta meg a rendszer végrendeletét, amikor ezek a fiatalok, a lakosság többségének egyetértésével, már bírálattal illették a hazánkban tapasztalható „való világot”. Nem tették ezt durván, sőt még csak hangosan sem, de azért mindenki értett belőle, aki csak odafigyelt. Általuk jelent meg a finom hangolású rendszerkritika. Azt hiszem, ha e társaság méltatása megkívánna – mondjuk – egy oldalt, akkor nincs az a kiadó, amelyik ezt ne tenné lehetővé.

Végül: a szerző eddig nem érintett érdemének tartom a szöveg stílusát. Nem arra gondolok, hogy tisztességes magyar mondatokat olvashatunk ebben a könyvben, mivel ez voltaképpen minden írásműtől elvárható. A tartózkodó eleganciára gondolok, amely elhárítja az elfogultságot, a részrehajlást, és a történet szereplőinek megengedi a tévedést. Olvasatomban ez nem jelenti a történetek és a szereplők „relativizálását”, mert minden ponton tudni lehet, hogy merre kanyarogtak az utak, és a viszonyítási alap rendszeresen Nyugat-Európa. A stílus eleganciája viszont azt jelenti, hogy senki sem jelenik meg az ördög képében, szarvakkal a homlokán, ez azonban egyáltalán nem zárja ki a szerző szerint az adott személy tévedését. Nos, Romsicsnak nem kellett megtanulnia az ókori szerző intelmét, miszerint a történetet „harag és elfogultság nélkül” kell szemlélni és írni. Szerzőnk nem is tudja másként írni. Nem tehet róla. Így született.

 

 

Romsics Ignác: Magyarország története. Budapest, 2017, Kossuth Kiadó. 543 oldal, 6990 forint.

 

Kép forrása: www.port.hu