i.m. Heltai Jenő: Négy fal között
Két hét alatt írj valamit! – Tanulj meg élni!
De legalábbis olvasd el azt a Naplót,
amit a Naplóíró írt egy teljes éven át,
hogy megörökítse azt a hosszú évet.
Leírta szépen – mit is? Azt, hogy mikor ébredt,
hogy aludt, és mit álmodott, ha álmodott,
leírt mindennap minden kis és nagy hírt,
ami befutott hozzá, négy fal között.
Háború volt éppen, ez adta a témát.
És a Naplóíró szertenézett,
egy idős úr, szájában szivarral,
honját keresgélte a hazában.
A legtöbb hír álhír, jegyezte le, meg azt is:
„Ezt nem hiszem”, de amit nem hitt, tudta,
az is darabja a valóságnak; s egy álhír
sokszor hajszálra olyan, mint a valódi.
Az apróságok, s majdnem minden az volt,
vagy azzá vált lassan, betöltik az időt,
és súlyuk napról napra súlyosabb lesz,
s a legsúlyosabb súlyok tollpelyhekként keringnek.
Ez a Naplóban a legmegdöbbentőbb.
Ahogy monotonon sorjáznak a napok,
ahogy fontos, nem fontos egymással vegyül,
mint keverés után a kártyalapok a kézben.
És lassan-lassan összeáll a kép,
összeáll, mondhatni, az egész pakli,
szinte magától, szándéktalanul;
a Naplóíró módjával ítél, és nem elemez.
A látogatóikról név szerint beszámol,
s akár a térképen a hadi helyzetet,
pontosan jegyzi, ki hány és milyen
szivart hozott neki, három tojást, egy almát.
Szinte irigylem őt a sok látogatóért.
Ide nem járnak látogatók, csak ritkán,
így aztán ritkán csácsogok – magában
nem csácsog az ember. Ellenben bármikor
lemehetek az utcára, mehetek, ahova
kedvem tartja: kávéházba, bevásárolni, egy
koncertre, vagy színházba is akár,
és nem kell sárga csillagot viselnem.
Felfogom-e, mekkora dolog ez?
Menni-jönni, amikor akarok!
Hallgatni a rádiót, interneten követni
vagy nem követni mások lépteit!
Ha úgy adódik, átmehetek Budára,
inkább délután, mivel a délelőtt
a munkáé, már ha van éppen munka:
folytatni egy írást, vagy kidobni, s újra
kezdeni, hátha most, ezúttal sikerül.
Ha délelőtt nem, délután még úgyse!
Este viszont, este bármi lehet még.
Az egyik hídon oda, a másikon vissza.
A hírek persze halványabbak, mint akkor,
amikor a Naplóíró írta a Naplót –
hiába minden igyekezet, botrány,
ma nincs fenyegetve az életünk!
Ma egy sokkal puhább diktatúrában élünk,
és népünknek ez a rendszer is megfelel,
vagy megfelelni látszik – több jel mutat erre,
akár tetszik ez valakinek, akár nem.
Így épül, hullik szét, és újul életünk,
nagyjából terv szerint, s majdhogynem észrevétlen
megyünk keresztül ki tudja, miken. –
Jé, hogy feslik, bomlik! Minden hogy alakul!
Az áruházak dugig, s dugig vággyal a szív,
dugig a menhelyek, és dugig a kukák.
Milyen kár, hogy már nem cigarettázom!
Milyen jó lehet egy lóverseny is!
A Naplóíró, még a Napló előtt,
tudta a lóversenyek helyét, idejét,
tudta a lovak és a gazdáik nevét –
tudott mindent, amit egy lóra fogadó tud.
A lóvilág! Az egy külön világ.
Ahogy külön világ az uszoda, a bridzs,
külön világ a sziklamászás,
nem is beszélve az ultrafutókról!
Van egy fényképész odalenn Tropeában,
aki mindennap lefényképezi a tengert,
tizenöt éve már, s mindennap kiteszi
a végtelen kéket a facebookra: ez is egy
Napló – egy fényképész naplója a világról,
ami, történjen bárhol bármi, kék mindig.
De mindig más kék! Másképp ugyanaz.
’44 márciusától ’45 áprilisáig jaj-kék.
- december 30. Budapest.
Olvasom a Naplóban: „Jár a villamos!”
Olvasom: „A színházak megint játszanak.”
Még egy nap, s jön az új év. Tropeában kék a tenger.
