Nemrég kerültek kezembe Soros Tivadar eredetileg eszperantóul írt, később angolra, majd magyarra fordított emlékiratai, melyekben a Budapesten töltött 1944-es év során átélt élményeiről ír rendkívül színesen és fordulatosan. Volt mire alapoznia, hiszen 1944. március 19-től kezdve nem volt olyan nap, amikor hétköznapi mércével mérve valami rendkívüli ne történt volna vele és családjával.

Az emlékiratokat olvasva jutott eszembe Goffman „diszkrepáns szerep”-elmélete, mely azt a fajta, látszólag hamis identitást írja le, melynek lényege, hogy valaki másnak mutatkozik, miközben a mélyben nagyon is vállalja eredeti identitását. A paradoxon abban áll, hogy minél inkább tagadja az ember a saját identitását, annál inkább azonosul eredeti önmagával.

Rendkívüli körülmények kellenek ahhoz, hogy valaki képes legyen önmaga „kettéhasítására”, és nem kérdés, hogy 1944-ben Budapesten ezek a körülmények fennálltak. A visszaemlékezés azért érdekes, mert nemcsak megismerteti, hanem meg is érteti annak az embernek a hősiességét, akiből egyébként teljességgel hiányzanak a hősies vonások. Soros Tivadarból a helyzet hozta ki a hős szerepét, amelyet fantasztikus humorérzékkel, a szenvedők és az üldözöttek iránt érzett mély együttérzéssel teljesített, megmentve ezzel sok száz ember életét.

Akit a sors megkímélt attól, hogy átélje a meghasadt identitás paradox kettősségét, azt a diszkrepáns szerepjáték belső ellentmondásossága első pillantásra megriasztja és megrémíti, hiszen ugyanezt a kettős játékot játsszák a kémek, besúgók, renegátok, akiknek nincs jó hírük, egyiknek sincs nagy becse a társadalomban. Zsidóként 1944-ben Budapesten azonban nem lehetett másként életben maradni, mint annak belátásával, hogy felül kell kerekedni a kíméletlen és gátlástalan ellenfélen.

Az esettanulmánynak különös aktualitást ad a kormány által szervezett, pénzelt és irányított morális pánik, amely Soros Tivadar fiát, az 1944-ben Budapesten bujdosó Soros Györgyöt első számú közellenségként mutatja be. A kampány önmagában is visszatetsző, de még inkább az, ha belegondolunk, hogy 2017-ben ugyanott zajlik, ahol Soros Tivadart és családtagjait hetvenhárom évvel korábban halálra szánták, csak azért, mert a zsidótörvények értelmében zsidónak minősültek.

Minden ember egyszeri és megismételhetetlen lény, de senki sincs, akiben ne térnének vissza elődei, akiben nincsenek ott azok, akikkel közös a sorsa. A társadalmi identitás a születéskor készen talált, az elődök által kommunikációs úton átörökített azonosulási minta, mely lehetőséget ad a felnövekvő egyénnek, hogy biztos pontot találjon a magának az emberek árjában.

Az emberek közötti rendszerezés kiindulópontja a név, amelynek jelöltjei egy-egy csoport tagjait foglalják magukba. A személy azonosulásának alapja a saját csoport neve, mely a saját csoport és az idegen csoportok tagjai perspektívájából lehetővé teszi a személy beazonosítását.

Ami azonosulás az egyén szempontjából, az mások számára alkalom az azonosításra. Az azonosítást lehetővé tevő jelek, mint a jelek általában, a fizikai világból származnak, de jelentésük túlmutat a fizikai mozzanaton, amelyből egyes esetekben analógiásan következik a jelentés, más esetekben a jelentés csupán a jelhasználók konszenzusán múlik. Jelentéshordozó lehet az anatómiai értelemben vett test egésze vagy bármelyik része, a bőr, a szem, a haj színe, az arc, a szem, az ajak nyílása. A test „kulturális anatómiájának” tartozékai az öltözék, az ékszerezés, a bőr tetoválása. Azonosítás támpontja lehet a viselkedés és a beszéd (Csepeli, Örkény, Székelyi, 1999).

Az identitás jeleinek készlete jellegzetesen különbözik aszerint, hogy a jeleket a személy a saját csoport tagjainak azonosítására használja, vagy a jelek idegenek (más csoportok tagjai) azonosítására szolgálnak.

A társadalmi identitás kutatóit megosztja a kérdés, hogy az azonosulás és azonosítás jelei természetesek-e, vagy sem. Az esszencialista felfogás hívei azon az állásponton vannak, hogy az identitás jelei analógiásan utalnak a személy hovatartozására, aki ezeket a jeleket nem tekintheti nem létezőnek, legfeljebb leplezheti őket. A konstruktivista felfogás szerint az identitás szülője a kollektív képzelet, s az azonosítást szolgáló jeleknek nincs lényegi közük a csoporthoz, amelyre az azonosítók szemében utalnak (Brubaker, 2016, Feischmidt, 2010).

A társadalmi identitás csoportosításon alapuló működési mechanizmusa óhatatlanul felveti azt a kérdést is, hogy beszélhetünk-e egységes emberi nemről, vagy sem. Darwin evolúciós elmélete alapján kijelenthetjük, hogy a ma élő emberek egységes fajt képeznek, amelynek tagjai mintegy

harmincezer éve élnek a Földön. A Homo sapiens Afrikában jelent meg, ahonnan a fajhoz tartozó leszármazottak csoportosan szétrajzottak a világ minden részébe.

A szétrajzás során az egyes csoportok között nyelvi, viselkedési különbségek jöttek létre, melyek nemzedékről nemzedékre átadódva tovább mélyítették a különbségeket. A saját csoport által beszélt nyelv szavai szemantikus univerzumot teremtettek, amelybe bekapcsolódnak a születő új nemzedékek tagjai is, éltetve a csoportra sajátosan jellemző közösségi diszkurzív teret. A szemantikus univerzumban a név lesz a saját csoport és a másik csoport közötti megkülönböztetés eszköze, mely főnevek jelzőiként használva elgondolhatóvá teszi a saját csoport valóságát.

E csoport valóságának középpontjában a „mi” személyes névmás áll, szemben az „ők” személyes névmással, amely az idegeneket jelöli. Az emberek kezdetben nem nagy létszámú, száz-százötven fős csoportjai nomád életmódot folytattak, majd később, létszámban megnövekedve, erőforrásokban gyarapodva, letelepedtek, és területet foglaltak. Azok a csoportok maradtak meg, és növekedtek, amelyek saját tagjaikkal szemben képesek voltak megkövetelni a maximális szolidaritást, amely határesetekben megkövetelte az önfeláldozást. Ezt a fajta szolidaritást nevezi az evolúciós biológia „parochiális altruizmusnak”, amely a túléléshez szükséges evolúciós örökség (Smith, Szathmáry, 2012).

A csoportok sosem voltak egyedül, elkerülhetetlen volt az idegenekkel való találkozás, amely az eltérő anatómiai és kulturális konfigurációk miatt óhatatlanul és kölcsönösen csodálkozást, riadalmat, félreértéseket és végső soron agressziót váltott ki a felekben, különösen akkor, ha az egyik vagy másik csoport csábítást érzett a nők és más javak elragadására, megszerzésére. Hérakleitosz írja nevezetes 53. töredékében, hogy „a háború mindennek atyja, mindennek királya, és egyeseket isteneknek tüntetett fel, másokat embereknek, egyeseket szolgákká tett, másokat szabadokká”. Heidegger a töredéket értelmezve úgy látja, hogy az ókori gondolkodó „háború” szava nemcsak és kizárólag a véres csoportközi konfliktust jelenti, hanem mindent, ami szembenállás. A szembenállásban a csoportok mintegy negatív tükröt tartanak egymás elé, kölcsönösen ráéreznek arra, hogy mi az, ami nem része identitásuknak (Heidegger, 1992).

A szembenállás mint identitásképző alapmechanizmus mind a mai napig az emberi csoportosulások meghatározója. Carl Schmitt hívja fel a figyelmet arra, hogy az ellenség–barát megkülönböztetés milyen különös jelentőséget nyer a politikai életben, hiszen ez az egyetlen szempont, amelynek mentén a hatékony politikai cselekvéshez szükséges tömegerő létrehozható és fenntartható (Schmitt, 2002).

A csoportközi megkülönböztetés terében történő találkozások akkor következnek be, ha a felek egymás identitását a számukra hozzáférhető jelek dekódolása révén „megfejtik”. Ehhez természetesen előzetes tudással kell rendelkezniük, amelynek hiányában süketek és vakok lennének a jelekre, vagy félreértelmezhetik őket. A sikeres dekódolás másik feltétele, hogy partnerük, amint arra Goffman felhívja a figyelmet, őszinte legyen, ne akarja leplezni saját identitását akár eltitkolás, akár félrevezetés révén (Goffman, 1999).

A hamis önbemutatás iskolapéldája a szélhámos, aki a másik elvárásainak, vágyainak elébe megy, hihetően, de őszintétlenül mutatja be magát a találkozás során. Egészen más eset, amikor a személy önmaga identitását titkolva az eredeti identitással összeegyeztethetetlen jeleket vesz fel, amelyek dekódolása a másikat teljes tévedésbe ejti partnere identitását illetően.

Goffman terminológiáját használva diszkrepáns szerepnek nevezzük azt a sugallt identitást, amely tudatosan és szándékosan megtéveszti a másikat, azt a hitet keltve benne, hogy partnere nem tagja az ellenséges csoportnak, hanem éppen ellenkezőleg, az ő saját, baráti csoportjának tagja. Goffman eredetileg a kém szerepére dolgozta ki a diszkrepáns szerep elméletét, de közelebbről megnézve ez az elmélet minden olyan esetre alkalmazható, amikor egy személy azt színleli, hogy a saját csoportjához képest egy másik, ellenséges csoport tagja, miközben megmarad a saját csoportja tagjának. Sőt, minél inkább másnak látszik, mint ami, annál inkább az, ami. A diszkrepáns szerep kommunikációjának lényege, hogy a személy eltitkolja azokat a sugallt identitással összeegyeztethetetlen jeleket, amelyek alapján a másik, ellenséges csoport tagja rájöhetne arra, hogy kivel is áll szemben. A diszkrepáns szerep belső feszültségét csak fokozza, hogy a személy nem rejtőzködik a saját csoportja tagjai előtt, hanem vállalja a velük való szolidaritást.

A diszkrepáns szerep páratlanul tanulságos esettanulmányaként olvasható Soros György édesapja, Soros Tivadar önéletrajza, melyben a szerző elmondja, hogy miként élte túl a családjával Budapesten 1944. március 19. és 1945. január 18. között a zsidók számára oly életveszélyes időszakot.

Magyarország 1944. március 19-én bekövetkezett német megszállását követően Horthy kormányzónak, hacsak nem akart lemondani, nem maradt más választása, mint egy új, németbarát kormány kinevezése. Az új belügyminiszter, Jaross Andor már április 7-én kiadta az 1944. évi 6163/18944. B. M. res. rendeletét a zsidók lakhelyének kijelölése tárgyában, mely szerint „a magyar királyi kormány az országot rövid időn belül megtisztítja a zsidóktól”. A szavakat tettek követték. 1944. július 8-ig a magyar államigazgatás és a csendőrség közreműködésével a főváros kivételével Magyarországról a Német Birodalomban létesített halál- és munkatáborokba deportáltak minden zsidónak minősített magyar állampolgárt, csecsemőket, aggokat, asszonyokat, férfiakat.

Nemzetközi nyomásra Horthy a Budapesten élő zsidók deportálását megakadályozta. Az üldöztetés, megfélemlítés, fenyegetettség azonban megmaradt, sőt fokozódott az október 15-i nyilas-hatalomátvételt követően, amikor a németek a kormányzót lemondatták, és Németországba hurcolták.

Soros Tivadar diszkrepáns szerepe az 1944-es év budapesti világában született. A magyar királyi kormány április 7-én kiadott rendelete rá is vonatkozott. Ennek kapcsán el kellett gondolkoznia arról, hogy mit kell titkolnia. „Ki a zsidó?” – teszi fel a kérdést. A belügyminiszter rendelete messzemenően homogenizálta a „zsidó” név által jelölhető populációt. A rendelet nem tett különbséget a zsidónak minősített személyek alcsoportjai között, akik lehettek vallásosak vagy vallástalanok. A vallásosak között voltak az ortodox vallási szokásokhoz ragaszkodók, de lehettek olyanok is, akik megreformált keretek között élték meg hitüket. Egyesek askenázi, mások szefárd eredetűeknek vallották magukat. A vallásukat elhagyó zsidók között voltak ateisták, de voltak olyanok is, akik áttértek valamelyik keresztény felekezet kötelékébe. A zsidótörvények által zsidónak minősítettek között egyeseknek volt valamely semleges ország budapesti képviselete által kibocsátott védlevelük, mások pedig szerezhettek kormányzói mentesítést. Külön esetet képeztek azok, akiknek házastársa semmilyen értelemben nem volt zsidó, és végül sokan, ha nem is elegen, voltak olyanok is, akik nem minősültek zsidónak, de a közvélemény „zsidóbérencnek” tartotta őket együttérzésük, segítőkészségük okán.

Mindez azért volt fontos Soros Tivadar számára, mert amikor a diszkrepáns szerep álcája mögé bújt, olyan jeleket kellett választania, amelyek láttán semelyik alcsoport sem juthatott róla senki eszébe. Másfelől az is fontos volt, hogy az egyes alcsoportok tagjai felismerhessék benne a sorstársat, hiszen csak így tudott segíteni rajtuk, már aki akarta, hogy segítséget kapjon. Egyszerre kellett tehát nem zsidónak és zsidónak lennie.

Milyen stratégiák között választhattak a magyar királyi kormány üldözöttjei? A többség abba a hitbe ringatta magát, hogy az állam, amelynek polgára, megvédi, és nem engedi, hogy bántódása essen. Ezt a hitet ugyan az egyre szorongatóbb zsidóellenes intézkedések és az egyre uszítóbb retorika ellenére nehéz volt fenntartani, de a közelítő Semmi borzongató érzésével szemben sokakban oldotta a kognitív feszültséget. Az engedelmeskedés alternatívájaként merült föl az elrejtőzés lehetősége, mely mind a rejtőzködő, mint az őt elrejtő számára kockázatos volt, hiszen a városban hemzsegtek a leselkedők és a feljelentők, akik minden gyanús jelre rohantak a rendőrségre vagy a nyilas pártirodára. Felmerült az álcázás lehetősége. Különösen jól beváltak az egyenruhák vagy azok tartozékai. Nyilas karszalag, katonatiszti egyenruha, bátrabbak esetében német SS-egyenruha. Sokan megpróbálkoztak a vesztegetéssel. A deportálást megelőzően Kasztner Rezső ambiciózus tárgyalásokba kezdett Eichmann-nal, amelynek vége ezerhétszáz zsidónak minősített személy megmenekülése lett, őket vonaton vitték ki Bergen-Belsenbe, majd onnan később Svájcba (Kádár, Vági, 2001). Bevált menekülési stratégia volt a kórházba vonulás, súlyos betegség színlelése. 1944-ben a korábbi évekhez képest megnőtt Budapesten az öngyilkosságok száma. Nem kérdés, hogy növekedés oka az volt, hogy sok zsidónak minősített ember az öngyilkosságba menekült a várható megpróbáltatások elől.

A legbátrabbak az ellenállást választották, és ezzel kihívták a hatóságok és a velük rokonszenvező német cinkosok rosszallását és bosszúját.

Átgondolva a budapesti zsidók számára lehetséges, választható stratégiákat, Soros Tivadar úgy döntött, hogy a diszkrepáns szerepet választja. Mint írja, „tisztán láttam, a következő pár hónapot csak akkor élhetjük túl, ha nem zsidóként élünk”. Úgy döntött, hogy feladja identitását, s egy budapesti, keresztény középosztályhoz tartozó polgár bőrébe bújik, és ennek megfelelően cselekszik két fia, felesége, anyósa és anyja is. Következésképpen a feladat maga és családtagjai számára a keresztény papírok beszerzése volt, amelyek kor, súly, szemszín szerint megegyeztek a papírokat felmutató személyek jegyeivel.

Mielőtt a döntést meghozta volna, Soros Tivadarban felmerült a kérdés, hogy „nincs-e valamilyen külső jegy, mely elárulná zsidóságunkat? Nincsenek leplezhetetlenül zsidó arcvonásaink? Mélabús tekintetünk, hangsúlyaink, taglejtéseink nem tanúsítják zsidó mivoltunkat?” A válasz tagadó volt. Soros Tivadar ösztönösen elvetette az esszencialista identitás elméletet, rámutatva, hogy „a zsidóságot csak a kötelezően előírt ismertetőjegy, a sárga csillag teszi láthatóvá. Ha nincs csillag, nincs zsidó azonosítás sem.”

A gondolatot tett követte. Új nevet szerzett. Szabó Elekként élte tovább életét. Átköltözött a XI. kerület Szentimrevárosnak nevezett negyedébe, mely a budapesti keresztény középosztály fellegvárának számított. Ebben a városrészben jóval kisebb volt a valószínűsége annak, hogy az itt élők közül bárkit zsidóként azonosítsanak. A biztonság kedvéért bajuszt növesztett, és megszólításkor a dzsentrisen hangzó Lexi nevet részesítette előnyben. Az álcázás oly jól sikerült, hogy új szomszédja, egy nyilas államtitkár a tőle kapott bort iszogatva ábrándozhatott a csodafegyverről, amely majd megfordítja a háború menetét. Felesége neve Besenyei Júlia lett, aki a legenda szerint régi magyar nemesi család sarja volt, negyvenéves korára pártában maradt, a háború előtt és alatt gépírónőként Berlinben dolgozott egy nagy cégnél. Egy bombázástól ideg-összeroppanást kapott, megbetegedett, elbocsátották. Hazajött gyógyulni Magyarországra. A fiú, akit sok évvel később Soros Györgyként ismert meg a világ, Balázs Zoltánként kezdett új életet. Új nevet kapott a másik fiú, Pali is.

A család tagjait a családfő különböző lakásokba szórta szét, mindenkit felszerelt a megfelelő keresztény papírokkal, amelyek arzenálja impozánsan nagy volt. Ennek része volt a születési anyakönyvi kivonat, a keresztlevél, az egyházi házasságot tanúsító igazolás, a munkakönyv, a katonakönyv, a leventeigazolvány, a fényképes villamos- és buszbérlet. Különös becsben volt a Vitézi Rendhez való tartozást igazoló oklevél, amelynek hamisítását a hamisítószakma királya tetemes felárral végezte. A német papírok is hasznosak voltak, mivel azoknak jobban hittek az igazoltatók, akiknek némettudása korántsem állt biztos alapokon, de a szövetségi hűség nem engedte, hogy tudatlanságukat bevallják.

A diszkrepáns szerep két, egymásnak ellentmondó identitás eljátszását jelentette. Egyfelől lehetővé tette a nem zsidóként való mutatkozást a nem zsidók előtt, másfelől nem zárta ki a zsidóként való mutatkozást a zsidók előtt. Ez utóbbi azért volt fontos, mert másként nem lehetett volna átadni a sikeres rejtőzködés know-how-ját azoknak, akik a Soros Tivadar által követett stratégiát választották.

A diszkrepáns szerep stratégiája folyamatos belső feszültséget, állandó éberséget igényelt. A katolikusként rejtőző nőknek meg kellett tanulniuk a katekizmust, hogy bármilyen alkalommal felelni tudjanak az identitásukat firtató keresztkérdésekre, elejét véve ezáltal a gyanúsítgatásoknak. Férfiak esetében a zsidó identitás gyanújának elhárítása nem volt ilyen egyszerű. A nyilas-hatalomátvételt követően a zsidók után szaglászó pártszolgálatosok kedvenc eljárása volt a lemeztelenítés, amely a zsidó férfiak esetében rituálisan megkövetelt körülmetélés miatt egy szempillantás alatt lehetővé tette a beazonosítást. Erre az esetre is volt azonban megoldás. Kórházaktól személyre szóló orvosi bizonyítványt lehetett beszerezni, ez igazolta, hogy az adott személy a „phimozis” nevű születési rendellenességben szenvedett, amelyet a nemi szervén lévő előbőr sebészeti eltávolítása révén korrigáltak. A rokonság férfi tagjai be is szereztek ilyen igazolásokat, amelyeket átvéve Soros Pali aggódva jegyezte meg, hogy „nem volna kissé feltűnő, ha mi, öt őskeresztény, igazoltatáskor mind előkapnánk a zsebünkből egy fitymaműtétről szóló papírt? Nem volna az egy kicsit sok?”

A diszkrepáns szerep a macska-egér harc minősített esete, amikor az egér úgy menekül el a macska elől, hogy macskának álcázza magát, miközben az egerek nagyon is tudják, hogy közülük való. Az evolúciós biológiában ezt a viselkedést nevezik mimikrinek. A mimikri az evolúció által jutalmazott alkalmazkodási forma, amely megkönnyíti azoknak a fajoknak a túlélését, amelyek felveszik vagy utánozzák más élőlények megjelenési mintáit, színét, alakját, szagát, jellegzetes viselkedését.

Emberi lények esetében a mimikri kockázatos vállalkozás, hiszen soha senki sehol nem lehet biztos abban, hogy nem fog lelepleződni. Egy olyan társadalmi közegben, amelyet mélyen áthat az antiszemitizmus, kiváltképp nehéz lehetett zsidóként elrejtőzni. Az első számú fenyegetést az antiszemita törvényeket hozó államot állásuknál fogva képviselő rendőrök és közigazgatási alkalmazottak jelentették. Róluk azonban lehetett tudni, hogy ellenségek, bár akadtak közöttük olyanok is, akik segítettek. A fő veszély forrása a zsidótörvények által nem érintett lakosság volt. Közülük bárki bármikor gyanút foghatott, és a gyanú alapján névtelenül feljelentést tehetett a rendőrségen, amely haladéktalanul cselekedett. Kiváltképp tartani lehetett a házmesterektől, akik a gondjaikra bízott házakban élet és halál urai voltak. A szomszédokban sem lehetett megbízni, akik a zsákmányra éhesen nem voltak restek feljelentő leveleket írni.

A diszkrepáns szerep megélése 1944 vérzivataros hónapjaiban Budapesten folyamatos lelki feszültséggel járt, hiszen egy pillanatra sem lankadhatott az éberség, állandón résen kellett lenni a bárhonnan bármikor lecsapó veszélyekkel szemben, amelyek a leleplezéssel fenyegettek. Egészében véve mégis azt lehet mondani, hogy a zsidónak minősített emberek megmenekülésére ez a stratégia adta a legnagyobb esélyt.

Soros Tivadar s a hozzá hasonlóan a diszkrepáns szerepet választó ezrek esetei azt mutatják, hogy az identitást magyarázó elméletek között az esszencializmus és a konstruktivizmus elméletei egyaránt és együttesen érvényesek. Az is nyilvánvaló, hogy az identitás a társak befolyásolására alkalmas eszköz, amely akkor éri el a kívánt célt, ha jeleinek dekódolásáról a személy előre gondoskodik.

A diszkrepáns szerep megerősíti a saját csoporthoz való tartozás érzését, alkalmat ad a szolidaritás kifejezésére, miközben arra is megtanít, hogy a határok a saját csoport és a másik csoport között átjárhatók. A külső és a belső perspektívák együttes kezelése és kényszerű megélése olyan tapasztalatot ad, amely a kényszerhelyzet elmúlása után is megmarad, és a jövő kihívásaihoz is erőt ad.

A rettenetes 1944-es év eseményei nem a semmiből jöttek. Az üldöztetéssel, megkülönböztetéssel, jogfosztással a múlt tért vissza, mely nem múlt el, bár sokan úgy hitték, hogy a diadalmas 19. századdal a zsidók számára oly gyötrelmes múltnak is egyszer s mindenkorra vége szakadt. Yuri Slezkine „zsidó évszázadnak” nevezi az emancipációt követő időszakot, amikor a zsidók számkivetettekből a modern kor éllovasaivá váltak. Korábban ellátott különleges feladataik a halál, a betegség, a pénz, a szórakoztatás, az ékszerkészítés specialistáivá tették őket, ami eleve meghasonlott identitást eredményezett, hiszen egyszerre voltak kívül és belül a társadalomban.

A zsidókat a többség idegeneknek látta, hiszen nem értették a nyelvüket, rítusaikat, szokásaikat, különállásukat, miközben a zsidók nagyon is ismerték a többség titkait. A modern társadalmat mintha a zsidóknak találták volna ki, hiszen a korábbi diszkrepáns társadalmi helyzetüknek megfelelően kommunikációkészek, írástudók, gyors felfogásúak és mozgékonyak voltak. A „zsidó évszázada” Közép- és Kelet-Európában virradt fel, ahol a törzslakosság körében eleve kevesen voltak a városlakók, az írástudók, a kapitalizmus szellemére fogékonyak.

 

Slezkine helyesen hangsúlyozza, hogy Közép- és Kelet-Európába nem a zsidók hozták el a Nyugat-Európa felől feltartóztathatatlanul nyomuló modern értékeket és intézményeket, ők mindössze az első között éltek a lehetőségekkel, s lettek ezáltal sikeresek és gazdagok.

A sikerük lett egyben a tragédiájuk oka. A modernizáció a kelet-közép-európai térségben a nemzeti ébredést is magával hozta, mely a modern gazdasági és társadalmi átalakulás zsidó szereplőit is magával sodorta. Ez a folyamat talán sehol nem ment végbe oly elemi erővel és gyorsasággal, mint az Osztrák–Magyar Monarchia magyar felében, ahol az 1867-ben megalkotott törvény ereje folytán emancipált modern zsidók magyarrá akartak válni, szinte szerelembe esve Petőfi Sándorral, Arany Jánossal, és legfőképpen Ady Endrével, miközben nem vettek tudomást az iskolázatlan, a nemzeti magaskultúra teljesítményeiről mit sem tudó, ám nemzeti érzésektől átitatott tömegről. E tömeg tagjaiban ott élt a kapitalizmusból kimaradtak szorongása, melyet a korábban háttérbe szorított, kirekesztett zsidók üstökösszerű kiemelkedése váltott ki belőlük. Örkény István egyik egypercesében zseniálisan jelenítette meg ezt a fájdalmas meg nem értést a munkaszolgálatos elit értelmiségi és a magaskultúrában járatlan német keretlegény között (Örkény, 1968).

 

„– Hölderlin ist ihnen unbekannt? – kérdezte dr. K. H. G., miközben a lódögnek a gödröt ásta.

– Ki volt az? – kérdezte a német őr.

– Aki a Hyperion-t írta – magyarázta dr. K. H. G. Nagyon szeretett magyarázni. – A német romantika legnagyobb alakja. És például Heine?

– Kik ezek? – kérdezte az őr.

– Költők – mondta dr. K. H. G. – Schiller nevét sem ismeri?

– De ismerem – mondta a német őr.

– És Rilkét?

– Őt is – mondta a német őr, és paprikavörös lett, és lelőtte dr. K. H. G.-t.”

 

A nemzeti szerelem (melyről csak később derült ki, hogy egyoldalú) diszkrepanciát vitt a zsidó identitásba, amely korábban egyértelmű és biztonságos menedéket kínált az ellenséges nem zsidó környezetben. A nemzetállamban sikeresen érvényesülő zsidók magyarokká váltak, de akár akarták, akár nem, a nem zsidók szemében zsidók maradtak. A nürnbergi törvények és közép-európai klónjaik nem tettek különbséget a problematizált modern vagy a problémátlan, hagyományos zsidó identitás között, s ebben követték a nemzeti többség antiszemita érzületeit.

Magyarországon az 1867-ben kezdődő „zsidó évszázad” 1944-ben tragikusan véget ért. Kiderült, hogy az időközben önállósult, megcsonkult ország frusztrált magyarjai a magukat magyarnak érző és tudó zsidókhoz idegenként viszonyulnak, akikre nem vonatkoztatták ugyanazokat az erkölcsi elveket, mint a saját nemzeti csoportjukra. Az állampolgári közösségen belül maradtak között igen kevés számú kivételt leszámítva nem voltak olyanok, akikben Darwinnal szólva oly magas fokon élt volna „a hazafiasság, hűség, engedelmesség, bátorság és együttérzés szelleme”, hogy a törvény erejével zsidónak minősített társaikat megsegítsék. A sorsdöntő órában az üldözöttek magukra maradtak.

Az első világháború elvesztését és a trianoni békeszerződéssel elnyert, keserű szájízzel fogadott állami függetlenséget követően felerősödött antiszemita propaganda eredményeként nem bomolhatott volna fel oly könnyen az állampolgári közösség, ha a zsidónak minősített kisebbség egyenletesen oszlott volna el a társadalom minden rétegében. A modernizációs versenyben azonban, mint láttuk, a zsidók hatalmas előnnyel indultak a rendi eredetű, a kapitalizmushoz nehézkesen vagy egyáltalán nem alkalmazkodó társadalmi többséggel szemben, s időközben az előny nemhogy csökkent, inkább nőtt. Ernest Gellner „szociális entrópia rezisztenciaként” írja le azt a folyamatot, amelynek során a feudalizmusból a kapitalizmusra áttérő társadalom korábban különböző csoportjainak tagjai nem vegyülnek el véletlenszerűen az áttérés folytán kialakult új társadalmi struktúra különböző rétegeiben, hanem az új társadalmi rétegződés egyes pontjain sűrűsödve zömmel együtt maradnak (Gellner, 1983). Karády Viktor kutatásaiból tudjuk, hogy a magyarországi zsidókkal éppen ez történt. Korábbi, elsősorban vallási és nyelvi idegenségük megkülönböztető ereje a polgárosodott helyszíneken, főként a városokban gyengült vagy teljesen eltűnt (Karády, 2000). A középkori antijudaista előítéletek kihunyófélben lévő parazsát a szociális entrópia rezisztencia talaján kibontakozott modern politikai antiszemitizmus a szociális és nemzeti okok miatt frusztrált magyar társadalomban iszonyatos erővel gyújtotta lángra.

Soros Tivadar Budapesten meg tudta szervezni családja és barátai megmenekülését, de hasonló vállalkozásokra vidéken kevés lehetőség volt. A deportálás váratlanul, hirtelen következett be. Adolf Eichmann és Endre László nem hagytak időt az áldozatoknak, hogy felismerjék a helyzetet, amelybe az 1944. április 7-én kiadott 6163/18944. B. M. res. rendelet következtében kerültek. Voltak, akik tudták, hogy mi vár rájuk, de nem hitték, hogy amit tudnak, az be is következik. Erdész Imre írja le Kner Imre történetét, aki elmenekülhetett volna Gyomáról, menekülése fejében átadhatta volna nyomdáját egy nyilas strómannak, de nem tette (Erdész, 2017). Őt előbb, feleségét később deportálták Auschwitzba, testvére munkaszolgálatosként halt meg. Fia, Mihály, belátva, hogy hiába várja apját haza, öngyilkos lett. A család barátjához, Rácz Lajoshoz írt búcsúlevele a Kner család gyomai házának földszintjén berendezett emlékmúzeum vitrinjében olvasható.

„Olyan ember, mint én, nem tudja elfelejteni soha, hogy milyen körülmények között fosztották meg a családjától és még sok mindenki mástól, akiket szeretett. Te igazán tudod azt, hogy ha valaki, akkor én igyekeztem beilleszkedni a magyarságba, és igyekeztem magamnak úgy feltüntetni a dolgot, hogy ami történt, az nem a magyarság bűne volt. Azonban úgy látszik, hogy az én esetemben nem válik be az, hogy az idő mindent meggyógyít. Minél messzebb kerülök időben ezektől a dolgoktól, csak annál tisztábban látom azt, hogy milyen tudatos aljassággal és előre megfontolt szándékkal történt minden. Ha azoknak az embereknek van is bátorságuk, akiknek mindehhez köze volt, hogy a szemembe nézzenek, és úgy is tudnak viselkedni, mintha semmi sem történt volna, én ezt nem tudom tenni. Most már világos előttem, hogy sohasem tudnék ebben az országban nyugodtan élni, és soha többé nem tudnám magam otthon érezni. Tíz hónapig ezzel törődtem csupán, mindent mást félretéve, hogy magammal ebben a dologban tisztába jöjjek. Tudtam, hogy amíg ezt el nem rendezem magamban, addig úgysem lesz nyugtom. Hát nem sikerült. Maradt volna még a kivándorlás, végül ezen gondolkoztam sokat, de aztán rájöttem, hogy ez nem nekem való, ott kint még úgysem tudnák élni, mint itt.”

A holokauszt véget vetett a „zsidó évszázadnak” Kelet-Közép-Európában. Egyedül Magyarországon maradt számottevő zsidó népesség, amelyet az elkövetkező évtizedek megtizedeltek. Vidéken üres, romos, céljukat veszített zsinagógák, elfalazott temetők emlékeztetnek a hajdanvolt eleven polgári zsidó életre. A modernitásdeficit azonban megmaradt a magyar társadalomban. Az elpusztított zsidók után űr maradt, amelyből az egykori „tudatos aljasság és előre megfontolt szándék” elszámolatlansága által táplált szorongás árad. A 2017-ben indult, Soros György nevével fémjelzett magyarországi kampány kiötlőit utolérte a meghasadt identitás. A jelenlegi magyar kormány támogatja Izrael államot, képviselői minden zsidó ünnepen ott ülnek a zsinagógák első soraiban, minden évben megemlékeznek a holokausztról. Másfelől tudják, hogy a múlt nem múlt el. Ezért nem vállalják a szembenézést. A holokauszt bűnét a német megszállókra hárítják. A jelenleg zajló kampány urai nem antiszemiták, de számítanak az antiszemitákra, akik ma az idegenektől félnek.

Ez a kampány a múltból jön és a jövő árnyéka borul rá.

 

 

A szöveg a 2017 május 24-én a kőszegi Felsőbbfokú Tanulmányok Intézete és az MTA közös szervezésében rendezett Code konferencián tartott előadás szerkesztett változata.

 

Irodalom

 

Brubaker, R. 2016. Trans: Race and Gender in age of Unsettled Identity. Princeton University Press.

 

Csepeli Gy., Örkény A., Székelyi M. 1999. Hogyan lesz egy ember cigány? Kritika. 3, 30–32.

 

Darwin, Ch. 2009. A fajok eredete. Budapest, Typotext.

 

Erdész Á. 2017. A Kner család és más történetek. Budapest, Osiris.

 

Feischmidt M. (szerk.) Etnicitás. Különbségteremtő társadalom. Budapest, Gondolat.

 

Gellner, E. 1983. Nations and Nationalism. Cornell University Press.

 

Goffman, E. 1999. Az én bemutatása a mindennapi életben. Budapest, Pólya. Ford.: Berényi Gábor.

 

Heidegger, M. 1992. Az idő fogalma. A német egyetem önmegnyilatkozása. Az idő fogalma. Budapest, Kossuth. Ford.: Fehér M. István.

 

Kádár, G. Vági Z. 2001. Aranyvonat. Budapest, Osiris.

 

Karády V. 2000. Zsidóság és társadalmi egyenlőtlenségek (1867–1945). Budapest, Replika könyvek.

 

Örkény I. In memoriam dr. K. H. G. Egyperces novella.

 

Schmitt, C. 2002. A politika fogalma, Válogatott politika- és államelméleti tanulmányok. Osiris–Palas Stúdió–Attraktor. Ford.: Cs. Kiss Lajos.

 

Slezkine, Y. 2004. The Jewish Century. Princeton and Oxford: Princeton University Press.

 

Smith, J. M., Szathmáry, E. 2012. A földi élet regénye. Az élet születésétől a nyelv kialakulásáig. Budapest, Akadémiai Kiadó.

 

Soros, T. 2002. Álarcban. Nácivilág Magyarországon. Budapest, Trezor. Ford: Ertl István.