l.
1979. július 6. és augusztus 1. között öt magyar művészettörténész Olaszországban utazgatott. A kis csoport tagjai Velencében találkoztak, a Piazzale Román autóba szálltak, majd az olasz csizma adriai-tengeri oldalán legurultak Reggio Calabriáig, és átkeltek Szicíliába. Ott eltöltöttek kilenc napot, majd visszatérve, a csizma másik oldalán, illetve közepén gyors iramban északra tartottak. Milánóban váltak el, hogy ki-ki hazatérjen Kölnbe, Sopronba és Székesfehérvárra. A hosszú utat egy világoskék, bogárhátú Volkswagenben tették meg (a német rendszámú kocsi orrát a kocsi gazdája saját kezűleg látta el kecsesen ívelő, fekete védőfestéssel az úton felpattanó kövek ellen). Az utazás folyamán a körültekintő sofőr szerepét Géza töltötte be, útitársa két házaspár volt, Éva és Ferkó Sopronból, valamint Csimpi (a szerző) és Péter Székesfehérvárról. Azonos időben jártak egyetemre (1957–1962 között, Ferkó egy évvel utánuk végzett). Azt a két művészettörténész-évfolyamot, amelybe ők öten tartoztak, a későbbi fiatalok a szakma egyik „nagy generációjaként” tartották számon, az 1990-es években konferenciát is rendeztek tiszteletükre a ráckevei Savoyai-kastély méltóságos falai között. A szicíliai kirándulás idején persze még ők maguk számítottak (viszonylag) fiatalnak. Már nem voltak kezdők. Éva – pár évnyi soproni gimnáziumi tanárság után – végre a Liszt Ferenc Múzeumban dolgozott. 18. századi polgári enteriőrökkel foglalkozott elsősorban; kíváncsian olvasta a levéltárakban őrzött hagyatéki leltárak kacskaringós betűit, kivételesen érzékeny látását és tárgyérzékét pedig a Fabricius-ház berendezésében kamatoztatta. Ferkó az Országos Műemlékvédelmi Felügyelőség soproni építésvezetőségének munkatársaként hajnaltól éjszakáig önfeledt lelkesedéssel verte le kalapácsával a málló vakolatot a felújításra ítélt régi házakon, az eredeti homlokzatok, helyiségek, az egykori épületrészletek nyomait kutatva. Ekkoriban már az egész szakmában a – nemcsak soproni – várostörténet és középkori építészet szakértőjének számított. Péter és Csimpi a székesfehérvári Szent István Király Múzeumban sok kiállítást rendezett a modern magyar festészet és a kortárs művészet köréből, és jó tizenöt évnyi muzeológusi tapasztalattal rendelkezett. Géza éles nyelvű műkritikusi-művészettörténészi tevékenységét fővárosi újságokban közölt cikkei és nagy sikerű tévés gyermekműsora jelezte. 1970-ben, miután szakmai-kritikai tevékenységének lehetőségei itthon beszűkültek, Németországba disszidált. Az utazás idején (már korábban is, egészen nyugdíjba vonulásáig) az előkelő kölni Apostelgymnasiumban tanított rajzot.
Eredetileg Görögországba készültek, de aztán (titokban) megkönnyebbültek, amikor Gézának egy Csimpihez szóló levelében (1978. december 13.) ezt olvasták: „Szicília előnye, hogy több a görög emlék ott, mint Görögországban, s nem kell a kocsit hajóra tenni”, valamint: „ez elmegy öt emberrel is, csak akarni kell (az utak ugyanis jók)”. Már hogyne akarták volna!
Akkor hát Szicília! – értettek egyet hevesen. És miután Géza – ahogy írta – „ráütötte a nagypecsétet” az elhatározásra, megkezdődhettek az előkészületek: előbányászták egykori egyetemi jegyzeteiket, útikönyveket lapozgattak, térképeken tájékozódtak, Lampedusát olvastak. Soproni és székesfehérvári konyháikban olykor spagettit főztek, és ábrándoztak a paradicsomillatban. A dolog egyelőre még háztartási szinten zajlott, de gyanúsan utazásszaga volt.

Péter volt közülük az egyetlen, aki az út során nem válogatott a lehetséges megnézendő célpontok között: „Bármit látok belőle (Itáliából), az nagyon jó.” És igaza volt. Megjegyzése később számtalanszor beigazolódott. Péterben és Csimpiben ráadásul élt valamilyen tiszteletteljes elismerés azok iránt, akik az elmúlt évszázadok emlékanyagát, tendenciáit, stílusait vizsgálták. Elsősorban természetesen azok iránt, akiknek volt szemük (Augenmensch), kvalitásérzéke, akik – mint mondani szokás – látják a fától az erdőt. És régi koroknak elkötelezett útitársaik – Éva és Ferkó – ilyenek voltak.
De hát – Gézát is beleértve – mindnyájan ilyenek voltak, s ebben nyilván nagy szerepet játszott, hogy munkájukban nem nélkülözhették a szemet, és a számukra nélkülözhetetlen látványt – legyen az akár műalkotás, akár táj, akár a mindennapi élet jelenete, használati tárgya – elsősorban a látáson keresztül igyekeztek megérteni. A maguk módján valamennyien a gyakorlat közelében dolgoztak. Noha, persze, művészettörténeti tanulmányokat is írtak, gyakran aprólékos filológiai kutatásokat folytattak, de egyikükre sem lehetett azt mondani, hogy afféle „szobatudós jelét képezte” volna (ahogyan a 19. század közepén írták valamely akkori férfiúról).
Amikor Ferkó és Péter a Reggio Calabriából Szicíliába induló kompon mindegyikük elé egy pohár amarót tett, nagy egyetértésben koccintottak az eddigi és elkövetkező napokra. Szicília már egészen közel volt.
A világoskék Volkswagen legördült a kompról, és ráfordult a Palermo felé vezető útra. Előzetes megállapodásuk szerint kerülték a nagyvárosokat (Palermóba végül Scopellóból látogattak be), híres helyeken (Monreale, Cefalù) csak rövid ideig, egy-egy székesegyház vagy más épület kedvéért álltak meg. Géza határozott kívánságára (nyaralni, nyaralni!) olyan helyet kerestek, ahol akár tíz napot is eltölthetnek. Legyen közel a tenger, legyen bársonyos a homok, legyenek elérhetők autóval az egykori Magna Graecia majd felkeresendő emlékei, de főleg: ne legyenek turisták. És persze éljen a szicíliai konyhaművészet. Evviva.
Nem tudták (vagy ha tudták, hát nem gondoltak rá), hogy a vidék a kiterjedt olasz maffia szülőhelye, központja. Bár szicíliai napjaik alatt szerencsére sehol nem találkoztak vele szemtől szembe, valami különös, borús-baljós rejtély úszott a levegőben, amely kellemetlen pókhálóként olykor egy-egy pillanatra hozzájuk ért. Néha az volt az érzésük, hogy árnyak jönnek velük, láthatatlan, egyszerre fenyegető és nevetséges kíséretként. Az út mentén kínálkozó szállások legtöbbje drága volt vagy zajos (alkalmasint mindkettő). Egy megfelelőnek látszó panzió előtt megálltak. A közelben ácsorgó emberek körülvették a kocsit, magyaráztak valamit, szinte könyörögtek, hogy menjenek tovább. Géza, Csimpi és Péter azonban kiszállt, és belépett a házba. Tágas terembe jutottak, az ablaktáblák a meleg miatt behajtva, csak a réseken jött át némi fény. A barnásszürke homályban asztalok, székek álltak. Némelyik asztalon sakktábla figurákkal: megkezdett partik. A leapadt sörökön már nem volt hab. Sehol egy lélek. Megnyomták a pulton a csengőt – senki nem sietett elő. Óvatosan lenyomták a hátra vezető ajtó kilincsét, beköszöntek – senki nem köszönt vissza. A némaságban csupán egy valahol nyitva maradt ajtó ütemes nyikorgása hallatszott. Csapkodta a szél (vagy valaki?). Tanácstalanul várakoztak egy darabig az üres helyiségben. Odabent állt a levegő, de mintha valami hűvös fuvallat érkezett volna egy titkos odúból. Megborzongtak. Úgy érezték, jobb lesz innen elmenniük, noha nem tudták volna megmondani, miért vagy mi elől menekülnek. Az utca kiürült, mire visszaértek a kocsihoz. A rejtélyesen magyarázó, aggodalmasan könyörgő emberek eltűntek. Azt, hogy amit láttak, valóság volt-e, vagy valósághű jelenés, és mi lehetett a különös látvány jelentése, később sem sikerült megfejteniük.
Kora délután érték el a castellammarei strandot. A nádtetős pultnál jeges italt rendeltek, szálláslehetőségek után érdeklődtek. A barátságos árus telefonálni kezdett, ők öten egy asztal mellett várták a fejleményeket. Lábukat a tenger ki-kicsapó hullámai hűsítették.
Nemsokára lassú, méltóságteljes menet kelt át a strand homokján. Elől egy férfi, aki fekete öltönyt, kihajtott nyakú fehér inget és fekete kalapot viselt. Terebélyes asszonyság követte, mögötte tenyeres-talpas fiatal (?) lány, mindketten feketében. Három pingvin. A menetet az árus a művészettörténészek elé vezette, ünnepélyesen bemutatta őket: la famiglia Messina. A pingvinek illedelmesen meghajoltak. Ők voltak a kiadó szobák gazdái. A kék Volkswagen a kocsijukat követve párhuzamosan haladt a tengerparttal, majd befordult egy kaktuszkerítés mentén, és leparkolt az eukaliptusz alatti árnyékban. A kert izzott, a bogarak lustán dönögtek. A házban hűvös volt. Megmutatták a szobákat, a türkizcsempés fürdőt, részletezték a ház előnyeit, az ellátás mibenlétét. A tárgyalások a kertre nyíló nagy helyiségben folytak, ennek egyik sarkában álltak a háziak, az átellenes szögletben az ügyfeleik sorakoztak fel. Az előbbi csapatot a férfi, utóbbit Csimpi „vezette”. Pietro Messina előrelépett, és mondott egy összeget, majd hátrált, átengedve a terepet a másik félnek. A barátok összesúgva mérlegelték az árat, Csimpi végül közölte az ajánlatukat. Válaszul a háziak is sugdolóztak, majd Messina úr újabb javaslattal hozakodott elő. Az alkudozás sokáig tartott és kényelmes tempóban folyt. Mindnyájan élvezték. Amikor aztán végül megegyeztek, a házigazda összecsapta tenyerét. Fatto – mondta elégedetten, majd jelt adott a feleségének, aki egy tál hamvas szilvát vett elő a hűtőszekrényből, hellyel kínálták a vendégeket, hűvös bort hoztak, koccintottak: Salute!
A következő napokban sokszor emlegették ezeket az első perceket, érezték, hogy az alkudozás koreográfiája sok évtizedes (vagy talán évszázados) gyakorlat során alakult ki, csiszolódott. Méltóság, jóakarat és gyakorlatiasság vezérelte gesztusok, ártatlan, a szem hunyorításával előre jelzett tréfás megjegyzések, a vásári színpadok harsány mimikája – észre sem vették, hogyan, de ők maguk is átvették a tónust, és önfeledten vettek részt a játékban. Egyébként is szerettek volna nyaralásra alkalmas helyre találni, ez pedig épp megfelelőnek látszott.
Reggelenként a kertben itták meg a kávét. A kaktuszkerítésen át, a fügefa lombjai között leláttak a faluba vezető útra, azon túl a tengeröbölre. Délelőtt oda jártak fürödni. Az öbölhöz keskeny gyalogút vezetett, amelyet valamikor sorompó zárt le az illetéktelenek előtt. A homokos part lassan lejtett a víz felé, kétoldalt egy-egy magas sziklacsúcs állt, a baloldali tetején a szögletes formájú lakótorony a középkorban az öböl bejáratát őrizte. Néhanap autó jelent meg előtte, apró alakok kászálódtak ki belőle, és nyitották ki a kaput. Lent a parton az elhagyatott házikó ablaknyílásain át a halászok száradó hálóira láttak. Ahogyan átbújtak a berozsdásodott sorompómaradványok alatt, maguk mögött hagyták a jelent, átléptek egy másik időbe. A halászok hajnalban már visszatértek a tengerről, s miután bezárták szerszámaikat a házikóba, hazamentek. A ritkás forgalom zaja ide nem ért el, a faluból csak ebéd után szállingóztak le a vendégek. Övék volt az öböl a napnak ebben a szakában. Mintha valami óriás üvegbúra szigetelte volna el őket a külvilágtól, mély, süket csend lüktetett a fülükben. A valószínűtlenül kék és átlátszó vízen messzire futott a szem, a láthatáron a kékség finoman beleolvadt az ég színébe. Semmi sem mozdult, hang nem hallatszott, vibrált a levegő a délelőtti melegben. Egry József balatoni képein éreztek valami hasonlót, de a távlat, amely itt nyílt meg előttük, sokkal tágabbnak, csaknem végtelennek látszott. Ha kiúsztak a két, lebegő hínárokkal borított szikla között az öböl védelmező félkaréjából, a táj kinyílt előttük, szinte a semmibe tágult. Ha onnan visszanéztek a két sziklacsúcsra, a lakótornyokra, a távolinak tűnő parti épületre, a lejtős homokos partra, azok barátságosan várakoztak visszatértükre. Az oldalsó kis épület mohalepte tetőcserepei vidáman, hívogatóan mosolyogtak.
Többnyire itt töltötték a délelőttöket. Úsztak, heverésztek, olvastak, halkan beszélgettek, vagy csak hallgattak szemközt a vízzel, belesüppedve a maradéktalan elégedettség állapotába, testetlenül lebegve a létezés peremén. Egy óra felé jődögélni kezdtek a falusiak, néhány nyaraló: a sziklafalakról visszaverődő hangokkal, emberzajjal telt meg az öböl. Egy pillanat alatt eltűnt az a valószínűtlen, üres, „ember előtti” táj, a zárt, magányos öböl néma birodalmába betört a normális élet.
Signora Anna vagy a lánya hamarosan megjelent a ház ajtajában, és szertartásosan meghajolt: pran-pron. Ezt a kifejezést még otthon olvasták a Lampedusa-regényben, így tudták, hogy azt jelenti, pranzo pronto, vagyis kész az ebéd. A nagy kerek asztal a kertre nyíló nappaliban állt, oldalt egy kis ajtó vezetett a konyhába, azon át érkeztek a fogások.
Az étkezés ceremóniájának állandó elemét képezte a bor és a kávé, valamint a háziúr megjelenése. Signor Pietro Messina az oldalsó ajtón lépett be felesége nyomában, amikor az a levesestálat vagy a pastát az asztal közepére tette. Borosüveget tartott a kezében, mindenkinek töltött, a magával hozott pohárba egy ujjnyit, majd koccintottak – Salute! –, az üveget az asztalon hagyta, és visszament a konyhába. Ebéd/vacsora után ismét megjelent, leült, társalgott, jóízűen nevetgélt. Aztán hirtelen – ahogyan az orvos szokta – megkopogtatta a szívét, elégedetlenül csóválta a fejét, aztán – mint aki rájött a megoldásra – így szólt: Caffé! Signora Anna már szaladt is a csészékért.
Pran-pron. Az ebéd/vacsora természetesen pastával kezdődött, a tészta szélessége, hosszúsága, alakja az ott töltött tíz nap alatt egyszer sem ismétlődött, amint a rajta lévő zöldségek és fűszerek is naponta változtak. A barátok naiv kérdésére, hol szerzi be ezeket az isteni tésztákat, Signora Anna kivágta: Fatto mano! És ragyogva mutatta a két tenyerét. A ház mögötti veteményesben nőtt az a száraz fűféleség is, amelynek szálaira rásodort egy darabka tésztát, majd a fűszálat kihúzva belőle, makarónit kapott. Eccola! Éva és Csimpi elragadtatva figyeltek, de a módszer a soproni és székesfehérvári konyhákban nem honosodott meg.
A pasta után hús, húspogácsa, hal vagy sült kolbász következett, többnyire fokhagymás paradicsomsalátával, párolt melanzanával vagy egyéb zöldségekkel, egyszer hagymás tört krumplival. Jéghideg görögdinnye vagy őszibarack zárta az ételsort.
A konyha kitűnőnek bizonyult, a művészettörténészek nem győztek dicsekedni egymásnak: igazi szicíliai házi koszt! És hát, mi tagadás, keveset gondoltak a kora középkori mozaikok utolsóvacsora-ábrázolásaira (a tányérokon egy-egy magányos hal, köret nélkül), szemük előtt inkább Tiziano vagy Caravaggio festményeinek egy-egy dús csendéleti részlete lebegett, esetleg a korábbi hollandiai útjukon megcsodált 17. századi németalföldi mesterek némely étvágygerjesztő képe futott át. Művészettörténészként leginkább a formákat és a színeket értékelték: a nedvdús zöldségek gömbölyded alakját, a levélformájú tésztadarabok kézzel formált stukkódíszekre emlékeztető plasztikáját, az omlós hús- és halszeletek feketésvörösben játszó kérgét. Éva és Csimpi háziasszonyok (is) lévén ugyancsak élvezték az ételek egyszerűnek tűnő, de rafinált ízét, és sokat tanultak például a fokhagyma használatának titkaiból. A fiúk szerettek enni. Géza hálás mindenevő volt, diszkréten csámcsogva igyekezett megjegyezni a fűszerek nevét, aromáját – magányos kölni háztartásában ezekkel fogja majd elbűvölni látogatóit. Péter szívesen bocsátkozott az olasz konyhai alapanyagok, technikák kínálta kalandokba, Ferkó pedig – egy korábbi utazáson – éppen Itáliában jött rá, hogy az életeknek van ízük, és enni jó. Ha aziránt érdeklődött valamelyikük, hogy mi a pompás ételek titka, Signora Anna rejtélyesen elmosolyodott és kivárt. „Aglio, olio, peperoncino” – adta ki végül a titkát dallamosan. Szavai később közmondásossá váltak a barátok között, de elsősorban nem a jelentésük miatt: a dallam volt a fontos. A beszédnek ezt a dallamát egyébként már jól ismerték, de most világosodott meg előttük, hogy egy avernás üveg karcsú körvonalában, a gianduja mogyorós csokoládé ízében, a strozzapreti nevű tészta egymásra tekeredő spagettiszálainak rafinált nagyvonalúságában ugyanez az elegancia és természetes dallamosság fedezhető fel, akárcsak Francesco Laurana – a palermói múzeumban megcsodált – leányportréjában vagy a modern olasz dizájn termékeiben.
A legnagyobb gasztronómiai élményt a pizzasütés jelentette számukra, nem is maga a tészta, inkább Messináék egész nap tartó ünnepélyes, izgatott készülődése miatt. A szertartás. Már kora reggel nekifogtak. Signor Messina kocsiba ült, és speciális „pizzalisztet” hozott, Signora Anna és a házikisasszony pedig gyúrta, dagasztotta a tésztát, pucolta a paradicsomot és a halat, amelyet majd a tetejére tesznek. Délután begyújtották a kemencét, a felszálló füst lassanként elterült a kert, a környező szőlők felett, átkelt a hegyeken, szétszivárgott a völgyekben. Messzire vitte a hírt: Messináéknál pizzát sütnek. Estére mindenfelől érkeztek a közeli és távolabbi tanyák lakói. Lassan, ráérősen gyalogoltak, mintegy mellékesen jöttek, de azért ünnepélyes mosollyal köszöntötték a családot, a vendégeket és egymást. A pizza egyáltalán nem hasonlított a vendéglőkben kapható kerek, paradicsomos-sajtos lepényre: ez szögletes tepsiben sült, tésztája ruganyos, nedveskés maradt, a tetejére szórt szardíniadarabok között paradicsomszigetek bugyborékoltak. A tésztát kakukkfű-bazsalikom keverékével szórta meg a háziasszony, és még valami ismeretlen aromájú fűszerrel: az étel illata elkeveredett a szélben. A holdfény tisztán rajzolta ki a szomszédos hegyek vonalát. Az asztaloknál halk duruzsolás folyt, néha nevetés csattant. A barátok aztán visszahúzódtak: kora reggel indulnak visszafelé. A kert éjszakai neszei, az emberzaj békés morajlása, a zárt öböl képe békésen simultak bele az álmok zűrzavaros világába.

Július 21-én mindnyájan fejfájással ébredtek. Sirokkó – mondták aggodalmasan a háziak. Géza Scopellóban maradt („a sofőrnek pihennie kell”, jelentette ki, és máris demonstratív nyaralásba fogott), a többiek azonban elhatározták, hogy megnézik Palermót.
Útközben a vonaton a Garibaldi-csapatok magyar hadvezérére, Tüköry Lajosra és az ő nyilván kackiás katonáira gondoltak hazafiasan, meg a frissen olvasott Lampedusa-regény mondatára: „A hegyek lejtőin és ormain tízesével égtek a tüzek, a felkelőcsapatok jelzőtüzei, amelyeket minden éjjel hallgatag fenyegetésképpen gyújtottak a királyi és kolostori város felett.” De ahogy sétáltak a központ felé, egyszerre rájuk rontott Szicília fővárosa a fáival, parkjaival, elegáns reneszánsz és barokk palotáival, tereivel, templomaival. Első pillantásra nem is értették, miért furcsállják a látványt, hiszen nem volt benne semmi különös egy turista, főleg egy művészettörténész szemének. Alapvetően megfelelt a stílusok ismert követelményeinek, az ívek, oszlopok, ablakdíszek, a kapuzatok formái és formarendje, egyszóval minden a helyén állt, úgy, ahogyan tanulták, úgy, ahogy már látták képeken és olykor a valóságban, mégis… Ahogy széttekintettek, egy nagyvárost láttak maguk körül, központjában itt-ott vörösre festett kupolák ültek óriás bóbitaként a tömör falak tetején. Arab kupolák normann falakon. A képek alapján felismerték őket: San Cataldo, San Giovanni degli Eremiti (Remete Szent János temploma). Egy bonyolultan egymásra rétegződő, sok elemében ismerős képződmény – erre nagyjából számítottak is. De a háztetők fölött vagy az épületek között pálmafák lombcsokrai bukkantak elő, egy más kultúra, egy elmúlt világ ideintegető jelzőcsúcsai. És mintha lett volna a körülöttük álló többi épületben valami gyanús. Vagy nem is magukban az egyes épületekben, inkább egymáshoz való viszonyukban rejlett a megfejtésre váró titok Hiányzott együttlétükből a folytonosság, a korszakok, népek, kultúrák egymást folytató, egymással megbékülő folyamatossága. Az építmények egymás mellett álltak, mindegyik önmagában, csak az űr volt folytonos közöttük, az üres tér, amely elválasztotta őket egymástól.
Első benyomásaikból ennyire futotta, és végül nem is jutottak ennél tovább. Az utazás előtt alaposan felkészültek: tervezgettek, jegyzeteltek, szorgalmasan olvasták az idevágó irodalmat.
Dél felé kezdték megérteni, hogy nem fogják kiismerni a várost, nem fognak önfeledten bámészkodni a templomokban, nem fogják gyanútlanul élvezni a mozaikok arany ragyogását, és nem fognak belelátni az egymás mellé, egymásra telepedett kultúrák mélyrétegeibe. Hiába van ott a Cappella Palatina falán a keresztény mozaikok között az arab felirat. Hiába fedte le az andalúziai mester cédrusfa mennyezettel a Cappella Palatina hosszhajóját, hiába borult rá a belső térre a keleti szőnyegek otthonosságával a faragott csillagos ornamentika. Hiába lélegzik csendesen együtt bizánci mozaik, karoling trónus, normann falazat, római oszlopsor. Hiába. A falak minden négyzetcentiméterét beborító dús mozaikok emlékéből annyi maradt csupán, hogy elnézőbbé tette az öt művészettörténészt a 19. század végén készült „középkori” templomfestések iránt.
Egy utcasarkon Éva és Ferkó bementek a trafikba cigarettáért, a többiek kint várakoztak. A széles Via Román egy türelmetlenül dohogó motor is várakozott. Amikor Ferkó lelépett a járdáról, a motor nagy ívben bekanyarodott a szűk mellékutcába. A motoros mögött ülő suhanc menet közben lendületesen kinyújtotta a karját, és leszakította Ferkó oldaláról a táskát. Távolodóban még vigyorogva búcsút intett nekik. A motorosok eltűntek, ők megdermedve álltak a járdaszélen. Késő délelőtt az utca néptelen volt. Sirokkó. Rémület fogta el a társaságot, amely értetlenséggel és bosszúsággal vegyült, hogy ilyen gyanútlanul kiszolgáltatták magukat a közönséges, egyszerű rablási trükknek. Az utazási hirdetések felhívták a turisták figyelmét, hogy a nagyvárosokban legyenek óvatosak, bezzeg ők gyanútlanul sétafikálnak, figyelmetlenül álldogálnak. Okos, felnőtt művészettörténészek, naiv szájtátiak. Végül aztán számolni kezdtek: a pénz, az iratok Ferkó zsebében lapultak, a táskában az addigi útról készült filmtekercseken kívül a fényképezőgépet vitték magukkal a fiúk, igaz, azt – sajátjuk még nem lévén – kölcsönbe kapták. Ráadásul épségben megúszták a kalandot. Semmiség. Szívesen legyintettek volna, de a gesztushoz kellő fölény most hiányzott. A maffiát szerencsére csak hírből, szóbeszédből, filmekből ismerték, de valami halvány árnyék néha átúszott a szicíliai égen, a tiszta és derűs dolgok fölött is. Valami sajátos, fojtogató, nyomott atmoszféra a meredek napsütésben. Láthatatlanul, olykor apró jelekkel a szegényszagú bűnözés hírt adott magáról. A turisták barátságos átverése, az idegenek szívélyes becsapása, a motorosok bravúros táskaakciói – mindebben akadt valami játékosság, a furfang, a csavaros észjárás megbecsülése, az éppen adódó helyzet (az élet?) élvezete. Az áldozat – ki-ki vérmérséklete szerint – bosszankodott, felháborodott, megrendült, a „győztes” elégedetten, szája szögletében ravaszkás mosollyal nézett új, sikeres kalandok után. Évszázados tradíciók koreográfiája szerint zajlottak az események.
Fejükben zűrzavarral tébláboltak az utcákon, igyekeztek nyugodtan, vidáman beszélgetni, lelkesen nézni az épületeket, és magyarázni a többieknek. A homokszínű ég alatt forrón fújt a szél, kevesen jártak az utcán. A lelküket megülte a délelőtt váratlanul lecsapó durvasága. Művészettörténészként, éppen Szicíliában, éppen művészeti emlékek között nem volt könnyű megtapasztalni, hogy a művészet és az élet közül utóbbi az erősebb.

Pár nappal korábban, amikor Szicíliába átkelve éppen csak áthajtottak Palermón, egy utcai jelenetben feltárult előttük a virtuóz vagányság durvább oldala is. Meleg délelőtt volt, átlagos forgalom. A jelenetet Péter vette észre, ő hívta fel rá a többiek figyelmét. A széles, többsávos úton gyors autó közeledett a kereszteződéshez, mögötte motorkerékpáros. Amikor a piros lámpánál egymás mellé értek, mindketten megálltak, a motor gazdája leugrott a nyeregből, és a motort közvetlenül az autó elé fektette. Odalépett a kocsi nyitott ablakához, és öklével teljes erőből, többször egymás után a sofőr arcába csapott. Az védekezni próbált. Egyetlen szó sem hangzott el, hangos vita nem volt, senki sem avatkozott közbe, a többi autó nagy ívben kikerülte a verekedőket. A zöld jelzésnél az autós gázt adott, menekülni igyekezett. A motoros utánaeredt. Volt benne valami vészjósló, ahogy eltűntek a kanyarban. A jelenet szemtanúi még sokáig találgatták, hogy mi történhet majd a következő kereszteződésnél. Hiába, a szicíliai temperamentum! – hüledeztek akkor a magyar művészettörténészek, miközben igyekeztek megfejteni a látottak jelentését. Mi lehetett ez? Közlekedési nézeteltérés? Valamilyen helyi, jellegzetes bosszúkihívás, mint amikor Mascagni operájában Turiddu megharapja Alfio fülét?
Azon a nevezetes július 21-én mindnyájan úgy érezték, ennyi elég volt arra a napra. Legjobbnak látszott visszamenni a scopellói Paradicsomba. Zaklatott lélekkel ültek be a csaknem üres vagonba. A későbbi felszállók azonban nem tetszettek nekik: halványbarna bőrük alatt, erős szemöldökük szálai között, a csillogó szemükben, olajosan fénylő hajukban gyanús árnyakat véltek látni. Gyanakodva hallgatták beszédüket, amely az olaszra hasonlított, szemük sarkából meredten figyelték a levegőben szélesen repdeső mozdulataikat. Igyekeztek megfejteni, hogy kik ezek valójában, miről beszélnek, hová mennek, és miért. Mindenesetre furcsának találták útitársaikat, úgyhogy átmentek a következő kocsiba, majd onnan is tovább. Az állandó gyanakvás különben nem volt szokásuk, talán csak a többieknél tapasztaltabb Géza kételkedett olykor többet. A rövid utat a folytonos „költözködés” kimerítővé tette. Castellammaréból a beesteledő dombok között gyalogoltak fel a tanyáig. Nyugtalan éjszaka következett, a kérdések még sokáig ott motoszkáltak a lelkük mélyén.

A táska elrablása után lassan ugyanaz a meghatározhatatlan, szorongató és növekvő rossz érzés fogta el őket, mint ami az első szicíliai napon. Ezekben az órákban megsejtették, hogy az ember mennyire kiszolgáltatott a háttérben settenkedő szándékoknak, a láthatatlan akaratoknak, a félelmet keltő cselekedeteknek. Az előző hetekben nem találkoztak ilyesmivel, és most sem tudták volna pontos magyarázatát adni annak, hogy mi volt olyan megrendítő benne. Csupán zavaros emlékek, a város összefüggéstelen topográfiája, a szorongató atmoszféra ülepedett le mindnyájukban. Sötét árnyak telepedtek rájuk. Kellemetlen zacc maradt a kávé alján.
A következő napokon Scopellóban maradtak, a ház, az öböl, a dombra kapaszkodó falu nyugalmas háromszögében. Hőség, fürdés, esti séták és barátságos dödögések töltötték be a napot, Géza szemmel láthatóan, feltűnően nyaralt, de a többiek sem kívánkoztak sehová. Ha reggelenként leballagtak az öbölbe, a sziklaszirtek védelmezőn emelkedtek a moccanatlan víz fölé, és ha beljebb gázoltak a mélybe, a szelíd hullámok hamar elsimultak körülöttük. A fiúk messzire beúsztak, megkerülték a szirteket, Éva és Csimpi hason fekve a homokon, egy fiatal magyar író új könyvét olvasták. Vigyorogtak a furfangos mondatokon, a nyelv különös játékain („Hány bajor méter lehet ez a pálya hosszában?”), a furcsa szemszögből figyelt világon („A szoba terem volt, hatalmas csillárok ontották hideg fényüket, mindenkit jól szemügyre lehetett venni, de aztán beljebb sarkok keletkeztek, szalonok, hol állólámpák karmolásztak meleg színekben.”). A helyet akkoriban még nem fedezte fel a turistaipar, a néptelen csend jótékonyan burkolta körül az alakjukat, árnyékuk lassan, hangtalanul hullott a homokra. A táj derűs menedékként fogadta magába őket. Mire délben zajosan csivitelve megjelentek az első olaszok – hűtőtáskával, gumimatracokkal, játékokkal, pecabotokkal, szalmakalapokkal, gyerekekkel és a megfelelő számú nagymamával felszerelve –, ők már szedelőzködtek.
A „kényszerű” nyaralás néhány napja a „tájélmény” mellett más élményeket is hozott; egyrészt ekkor ismerkedtek meg alaposabban a ház és a falu életével, másrészt a késő esték órái alkalmat adtak rá, hogy a bealkonyuló tájban szerzett legújabb benyomásaikról beszámoljanak egymásnak.
Reggelente korán kiültek a kertbe, amikor még nem forrósodott át a levegő. Alattuk a tengeröböl opálos szürkeségben úszott, a víz színe lassanként váltott kékre. A bal oldali szikla mögül csónakok közeledtek nehéz zsákmányukkal a part felé: akkor tértek vissza az éjszakai halászatból. Eloltották a lámpájukat, reggeledett. Friss fények bujkáltak a levegőben, élesebbre színezték a tárgyakat. Emelkedett a nap. A társaság némán, a látványba süppedten ébredezett, arcukat az öböl felé fordítva, álmosan merengtek. Éva is köztük ült, de szorosra csukott szemmel, még az álom partjain járt, folytatta az alvást, és nem hallotta (vagy egyáltalán nem tartotta viccesnek) társai évődő megjegyzéseit. Könyökénél a passióvirág hasztalan pompázott e korai órán.
A reggelit a család szolgálta fel, sürögtek-forogtak, tálcákkal szaladgáltak a konyha és a kert között, a vendégek háta mögül néha átnyújtottak egy kést, a kávénál azonban – kihangsúlyozva odaülésük ideiglenességét – mindhárman odatelepedtek egy kis időre. Ilyenkor beszélték meg a nap várható eseményeit – hová kirándulnak a vendégek, mit nézzenek meg, ebédre vagy vacsorára jönnek-e haza. Ilyenkor tudták meg egymásról a legfontosabbakat.
A háromtagú Messina család feje – nyugdíjas vasutas – egykor a közeli Castellammare del Golfo állomáson szolgált, tehát „világlátott” és a bonyolult világban magát kiismerő férfiúnak számított. Kopott fekete nadrágjához (a vasutas egyenruhából maradt?) ujjatlan fehér trikót és nyakláncot hordott, méltóságteljesnek és vagánynak látszott egyszerre. Láthatóan ő volt a család esze. Signora Anna, ez a terebélyes és jóindulatú asszonyság otthonkájában könnyedén tipegett-hajladozott a tepsik meg fazekak között, és mélyen megvetette a gyári tésztaféléket. A szótlan, mosolygós Signorina (Rosa? Lilla? Lucilla? – neve nem illett tenyeres-talpas alakjához és derengő bajuszához) az anyjára hasonlított, árnyékként járkált annak nyomában, segített, tanulta a háziasszonyságot. Nem sok vizet zavart, csak néha szólalt meg. Később azt beszélték, hogy csendesen megszökött otthonról. Nyilván valamilyen derék szicíliai csirkefogóval.
Természetesen a barátok is bemutatták magukat és egymást, tőlük telhetően elmagyarázták valamennyiük munkáját. A háziak udvarias érdeklődéssel hallgatták a felvilágosítást, üveges pillantásukon látszott, hogy a „storico dell’arte” kifejezés semmit sem jelent nekik. Azt, hogy valójában mit gondoltak róluk, nem tudjuk. Mindenesetre a házigazda Pétert „Il Presidente”, Ferkót „Il Ingeniere”, Gézát „Il Grande Professore” néven emlegette, Évára és Csimpire (e jelentéktelen nőszemélyekre) a „le due donne” kifejezést ragasztotta.
Signora Anna konyhájának – és a konyhakertjében virító fűszernövényeknek – e donnák ma is sokat köszönhetnek. Nem csupán háziasszonyként leshették el egy szicíliai háztartás titkait és egyszerű fortélyait, a lisztek különféle természetétől és annak megfelelő alkalmazásától a minestronék és sugók rejtélyein át a „fogkeményre” (al dente) főzött pastákig. De szívhez szóló tanulságokat lehetett levonni a fokhagyma és a bazsalikom használatából is, avagy ha üres a kamra (és ez köreikben gyakran megesett), akkor ezek segítségével hogyan készíthetnünk a semmiből valamit. Valamennyiüknek a legtöbbet azonban az ebédek első fogásaként feltálalt (Fatto mano – említette kevélyen minden alkalommal Signora Anna) tészták jelentették. A közönséges spagettit otthonról ismerték, a házi maccheroni, a ferdére vágott penne, a széles tagliatelle, a cipőfűző hosszúságú vékony tagliolini, a kombinévállpántra emlékeztető fodros metélt azonban soha nem látott újdonságként, még inkább valóságos formai bravúrként hatott. Amikor a tányérokon halványzöld – spenóttal színezett –, „szárral” és „erezettel” mintázott tésztalevélkék halma érkezett a konyhából, ujjongva bújt ki belőlük a művészettörténész. Stukkó! – jutott eszükbe, és mindenféle barokk termek díszítésére gondoltak. Most, hogy megismerkedtek Signora Anna gyürkés ujjai alól kikerülő sokféle tésztával, úgy látták, hogy a gipszből, mészporból vízzel gyúrt stukkómassza is csak olyan egyszerű műhelyben készülő „anyag”, mint a háziasszonyé. Amikor a visszaúton Arezzóba érve megnézték Andrea della Robbia reliefjeit, azon kapták magukat, hogy a scopellói tanulságok ugyancsak megváltoztatták látásmódjukat. Az ábrázolások dús leveleiben, a súlyos növény-gyümölcs csokraiban elégedetten ismertek rá a (szicíliai) konyhák és kertek világára. Ez a kézenfekvő magyarázat persze kissé leszállította nemes piedesztáljáról a nagy mestert, akinek mázas majolika domborműveit a turisták és idegenvezetőik amúgy sem sorolták az elsőrendű fontosságú látnivalók közé. A templom sekrestyése, meghallva, hogy az ő munkáit keresik, köpött egyet, és megvetően bökött a megfelelő irányba.

Vasárnap délelőtt Péter és Csimpi felsétált a faluba misére. Szegényes, nyavalyás kis település volt, az udvarokon roskatag ólak, birkahodályok düledeztek. A lakosok száma úgy háromszáz-négyszáz körül lehetett; Scopellót akkoriban még nem fedezték fel a turisták. Az egyszerű templomocska egy utca sarkán állott, beleolvadva a házsorba, előtte nem nyílt semmilyen tér, hogy jelezze a település központját. Az épület falát fehérre meszelték, rajta – nyilván holmi áhítatos lelkű helyi villanyszerelő házi barkácsolásának eredményeként – rendetlen összevisszaságban fityegtek az alkalmi villanydrótok. A tetejére középen egyszerű keresztet biggyesztettek, a homlokzat két sarkán egy-egy, középütt lyukas falkeret magasodott, a lyukba függesztették a harangot. Az utca másik oldaláról a homlokzat némileg egy jámbor állat pofájára emlékeztetett. A kerek ablak (a középkori katedrálisok rózsaablakának ez a falusi emléke) volt az orr, a szerény ajtó a száj. A harangot tartó falazatok fülként emelkedtek – ez a motívum különböztette meg a Santa Maria delle Graziét a mellette álló közönséges házaktól.
Messziről lehetett hallani a kopott, egyenletes ütemben szóló vékonyka hangot: misére harangoztak. Mintha nagyobbacska szobába léptek volna; a padokban üldögéltek a népek, nyilván csupa ismerős. Pici oltár, dülöngélő gyóntatószék, rengeteg kerti virág, nehéz virágillat. A szertartás késve kezdődött – a pap és a hívek az oltár fölött hangosan tárgyalták, hogy mi volt az oka –, az egész kedélyesen folydogált, és baráti összejövetelként hatott. Áldoztatáskor az atya otthagyta a sorban álló híveket, és elsőként a bejáratnál ülő vak öregember nyelvére helyezte az ostyát. A többiek feléjük fordulva, barátságosan, helyeslően suttogtak, némán bólogattak. Különös és szeretetteljes mozzanat volt ez, hártyavékonyságú pillanat. Aztán a pap visszasietett az oltárhoz, és folytatta a sorban állókkal.
Amikor kijöttek a templomból, a plébános először a helybeli értelmiségiekkel váltott szót – a dottore, az avvocato, a professore nyájas viccelődését vidám kacagással méltányolta –, aztán elvegyült a többiek között. A kis közösség lassan oszlott szét. Édes, meleg virágillat és a hajdani katakombák atmoszférája kísérte őket hazáig.

Palermói kalandjuk hallatán a háziak aggodalmasan néztek össze: La mafia – suttogták alig hallhatóan. Remélték, vendégeik nem fordultak a rendőrséghez. La polizia – itt megvetően legyintettek – úgysem csinál semmit, viszont kiderülhet, hogy ők engedély nélkül adták ki a szobákat. Még csak az kellene!
Így azonban minden rendben volt. „Olrájdi, olrájdi” – mosolygott Pietro Messina, a nyomaték kedvéért „angolul” igyekezett megnyugtatni külföldi vendégeit.
Nem mondhatnánk, hogy maradéktalanul sikerült eloszlatni borús gondolataikat.
Ők ugyan – ezt sokszor elismételték magukban – szerencsére nem találkoztak a maffiával, de megnevezhetetlen árnyaival, a körülötte sűrűsödő atmoszféra nyomaival annál inkább. És nem csupán a feltételezésekben, ahogyan egy még Bariban megélt kalandjuk, aztán a tengerparti kocsma félbehagyott sakkpartija, a palermói autós-motoros jelenet és a táskarablás is jelezte. Mindannyiszor ott jártak egy veszélyes világ közelében, annak árnyéka követte a társaságot, és jelet adott. Csak hazaérkezésük után olvasták, hogy Castellammare del Golfo és a közeli Trapani az olasz maffia központja, innen vándoroltak ki Amerikába a 20. század elején a drogkereskedelemmel és fegyvercsempészettel foglalkozó, jól ismert családok. Innen származtak a Tartamellák, ez volt szülőhazája a nagy Al Caponénak vagy a félelmetes Lucky Lucianónak. Szicília életét még ma is át- meg áthálózza a szervezet, amelynek nevét akkor sem mondták ki vagy csak félve suttogták a helybéliek.

„Scopello volt a legszebb – írta Géza a szüleinek –, nyugodt, sziklás kis öböl, fölötte a lankás dombok szőlővel, és ami a levlapokon nem látszik, utána magas hegyek jönnek félkörben. Az egész hely olyan, amilyet amerikai filmekben látni, milliomosoknak és módos bűnözőknek fenntartva, méregdrága hotelekkel és rejtélyesen mosolygó pincérekkel. Hála istennek, tíz-húsz évvel korábban jöttünk, s még minden a maga paraszti egyszerűségében és olcsóságában volt, csak a helybeli parasztok fürödtek az öbölben, külföldit nem is láttunk. Érdemes lenne még visszamenni, mielőtt nagypénzes vállalkozók fölfedezik és elrontják.” De aztán soha nem mentek vissza.

Strandra menet, a faluba vezető úton gyakran találkoztak egy magas, szikár öregemberrel. Lassan haladt, fehér botjával óvatosan kocogtatta az útszéli köveket. Alakja árnyékot vetett az út menti szálkás füvekre. Mögötte dombok húzódtak, a kopott sziklák között birkanyáj matatott a növényzetben. A szellő száraz kolompszót terelgetett a tájon.
Mintha csak Görögországban lettek volna. Ötük közül akkor még csupán Géza járt ott, de az antik művészettel foglalkozó, kötelező szakirodalom ábrái elégnek bizonyultak ahhoz, hogy emlékezzenek a görög templomok, színházak, oszlopok képére, a szobrok formáira, az évezredes történetekre, a görög mitológia alakjaira.
Az országúton baktató öreg rájuk köszönt, majd igyekezett tovább. Felismerték benne a vak Oidipuszt, aki száműzöttként bolyong a világban, s most éppen Scopello felé tart. Lába alatt a poros útszél, hórihorgas alakja a kopár hegyekre vetült, körülötte a mitológia egyszerre emelkedett és hétköznapian otthonos atmoszférája lengedezett. Márai, aki hosszú éveket élt Nápolyban, úgy találta, hogy itt, délen még élnek emberszabású istenek. És ez most igaznak bizonyult: a scopellói dombok között közeledő/távolodó lény mintha valahonnan fentről, az istenek magasából, az Olümposzról ereszkedett volna alá, hogy aztán – barátságos kolompolástól kísérve – halandó emberek módjára poroszkáljon, bár nem éppen „bánat nélkül, biztosan” – ahogyan a szophoklészi kórus szavalja. Később még sokszor megjelent szemük előtt a vak ember alakja; amikor Segestába, Selinuntébe vagy Agrigentóba autóztak, mintha ott látták volna a templom lépcsőin üldögélni, az oszlopok között vagy az amfiteátrumok meredek széksoraiban, ahogy megfelelő helyet keres magának. Öreges nadrágot hordott, kopott inget, nyűtt bakancsot, mégis mintha tógát viselt volna, sarut, ahogyan a görög szobrokon, mindenesetre a helyén látszott lenni e kövek között, e tájban. Otthon volt.

Magától értetődőnek tűnt, hogy amikor e júliusi kora délelőttön a segestai Héra-templom felé tartottak, a kocsi elé fogva éppen két lovacska – fejükön a turisták kedvéért színes bóbitával – várakozott a kiszáradt útszélen, az árnyékban. Ők öten nem a szokásos turistacsapást követték. „Szabálytalanul” széthajtották a bokor ágait, átléptek egy árkot: ott állt előttük – nem is nagyon messze – valami, amit láttak már könyvekben, nyilván Üveges bácsi fekete vászonnal keretezett, homályos diapozitívjain is, de most furcsán nem hasonlított azokra a képekre. Azok olyanok voltak, mint holmi makett: az Idő dimenziója hiányzott belőlük. Ez itt óriások megsárgult, megkövült teremtményeként foglalt helyet a térben. A „valami” messzire nyúló, eleven tájban állt, kis dombocska tetején, mögötte friss, sötétzöld erdő húzódott hosszan, amely innen, távolról hűvösnek látszott. Előtte, tisztes távolban bokrok guggoltak.
A templom négy lépcsőn állt – épp ennyinek kell lennie a szakirodalom szerint –, abból nőttek ki a hatalmas oszlopok, amelyek a vízszintesen körbefutó gerendát hordták. (Architráv! Tanultuk! – figyelmeztették egymást.) A templom első és hátsó oldalát timpanon koronázta, a tető hiányzott. Felfelé néztek: az égbolt borította be az épületet, az oszlopok között is a kék ég bujkált – a látvány Csimpit, Pétert és Gézát (ne feledjük: modernesek!) Magritte-képre emlékeztette, Éva és Ferkó (a régi művészet kutatói) úgy emlékezett, hogy Goethe itáliai utazásáról szóló könyvében olyannak írta le az oszlopok közt süvítő szelet, a kergetőző madarakat, mint ahogyan most ők is látták. Különben megmérhetetlen, vége nincs üresség foglalta el a teret. Mintha egy hatalmas, üres dobozban mozogtak volna, ahogyan tekintetüket a magasba emelték, ahogyan körüljárták az oszlopokat. Az épület magányosnak látszott, és ezt a magányt nem oldotta a táj zöldje, sem az ég üdítő kékje, sem a zuhogó napsütés perzselő fénye, sem az árnyékok mélysötét foltja. Turista egy sem jött – a lovacskák hiába várakoztak –, ők is társtalanul ődöngtek az oszlopok alján. Nekidőltek egynek-egynek, megtapogatták a sárgásfehér, izzó követ, lenéztek a lábuk alatt sorakozó kőlapok kopott síkjára – mindez szokatlanul nagynak, tágasnak látszott, nem emberre szabottnak.
Persze, a méretek – mondta ki valamelyikük szemfülesen. Vagy az arányok inkább? Utólag ébredtek rá, hogy az arányok valóban meghatároztak mindent, és mivel nem az öt baráthoz, nem a turistákhoz, vagyis nem hozzájuk, halandó lényekhez szabták őket, hanem a mindenütt lakó görög istenekhez, egy másik világhoz tartoztak. Ennek a másik világnak a küszöbére lépek a segestai Héra-templom oszlopai között, egy másik arányrendszerbe. Mivel a művészettörténet mellett négyen magyar irodalmat is tanultak, önkéntelenül József Attila gyermekkorára emlékező szavai jutottak eszükbe: „minden arányosan kisebb hozzám”. Itt meg minden arányosan nagyobb volt hozzájuk. Ahogyan időnként beleszimatoltak a levegőbe, a virág- és növényillat áramlatai közt most valóságosnak tűnt, hogy az erdő felől a hűvös Boreasz suhan át a kövek közt, vagy az enyhe Zephir lengedez a bokrokon. Zúdult rájuk az évezredes görög napfény, elvakulva tántorogtak tőle a forróságban.
Felmásztak a közeli segestai színház utolsó sorába, megpihentek a kellemetlenül égető kőülésen, pillantásuk végigfutott a sorokon, megállapodott a mélyben elhelyezkedő színpadon, ahol valaha az előadások zajlottak. A sorok méltóságteljes ritmusát pergő futamként kísérte a lefelé vezető lépcsők aprózott menete. A magány, amely a Héra-templomot övezte, ezúttal sem enyhült. Mindkét épület dombtetőn állott, egymáshoz közel, mindkettő igyekezett belesimulni a tájba, mégis magányos jelenség maradt: egykori közegük hiányzott. A város hiányzott, amelynek részei voltak.
Erre Selinuntéban ébredtek rá igazán. Akkoriban még nem született meg (vagy nagycsoportos óvodás volt) az a generáció, amelyik évtizedekkel később az itteni ásatásokon feltárta a nagyszabású görög település alaprajzát, szerkezetét, épületeinek helyét, funkcióját. Mégis mintha épen álló emlékeket tekintettek volna meg. Bár romos falak, óriás kövek mellett lépdeltek, csorba lépcsők, tört oszlopok és hiányos falak mentén haladtak, az antik Selinunte elevensége kísérte lépteiket: kis fantáziával fel lehetett idézni az évezredek mélyére süppedt világ otthonos részleteit. Mert minden lépésnél érezték, hogy nem egyetlen, isteni kezek által a tájba helyezett építménnyel van dolguk, hanem egy valaha eleven város területét, összefüggő és logikus utcarendszerét járják végig (cardo, decumanus – mormolta bennük az a régi, vizsgára készülő egyetemi hallgató). Egy holtából lassan megelevenedő városszövetben, egy elmúlt település évezredeket túlélő közegében barangoltak. Valaha öt templom állott Selinuntében, három egészen közel egymáshoz. Megmaradt oszlopaik lendületesen ágaskodtak az ég felé. Át lehetett látni közöttük, a szem könnyedén siklott át a tereken a szomszédos templom belsejébe, beleütközött egy oszlopsorba, megkerülte, aztán futott tovább a kisebbedő, majd távolba mosódó épületformákon. Művészettörténész-barátaink feltartott fejjel bámészkodtak a forró levegőt kergető huzatban, az oszlopok alján, fellépkedtek, majd leereszkedtek a lépcsőkön, és ahogyan múlt a délelőtt, egyre inkább benne álltak, teljes lényükkel benne léteztek egy évezredekkel korábbi valóságban. Sem Magritte, sem Goethe nem jutott eszükbe, de az sem esett nehezükre, hogy elképzeljék az egykori létet és életet, ahogyan az volt a mélységes múltban, halandó emberek és halhatatlan istenek társaságában. Itt, az ősi Magna Graeciában, vagy ott, az anyaországban. Elég volt körülpillantaniuk az egymásra emelt óriás köveken, elálmélkodniuk az oszlopdobok méretén, teljes testtel belesimulniuk az oszlopokon végigfutó kannelúrák emberszélességű öblébe, elég volt megtámasztani magukat a lábazat valamely stabilnak látszó elemében, elég volt az oszlopok alján elmerülni a hiányzó tető szédítő magasában vagy a templomcsarnok tériszonyos távlataiban – máris otthon érezték magukat az antik település mindennapjainak egyszerre intim és fenséges atmoszférájában. Akkoriban játszották Kakojánnisz Elektra című filmjét, ennek jelenetei jutottak eszükbe. Klütaimnésztra és Aigiszthosz a királyi palota fürdőhelyiségében hálót dob a háborúból hazatért Agamemnónra, hogy foglyul ejtse és megölje. A hálóba gabalyodott szerencsétlen ember vergődése a fürdőszoba párájában, az iszamós padlón – a filmképek most, az idő rágta görög falak között állva más dimenziót kaptak. Mintha leemelték volna a figurákat és a tárgyakat fennkölt piedesztáljukról, hogy létüket ne a mitológiában, hanem a köznapi, közönséges valóságban folytassák.
A valóságnak egy másik oldala nyílott meg szemük előtt, ahogyan az agrigentói görög akropolisz felől, a mostani város sűrű utcácskái, zsúfolt boltjai közül lassan leereszkedtek a Templomok völgyébe. Ahogyan még ott fent kiértek a völgy peremére, és a távolba néztek, homályos, de kivehető formaként, a távlatba rajzolódó halvány tömegként pillantottak meg egy oszlopokkal körített templomot. A tekintet a bokrok takarta dombokon, zöld facsoportokon futott végig egészen a messzi épületig, amely sápadtbarna oszlopaival éppen csak felsejlett a sárgás, ködszerű levegőben. Valamelyiküknek eszébe jutott, hogy egykor Goethe agrigentói szállásának ablakából épp erre a Concordia-templomra látott, vagyis ugyanazt láthatta, amit két század múltán ők. Goethe odafentről olyannak látta volna a könnyű, színes ruhákban izzadó öt alakot, mint kedves festői, Tischbein vagy Kniep tájképein az apró staffázsfigurákat.
A látvány, az idő lassanként elnémította a társaságot, így lépkedtek lefelé az úton, a Templomok völgyébe. Útjukat monumentális kövek, kőhalmok, kidőlt falak, beomlott tetőépítmények, furcsán megbillent, a semmiben lebegő oszlopfők szegélyezték mindkét oldalon, véget nem érő halmazokban. A hajdan büszke oszlopok most úgy feküdtek itt, mintha valami szelíd kérésnek engedelmeskedtek volna: óvatosan ereszkedtek le a földre, és ügyeltek rá, hogy az óriási, kerek mészkő elemeik dekoratívan dőljenek egymásra, akár a csinosan tálra helyezett szalámiszeletek egy büféasztalon. Az úton mások is jártak, mutogattak, beszéltek, néha felkiáltottak, a tájat mégis betakarta a csend. Ez a csend a romokból áradt, megült a sárga, porózus mészkő felületeken, és mintha elnyelte volna a hangokat. Mintha „süketszobában” vagy hatalmas üvegbúra alatt lépkednének, amelynek fala elzárja őket a külvilág zajaitól. Csak a látvány maradt velük, némán és súlyosan. A völgyben a görög város lakói az i. e. 6. és 5. század folyamán hét templomot emeltek különböző isteneik tiszteletére. Ezek az emelkedett, méltóságteljes épületek, oszlopsor övezte csarnokok valaha nekik szóló vallási szertartásoknak adtak helyet, némelyiknek oszlopait a későbbi keresztények befalazták, pogány oltárát lerombolták, más szertartások, más imák visszhangzottak a tető alatt. Új élet kezdődött a romokon, új arányok, új formák jelentek meg a régi színtéren, új ízek kezdtek belekeveredni a megszokott világba, lassú, szinte észrevétlen lépésekként alakult, változott a kép.
Az egykori világ most ott hevert előttük, ott hevert a lábuknál, a lábuk alatt. Megrendítő volt, ahogyan egymásra omolva, egymáson átzuhanva és átfordulva, véletlenszerűen lebegtek, egyensúlyoztak a levegőben, a semmiben. Romok, felmérhetetlen nagyságú töredékek alig áttekinthető gubanca. Szokatlan méretű formák. A dór oszlopok meg egyenesen olyanok voltak, mintha egy hatalmas isten ujjai vájták volna a párhuzamos mélyedéseket a kőbe – állapították meg.
Ha egy évtizeddel később vetődnek el Agrigentóba (az úrvezető Géza akkorra már kényelmesebb Volkswagen Polóra cserélte le a világoskék „bogárhátút”), nyilván erőteljesen megcsapja őket a Templomok völgyének romjai fölött terjengő enyészetillat, a valaha virágzó élet és művészet semmibe hulló, monumentális törmeléke. A reménytelen hiábavalóság árnyéka. 1979 nyarán azonban még fiatalnak mondható, de már sokat tapasztalt művészettörténészként többnyire csak művészeti emlékeket, stílusokat vettek szemügyre, boldogan, hogy az „eredetit” láthatják. A 18. század végi romfestők kíváncsiságával bámulták a látnivalókat és sok mindent megéreztek, megismertek, megtudtak az egymáson heverő rétegek múltjából. Könyvekből, kiállításokról ismerték Panini festményeit, a nevezetes Tischbein-képet (a pihenő Goethe lába mellett óriás kövekkel, antik relieffel, a messzi távolban egy görög templom oszlopaival), és ismerték Hackert Tivoliban festett antikizáló architektúráit meg az agrigentói Concordia-templomot megörökítő képét. De ezeken családiasan pihengető alakok, elegáns kirándulók vagy nyájas kutyák, kecskék kedves jelentéktelensége ellensúlyozta a földből kiforduló kövek, a jól láthatóan „antik” faragványok meg a tájban felbukkanó architektúrák súlyos, nyomasztó jellegét. Itt, a Templomok völgyében ennek a súlyosságnak még csupán futó árnyéka vetült rájuk, de néhány napig velük maradt. Max Jakob Friedländer, a németalföldi festészet nagy szakértője állítólag egyszer azt mondta magabiztos tanítványainak, hogy nem tudhatjuk pontosan egy mű születésének dátumát, hiszen „nem voltunk ott”. Ott lenni? De hiszen ők ott voltak – Szicíliában.
Esteledett, mire visszaértek a városba, a „süketszoba” némaságából a barátságos zajokkal nyüzsgő elevenségbe. A boltok éppen zártak, a kirakatokban aznapra még egyszer felragyogott a sokféle áru. Péter egy halasbolt cégérére mutatott: az ajtó fölött egy kardhal múmiaszerű feje és hosszú „kardja” himbálózott vidáman, otthonosan, szinte táncolt a meleg alkonyati szélben.

Napközben alig beszéltek. Elnémította őket a látvány, pontosabban az ismeretlen világ, amelyből kezdtek megsejteni valamit, amelyben kezdték fokozatosan otthon érezni magukat. Ha közelgett az este, nőni kezdtek az árnyak, gyengéden szürkülni kezdett a táj, és – mint a Tóth Árpád-versben – megindult „a dolgok esti lélekvándorlása”, akkor, fáradtan a nap élményeitől, egyszersmind felélénkülve a baráti együttléttől, hosszú beszélgetésbe kezdtek a nap folyamán szerzett benyomásokról, és ilyenkor ki-ki előállt a maga speciális észrevételeivel. A felhők fölött Hermész, a szónokok pártfogója hallgatózott. Szóba kerültek a görög mitológia alakjai, az istenek kacifántos rokoni viszonylatai, fordulatos történetei, az isteni és emberi természet hasonló vonásai. Péter többnyire az antik történelem eseményeinek logikáját és párhuzamait világította meg, Ferkó figyelmeztető kommentárokat fűzött hozzájuk, Éva és Csimpi lelkesen élte újra meg a templomok és amfiteátrumok architektúráját, terét, Géza pedig összevissza ugrálva az évezredek között afféle kulturális széljegyzetekkel látta el barátai megfigyeléseit. A jeges camparik és martinik lassú élvezete jótékonyan lazította fel a beszélgetések témakörét: visszagondolva az út elején megcsodált ravennai mozaikokra, a lemenő nap fényében most egyszerre világossá vált, hogyan él tovább a kora középkorban az antik ábrázolási tradíció. Ezeken az estéken az antikvitástól gyorsan jutottak el a reneszánsz építészetben oly kedvelt akantuszleveles oszlopfőkhöz; szóba kerültek a 18. század magyar költői, akiknek verseiben ott bujkált a görög mitológia aranyszála; ekkor értették meg, milyen távolról hull az a különös, archaikus fény Berzsenyi egy-egy sorára. Amikor meg a hálóban vergődő Agamemnón filmbéli jelenetéről beszéltek, felötlött valamelyikükben a halászhálókat teregető siracusai férfiak képe.
A históriának ezt a rétegezettségét, ahogy különböző népek és kultúrák egymásra borultak (akár a nevezetes cassata siciliana receptjében: piskóta, krém, piskóta, krém és így tovább, amíg az „anyag” tart), már kalandos és rövid palermói sétáikon is érezték – ez végül több évezredes matériává szilárdult. Csak a képzelet vagy a régészek spachtlija tudja szétválasztani az idő csorbult maradványait, az egymásra következő történelmi hullámok – az egymás sarkára hágó népek, események, gondolatok, filozófiák, életformák, szokások stb. – folyamatos áramlatát, emlékanyagát.

Siracusába érkezve a tengerparton hagyták a kocsit. Bekeveredtek az óvárosba, rátértek az utcára, mely a dóm oldala mentén a térre, a barokk főhomlokzat elé vezetett. A görögök építette Athéné-templom oszlopközeit a bizánciak befalazták, a szellős oszlopcsarnokot zárt, háromhajós keresztény bazilikává alakították, amelyet aztán egy későbbi században a muzulmánok mecsetként használtak. Attól a pillanattól kezdve, hogy a templom falából kidomborodó dór oszlopok a térre vezették őket, majd beléptek az épületbe, hogy alaposan körülnézzenek, hitetlenkedve kapkodták a fejüket. Az összképet a befalazott oszlopok különös látványa határozta meg. A kora középkori téglafalból kitüremkedő dór szerkezeti elemek egykori büszkesége és méltósága most kissé megviseltnek látszott, ennek ellenére az egész belső tér rendjét a ritmusuk adta meg: ehhez alkalmazkodott minden későbbi beavatkozás, átalakítás. A dór ritmus hullámzott a téren át, megadta az alapmotívumot, amelyhez a többi részlet csatlakozott. Nem zárták ki, nem zavarták egymást, főleg nem semmisítették meg a másikat, inkább alkalmazkodtak a mesterek természetes takarékosságához és gyakorlatiasságához – csak nem dobjuk ki, ami még használható!? – összesimultak, és az idő aztán még jobban összecsiszolta őket. A keresztelőmedence, amely nyilván a nagy földrengés utáni újjáépítéskor készült – akár a kőfaragó inasoknak szóló mintakönyv –, józanul szemléltette a különféle idők, stílusok, ábrázolásmódok egymásra épülő, egymásra rétegződő vonásait, az évezredek keze nyomát. A szenteltvíz egy görög medence alját színezte zöldre; nehézkesre faragott normann talapzatát egy 17. századi helyi mester puttószobrai emelték a hívők kézmagasságába.
A templomból a nehézkes normann bejáraton át léptek ki a két irányban hosszan futó térre. Felpillantottak a hátuk mögött magasodó homlokzatra: az 1693-as földrengést a görög oszlopok és a bizánci falak jól bírták, de az épület elé új homlokzatot kellett emelni. A márvány fehéren izzott a napsütésben, árnyékok szabdalta plasztikája ismerősnek tűnt. Homlokukra csaptak: hát persze, az operában láttak hasonlót, a telt szopránénekes Tosca vagy Carmen dús áriáját rezegtette e falak előtt. Sant’Andrea della Valle, Il Gesù vagy éppen a siracusai székesegyház, egyre megy: a díszlettervezők ilyennek képzelték a barokk templomhomlokzatot. Most itt állt előttük ez a gyermekkori emlék, léc és festett vászon helyett márványból, és a forróságban mintha áriafoszlányok lebegtek volna tova. Ez az érthetetlenül felbukkanó barátságos emlék a múltból egyszeriben az otthonukká varázsolta a helyet. Méltóságos korinthoszi oszlopaival, a timpanonok, ívek, faltagozatok mélybe forduló árnyékainak és napsütötte felületeinek játékával a homlokzat drámaian feszültnek, mégis könnyednek és elegánsnak hatott. A hatalmas szobrok készségesen alkalmazkodtak az architektúra harmóniájához, a derék palermói Marabitti mester becsületesen megfaragta az alakokat, de nem kelt versenyre az építészeti elemekkel. A figurák alig mozdultak meg, szerényen ácsorogva tartották attribútumaikat, a pásztorbotot, a Bibliát, a pálmaágat, csupán ruhájuk gazdag kődrapériája csapdosott a testük körül. A meredek napsütésben barátaink igazán csak a prédikáló Szent Pál alakját látták: láthatóan a beszéd hevében felemelt jobb kar bizonyult a legszélesebb gesztusnak.
A mozdulatot aztán hamarosan viszontlátták a templommal szemközti kis kávézóban. Hideg vizet, kávét és mosdót remélve léptek be a helyiségbe. A pult mögött kiszolgáló férfi épp magasba emelte a karját, gesztusával és egész testével adott nyomatékot a szavainak. Szent Pálra hasonlított. „Közönsége” – egy magányos úr – a kávéját kavargatva bólogatott: si, si. A hátsó részbe vezető ajtóban, a kezét csípőre téve, kövér asszony álldogált mozdulatlanul. Alakja deréktól lefelé a keresztelőmedencére emlékeztetett. Mosdót nem találtak, érdeklődésükre az emeletre vezették őket. A parányi műhelyben megállt a munka: bőrösödni kezdtek a krémek, megereszkedett a hab, olvadozott a csokoládémáz, míg a fagylaltkeverő üstöt gyorsan elemelték a keskeny tapétaajtó elől, és leleményesen mutatták: privato. Éva és Csimpi mögött becsukták az ajtót, a helyére tolták a masinát, és addig is visszatértek a süteményekhez. Majd kopognak, ha ki akarnak jönni.
Privato. Később gyakran ismételgették ezt az egyszerű szót, amely felidézte a kávézóbeli jelenetet. Privato. Ez volt a dolgokban rejlő titok, amely nem húzódik meg láthatatlanul a gondolatok és a cselekedetek mélyén, amely mindig is áthatotta az évezredeket a kezdetektől máig, amely átjárta az emberi cselekvés, magatartás, gondolkodás, minden zegét-zugát, amely összekötötte a különböző korokat és az élet legtávolabb eső pontjait, miközben végig ugyanaz maradt.
Valamennyien úgy érezték, Siracusa összefoglalja mindazt, amit addigi útjuk során láttak. Görög, középkor, barokk, keresztény és arab, Nyugat és Kelet, művészet és élet hevert egymáson, keveredett az idő mélyén. Amit azon a palermói napon alig érzékeltek, azt most közvetlen közelről láthatták. Szilágyi tanár úr egyszer szégyenkezve vallotta be, hogy első könyvét az antik művészetről gipszmásolatok, fényképek alapján írta, és csak később értette meg az eredeti művek látásának jelentőségét. Az öt művészettörténész lába alatt, szeme előtt Siracusában ott hevert az eredeti. Mintha megnyílt volna előttük valamilyen távlat, amely ezúttal nem a végtelen távolba, hanem a feneketlen mélységű história fokozatosan ismerőssé váló, „kézre álló”, már-már otthonos bugyraiba vezette be őket. Vissza a bibliai időkig, amikor Paolo di Tarso – a későbbi Szent Pál – prédikált itt a híveinek, vissza az első siracusai püspökig, akit Szent Péter küldött ide Antiochiából, s akinek szobra a magasban izzott a forró levegőtől. És megtalálták az otthon látott olasz filmek történeteinek, látványvilágának forrását, szereplőinek emberi kedélyét sugárzó közegét. Szent Péter és Marciano püspök szobra komolyan nézett le rájuk a barokk homlokzatról, de – és ezt könnyen el tudták képzelni – nem volt messze az idő, amikor eleven emberekként kikötöttek a siracusai parton, és kíváncsian forgatták a fejüket az idegen földön, majd elindultak az ismeretlen városka felé. Rövid ideig még a tenger locsogása kísérte őket.
Az, hogy Géza, Péter, Ferkó, Éva és Csimpi a katedrálisból kilépve, a szomjúságtól hajtva a szemközti kávézóba esett be, aligha lehetett véletlen. A művészetből egyenesen az életbe léptek, ahol aztán a jeges víz, a kávé és a mosdó (privato!) mellé megkapták az utazás legfontosabb tanulságát a világot mozgató emberi dolgok állandóságáról. Későbbi művészettörténész-életükben ki-ki a maga módján hasznosította azt.

„Akkor most megállunk! Kiszállás! – Géza dohogva állt félre a Volkswagennel. – Az még hagyján, hogy a dohányzás egészségtelen, a füst viszont csúnya, barna lerakódásokat hagy maga után a kocsi belsejének világos borításán.” Ez a mondat mindannyiszor elhangzott, ha utasait elfogta a cigarettaéhség.
A kocsiban való dohányzást már induláskor megtiltotta, és kárörvendve zsémbelt, ha cigarettázni vágyó útitársai megállást javasoltak. Csimpi – mindenféle elvi megfontolás vagy gyakorlati szempont híján – egyszerűen nem dohányzott, azonfelül (elvtelenül? véletlenül?) éppen akkor éhezett meg, amikor társai, akkor ivott, amikor a többiek, nem volt fáradt, nem kellett miatta megállni stb. Nem voltak külön kívánságai. Lelkesen szorongott az egyik hátsó ülésen, lábánál hűvösen kotyogott az ivóvizes palack.
Az érdemeiért járó „Kiváló utas” oklevelet egy Kölnben járt barát azon az őszön személyesen kézbesítette. Bekopogott Csimpi múzeumi szobájának ajtaján, közölte jövetele célját, majd helyet foglalt. Rövid, szívélyes beszélgetés után felállt, és akár egy valóságos nagykövet, ünnepélyes torokköszörülés és rövid beszéd után átnyújtotta a diplomát. Mindeközben szúrósan nézett Csimpire, aki egy idő után zavartan felemelkedett, és állva hallgatta a szónoklatot. Kezet ráztak. A látogató kisvártatva távozott.
„A diploma méltó helye egy új, nagyobb lakásban lesz” – írta Csimpi Gézának 1979 novemberében. Így is történt. A következő év tavaszán Péterrel és a fiúkkal együtt a fehérvári belváros egyik kis házába költöztek. Az oklevelet az előszoba falán helyezték el, hogy a vak is lássa.
Amikor Géza a világoskék Volkswagennel 1980 nyarán először látogatott haza Magyarországra, szórakozott pillantást vetett rá, majd tárgyilagosan megjegyezte: „Érdekes út volt.”
Néhány hónappal később egy szüleinek írt levélben egyébként azt állította, hogy a kirándulás jól sikerült, az autó és ő is remekül bírta, az egészből viszont már alig emlékszik valamire.