Nem tudom, hány embernek tűnt föl a Munkavégzés közben nem biztonságos című darabot nézve, hogy voltaképpen meg van jelölve benne az ellenség. Az a világ, ami ellen harcolni kell, ha nem is kivont karddal, de a szellem, a valóságos érzelmek és a tisztesség nevében. Az ellenség neve pedig Carrie Bradshaw és a többiek. Úgy értem, a Szex és New York című sorozat világa. A nevek mind onnét valók, nem csak Carrie Bradshaw-é, aki nem is szerepel a darabban. Ő csak egy meztelen lány, akit kitesznek a falra, mint a sok száz önként jelentkező pucér címlaplány egyikét. A probléma az (legalábbis az első felvonásban), hogy a lány nem önként jelentkezett, hanem az elhagyott pasija küldte be róla a képet. A további probléma az, hogy az elhagyott pasi tizenöt éves, a lány pedig tizennégy.

Kit hogyan érint a dolog. A tiszta lelkű újságíró-gyakornokot földúlja, hogy mit követett el, és hogy miért. Lehetséges, hogy pedofil volna? A főszerkesztőnek túl kell élnie a tévedést, meggyőzni a lány apját, hogy ne tegyen följelentést, és ne szaladjon a többi újsághoz, ahol nyilván várják már, hogy csattanhassanak a fogsorok.

Ez egy színdarab? De hát hogyan? Ki fog összekülönbözni kivel? Ami adja magát, hogy Mr. Bradshaw a lánya védelmében meggebed, belepusztul, és nyilván majd veszít, ez kissé ingatag konfliktus. Már csak azért is, mert amikor a nagyjelenetben megy az okos adok-kapok, kérdezek-felelj, akkor a főszerkesztő (szintén Sex and the City-név, Aidan) igen helyesen mutat rá, hogy végeredményben Mr. Bradshaw is megvette az újságot. És nem azért, hogy lássa a pucér kislányát, hanem hogy más pucér kislányát lássa. Nem olyan sok az a négy év, ami elválasztja a gyereklányt a nagykorú, önmagáról felelősen dönteni képes, kifejlett nősténytől. Mr. Bradshaw amúgy is régen elhagyta már a családját, és a New Scientistben megjelent egy tanulmány arról, hogy az apa nélkül felnövő leányok hamarabb kezdenek el menstruálni, koraérettek, nyilván azért, hogy a koraéréssel szerezzenek új hímet a családba.

Mindegy, végül is mindegy, csak lenne jó. Mármint a darab. De az első felvonás, szépen elhúzódva és voltaképpen igen nagy szaktudással elkészítve, sem azt a kérdést teszi föl, hogy mi a helyes, vagy kivel legyünk, vagy hogyan alakítsunk ki magunkban egy harmadik álláspontot, amely már tényleg a tisztességes emberek viszonyulása egy ilyen történethez, hanem hogy miért pont ezt. Miért pont ezt nézzük, miért ezt választotta a Katona József Színház, Gogol meg Shakespeare mellé. Mi ebben a jó? Mi ebben a Katona? Valamilyen privát fölismerés, hogy lehet éppenséggel szidni a színházak pillanatnyi állapotát, de akik szidják, sokkal rosszabb szellemi és erkölcsi állapotban vannak, mint a szidalmazottak? Az volna a tanulság, hogy ha a közül kell választani, hogy színház vagy Cosmopolitan, Blikk, Bors, HOT! Magazin vagy Mozgó Világ, akkor még mindig a színház a kisebbik rossz?

Ha kell, ezt is el tudnám fogadni, de akkor tessék olyan színházat csinálni. Mert itt az ember csak pislog az unalomtól, és csak azért nem merül mély álomba a mélységesen leleplező párbeszédeket hallva, mert mindig fölriad, hogy mennyire harmatosak a színészi teljesítmények. Takátsy Pétert úgy, ahogy van, nem értem, vagy nem akarom érteni, mintha Az ügynök halála ököritófülpösi adaptációjáról érkezett volna, mint szorgalmas műkedvelő. Behúzza a nyakát, alázatos a tartása, halk a beszéde, minden olyan, amilyennek a nagykönyvben meg van írva: a túlerő által megalázott és megszomorított, aki mégsem hagyja magát. Vagy mégis, mert attól túlerő a túlerő, hogy el kelljen buknia a szembefordulónak. A többiek közül Tasnádi Bence a legfájdalmasabb, valószínűleg utasításba kellene adni neki, hogy most már ne emelje föl a hangját, mert különben is nagyon egysíkú, és olyan, mint akinél be lehet kapcsolni a színész feliratú gombot, és akkor a természetestől eltérő hangszínen kezd el beszélni, de egyébként nem hajlandó szellemi munkát végezni egy szerep érdekében. Ha fölemeli a hangját, akkor ez az egy sík még fakóbbá és üresebbé válik, mert nemcsak a figura, hanem az indulat mögött sincs semmi vagy senki. Rajtuk kívül még Kocsis Gergely, Rujder Vivien és Dér Zsolt van a színen, hajlandó lennék bármelyikükért rajongani, ha csak egészen kicsi indokot vagy ürügyet szolgáltatnának rá, de ez nem az a darab, ahol ki lehetne jönni a sztereotípiákból. Hiszen éppen arról szól, hogy ezek a pózok határozzák meg az embereket, az egyik csinos, nyilván azért van ott, a másik ravasz és elbizakodott, nyilván ő meg azért. A harmadik az ártatlan, de hát ő nem is marad ott, valakinek el kell vinni a balhét, ahogyan ezt a Kék fényben mondogatták a nyolcvanas évek elején.

Szóval: mit akarnak ettől a darabtól? Leleplezni valamit, amit úgyis tud mindenki? Ennél sokkal nagyvonalúbb vállalkozás volna bemutatni, hogy a bulvár- és egyéb médiában dolgoznak azért tisztességes emberek is. Létrehozni olyan színpadi helyzetet, amikor az ember nem tud egyik oldalnak sem drukkolni. Az egyik ostoba, a másik dörzsölt. Mi meg egyik sem vagyunk. Egyáltalán: valóságos probléma még ez a „mellekkel mindent el lehet adni” koncepció? Nem lépett már rég túl ezen a nyomtatott sajtó, belátva, hogy ebben sem tud versenyezni az internettel?

Mire vége az első felvonásnak, és bizonyossá válik, hogy lesz második is, azt hiszem, mindannyian ugyanannak a tévedésnek vagyunk az áldozatai. A darabot választók talán kimentek Londonba, láttak ott egy lendületes előadást, jól képzett angol színészekkel, akiknek a lendülete magával ragadta a kinti közönséget, és azt gondolták: ezt itt is meg lehet csinálni. Színészek vannak, darab lesz, lefordíttatjuk (benne hagyunk néhány bénuska mondatot, kiabáló anglicizmust), és menni fog. Aztán nem megy.

A második felvonás sokkal jobb. Lazán kapcsolódik az elsőhöz, a férfimagazin helyett egy nőiben vagyunk, az onnét kirúgott fiatal újságíró ül az állásinterjún. Látszik, hogy ebből sem lesz semmi, de nem is piszkálják föl a nézői igényeket. Viszont hajlamos vagyok azt képzelni, hogy valami ilyesmi lehetett az eredeti előadás is. Mert Pelsőczy Réka parádézik az elaggás felé indult főszerkesztőnő, Miranda (ez is Szex és New York) szerepében. A jelenet maga parádésan van felépítve, ahogy egyre abszurdabbá válik, ahogy a még hihetőből szinte észrevétlenül megy át tébolydába, és Pelsőczy csak beszél, beszél, közben hidratál, feszesít, jógázik, narancsbőrtelenít, nyelvet öltöget, arctornát végez, miközben beszél és beszél. Bepróbálkozik a fiúnál, aztán jelzi, hogy ez csak játék, hát megeszlek, és még csak nem is reggelire. És még a túlzást sem érezni, hiszen itthon vagyunk, Magyarországon, ahol egy női magazin főszerkesztőjéről a televízióban derült ki, hogy a puszta olvasás is nehezére esik.

Imponáló az egész, amíg el nem kezd ez is nyúlni, míg rá nem jön az ember, hogy ez tényleg csak ennyi, nem jön fordulat, mert nincs, aki megfordulhatna, maradunk a sablonfigurák között, jól beolvastunk nekik, nem lennék egyik bulvármagazin munkatársa sem. De – ahogy a nézők elsöprő többsége – nem is vagyok.

Azért köszi, érdekes volt.

 

Lucy Kirkwood: Munkavégzés közben nem biztonságos. Katona József Színház, Kamra, Budapest. Fordította: Varga Bálint. Rendezte: Máté Gábor. Szereplők: Tasnádi Bence, Rujder Vivien, Dér Zsolt, Kocsis Gergely.

 

Kép forrása: http://katonajozsefszinhaz.hu