Feleségek luxuskivitelben
Miről álmodik a lány? – erre az égető kérdésre időtlen idők óta keresik a választ a szórakoztatóipar mesteremberei és kontárjai egyaránt. Helyesebben fogalmazva nem is keresik olyan nagyon. Hanem inkább csak ismételgetik vagy legfeljebb variálgatják a réges-régen formulázott választ, amely szerint a lányok-asszonyok az alábbiakra vágynak: egy darab királyfira hófehér paripán, de legalábbis gazdag férjre, aki tenyerén hordja a nőt, valamint gyémántokra (lásd még: Diamonds Are a Girl’s Best Friend), mesés kastélyra, szőrmebundákra, Gucci táskákra és Manolo Blahnik cipellőkre – nem feltétlenül ebben a sorrendben. A nők időközben szavazati joghoz jutottak, nemük jeles képviselői országokat kormányoznak, Nobel-díjakat vesznek át, vagy éppen jobbszéli konzervatív hírmagyarázónak állnak a FOX csatornán, de az említett lista érdemben mégsem változott. A szórakoztatóipar fáradságot nem ismerő robotosai, a közhelyek hétpróbásai ragaszkodnak a bevált recepthez, s így aztán – üvegplafon elleni küzdelem ide, „Ribanc séta” oda! – a legszélesebb közönség mindmáig ezzel a már-már antik modellel találkozik nap mint nap, ha kikapcsolódni vágyik.
Elnézve például és kiválólag a kereskedelmi televíziók műsorait, azokban rendszerint csupán a női jogoknak az az újdonsága hat igazán modernnek, hogy immár a nők is megsérthetik a jólneveltség összes, még így-úgy létező szabályát. Ettől eltekintve a közvetített női vágyak és ábrándok általánosságban olyan archaikusak, hogy az legfeljebb a közkeletű magyar nemzeti önkép históriai folytonosságához mérhető. (Ez utóbbiról, tán meglepő módon, gyakorta a sörreklámok adnak mostanában leltárértékű bizonyságot.)
Ebből, és csakis ebből a fent elővezetett szempontból érdemes szorosabb figyelmünkre a Viasat 3 csatornán nemrégiben megkezdett álreality, a Feleségek luxuskivitelben. Mert a műsor hétköznapi hazugságai, bántóan fals hangjai és ágaskodó talmiságai bizonyosan nem igényelnek komolyabb elemzést, mi több, jószerint tán szót sem érdemelnének. Azokról bőségesen elegendő e helyütt mindössze annyit leírnunk, hogy a műsor nagyjából az Éjjel-Nappal Budapest hitelességi szintjén idéz a nézők elé kisujjból szopott – vagy másként: à la Móricka típusú – élethelyzeteket és életkörülményeket: legyen szó akár a papírról felmondott „spontán” megszólalásokról, akár a luxusszintű habzsi-dőzsi vizuális érzékeltetéséről.
„Képzelj el egy életet” – hangzik el a kulcsmondat mindjárt a műsor reklámjaiban, hogy aztán adásról adásra megerősítést nyerjen az avítt vélelem arról, mi is kell a nőnek. Nos, pénz, kényeztetés, csillogás, valamint lábon kihordott, krónikus boltkór kell, vagyis egy szóval: glamour. Sekély a mélység tehát, és persze ahogy az ilyenkor szokás, a reality egyszerre azonosul testestől-lelkestől a felmutatott sablonléttel – és kínálja fel alsó szólamban mindennek, részben irigység-, részben lenézésalapú kritikáját. Ez utóbbi mozzanatot rendesen botorság lenne túlértékelnünk, s ebben az esetben is mindössze csak azért bír némi fontossággal, mivel itt még a műsor fonákja is olyan előítéletekre erősít rá, amelyeket nőpártinak nemigen lehetne nevezni. Így az úgynevezett „szőke nős” előítélet-csokor csakúgy megerősítést nyer, mint a „trófeafeleség” mintázata: szépészeti műtétektől az öltözékkiegészítő gyanánt funkcionáló ölebekig meg az „ezerrel pörgök és nevetek” önfeledt bornírtságáig. (Habár az is igaz, hogy a műsor több részt vevő hölgye valójában nem is feleség, Rubint Réka pedig a saját jogán sikeres vállalkozó asszonynak tekintetik – amit talán nem teljesen elrugaszkodott okoskodás a gúny kissé rafináltabb, ha tetszik, kódolt szintjének ítélnünk.)
Egyrészt kiábrándító lehet, másrészt éppenséggel árulkodó, sőt valósággal leleplező, hogy a műsorfolyam egy törökországi epizóddal és epizódban jut el saját sablonosságának valóságos apoteózisáig. Kiábrándító, mert igazi, pipiskedés nélküli luxus jószerint csak itt jelenik meg a műsorban, és leleplező, mert a török közeg és annak folytatólagos megtárgyalása az abszurditásig fölerősíti az álreality nő- és világképének anakronizmusát és átütő hamisságát.
Kezdjük azon, hogy a „luxusfeleségek” egyike, a korábban szépségkirálynőként és filmszínésznőként szerepeltetett Csősz Boglárka egy török milliárdos nagyvállalkozó hitvese. Így ő tényleg egy igazi palotában vendégelheti meg hozzá képest mezítlábas kollegináit. A házat szinte beborítja egy hatalmas török zászló, s a férjről szépséges neje büszkén meséli el, hogy hatalmas állami megrendelések kivitelezője, repterek és autópályák építtetője. Itt még nagyszámú személyzet is sürög a gondos háziasszonyként kommandírozó vendéglátó szavait lesve: szolgák, mondja róluk rögvest az egyik szőkeség, hogy aztán ebből mindjárt egy kis álérzékenységi-empatikus kitérő támadhasson.
„Törökországban nagyon sok nő hord gyémántot” – állítja a félig már török honos milliárdosfeleség, és a kellően naiv magyar néző akár már kezdheti is irigyelni az odavalósi hölgyeket. Törökfürdő és törökméz, valódi szőrmebundák és hamis briliánsok, a Boszporusz mint szelfiháttér, no és Gucci termékek mértéken felül: ezt kínálja a török paradicsom (mármint természetesen nem a padlizsán, hanem az édenszerűség) a kellően szerencsés nőknek.
Arra, hogy a török világ a női kiteljesedés látványos, sőt szemet gyönyörködtető terepének tetszik az isztambuli kiszálláson lévő luxusfeleségek számára, a Szultána című szappanopera-sorozatra, illetve az ennek nyomán elképzelt históriai szultánákra való többszöri nyílt utalás adhat bizonyságot. Tényleg, mi is tűnhetne csábítóbb mintának egy ambiciózus mai nő szemében, mint a férfiakat behálózó és leigázó, a hárem rejtekéből egy egész birodalmat kormányzó szultáni feleségek példája?
Már persze ahogyan azt egy szappanoperából elképzelhetni! Vagyis sok csecsebecsével, rikító színekkel, statiszták tömegével, jól-rosszul felmondott szövegekkel – és épp nem utolsósorban: intrikával. Merthogy a luxusfeleségek természetesen az archaikus nőképzetek talán legkártékonyabb főelemét is készségszinten hozzák: a viszály és az intrika – realityben oly nélkülözhetetlen – dinamikája ebben a műsorban a „nők kikészítik egymást” vásott előítéletét járatja csúcsra, hatalmas fordulatszámon. „Nem kell attól félned, hogy hátba szúrlak, szemből jövök, édesem” – mondja az egyik főszereplő rögtön a bemutatkozó, minden adásban elismételt szlogenjében, és utóbb aztán annyiban tényleg a szavának áll, hogy szemből is jön. Öt-hat nő (merthogy Rubint Réka gyakran igazoltan hiányzik közülük) nem képes, mégoly rövid időre sem, békén meglenni egymással: ezt közvetíti a nézőknek a valóságshow, ahol hátból, szemből és mandinerből (vagyis „csak” a kamerának, mintegy félre kiszólva) egyaránt sűrűn röpködnek a nyilak, hogy szinte vágni lehetne a levegőben a szeretetet és a női szolidaritást.
A Feleségek luxuskivitelben létrehozóinak, nevesített közreműködői csapatának nagyjából a fele (így többek közt a műsor kreatív producere, felelős szerkesztője és vezető operatőre is) nő, akárha megvalósulni látnánk a totális egyenjogúságot a médiában. Éppen csak a bemutatott produktum mond mindenestől ellent mindannak, ami egy idejétmúlt és mélyen kártékony nőkép meghaladását célozná.
Nem kétséges, a Feleségek luxuskivitelben inkább a női közönség figyelmére számít, amikor gondosan eléjük göngyölíti a legkönnyebben kézre eső, agyonhasznált vagy éppenséggel megkövesedett előítéleteket és bulvárközhelyeket. Eddig még egyetlen tévécsatorna sem bukott bele abba, hogy túlságosan lebecsülte a közönségét – hangzik a szakma egyik alaptézise és önbizalom-erősítő nagy mantrája. Alighanem ennek a műsornak is gyűl a közönsége, sőt tábora ezekben a hetekben. Nők is szép számmal akadnak majd közöttük. Ők aztán készséggel el fognak képzelni egy életet: önmaguknak, a lányaiknak, az unokáiknak.
Kép forrása: https://www.viasat3.hu
