Szép könyvet kapott Selyem Zsuzsa a Jelenkor kiadótól. Az egész könyvtest szép, a borító, fedőlap, a tipográfia, a tördelés, a papír, minden. De ő is szép könyvet adott. Nekünk; mert izgatja őt az irodalom kommunikatív és kognitív funkciója, hogy mit tud adni az irodalom az embereknek érzésben és gondolatban, mennyiben tudja elősegíteni azt, hogy elkezdjünk eszmélődni, vagy hogy gellert kapjon a gondolkodásunk, megnyíljon a bekódolt, megvetemedett (nem ritkán bunker- vagy koporsószerű) tudatunk. Ő a maga részéről a szépliteratúrával is gondolkodni szokott, ami nála azt is jelenti, hogy alternatívák után néz.
Selyem Zsuzsa (1967, Marosvásárhely) amellett, hogy belletrista, Kolozsváron az egyetemen kortárs irodalmat tanít – de tényleg tanít, tanári munkáját lelkesen végzi –, és az elméleti munkássága is széles körű: az irodalomtudomány mellett a posztmodern és metamodern filozófia, az újmarxizmus, a társadalom- és politikaelmélet, az ideológiakritika is érdekli, plusz még az aktuális politika, mint aminek közös társadalomformáló praxisnak kéne lennie, de nem az, hanem eszeveszett és szégyentelen blöff és átverés. Selyem Zsuzsa angazsált gondolkodó, aki meg akarja érteni a lehető világok legjobbikát, a globális struktúrákat és a mikrostruktúráit egyaránt, és nem mondott le végképp arról a reményről sem, hogy lesz még jobb is – mindenesetre mint írónak, irodalmárnak, teoretikusnak és tanárnak, felelős embernek meg kell tennie minden tőle telhetőt azért, hogy ne zárja el, hanem esetleg megnyissa ennek a „jobbnak” a lehetőségét. Hogy alternatívákat kínáljon azoknak, akik szomjaznak.
Selyem Zsuzsa kritikai értelmiségi, de nem helyezi magát a többi buta ember fölébe, nincs fölénypraxisa, nem gőgös, mint oly sok entellektüel, ellenben önismeretre törekszik, és a demokráciakövetelményeket először is önmagának szegezi. Radikálisan egyenlőségpárti. Kritikájának tárgya elsősorban a hierarchikusság, vagyis az uralom: mindenféle piramisok, represszív és regressziót előidéző mechanizmusok, kiszorítások és berekesztések, kirekesztések; ezzel együtt a rendszer: a szocialista diktatúra, valamint a globális posztkapitalizmus bekebelező és tudatmanipuláló mivolta; az agresszió változatos formái meg a szimbolikus erőszak és az „ideologikus rákódolás”, ami fejekből fejekbe száll, és szájról szájra, mint régen a népköltészet. Én különösen kedvelem, ahogy Selyem Zsuzsa a jelenkori nagy külföldi elméleteket, gondolati kísérleteket angol és francia nyelven követi és szemezgeti, átveszi, mert ő olyan tanár, aki tanul, és olyan író, aki kísérletezik. Az irodalomról való és irodalmi gondolkodása is kíváncsian korszerű, beszédmódja – akármit írjon – egyéni, mert nem fél a személyességtől, és kerüli a szcientizmus kliséit.
És milyen Selyem Zsuzsa mint szépíró? Az agy gondolkodó és az esztétikai formákat kitaláló fele nem választható szét. Az éles elme nem tompul el akkor sem, amikor elbeszél. Nem mondhatom, hogy jól ismerem a szépprózáit, de ez az új prózakönyve, a Moszkvában esik, a fogásaival, fortélyaival, a kreativitásával inspirál, és olyan különleges távlatot nyit, amire sajnos nem sok humán fogékony. A korszellemben mind benne vagyunk nyakig, sőt a fejünk búbjáig, hiszen látni sem látunk tőle, ezért nem árt, ha egy jó író és okos nő, akinek sikerült megpillantania valami fontosat, valami mást, megcsipked bennünket.
Az „animal turn”, amit most „állati fordulatnak” fordítottam, egy olyan gondolkodási, világszemléleti és érzelmi átbillenés, amely új perspektívákat nyit meg (pontosabban rávilágít arra, amit szándékosan nem és nem akarunk észrevenni), de úgy, hogy kirúgja az ember feneke alól a trónt, és a humán lényt mint kulturált állatot a többi állat körébe helyezi, bele az élővilágba itt a Föld nevű bolygón. Amit tönkreteszünk, az állatokat és a fajokat pusztítjuk, akárcsak a fákat, erdőket, lápot, mocsarat, a biotópokat; a folyókat, a földeket, a forrásokat megmérgeztük. Érdekes, hogy a fény-, a lég-, a zaj-, a víz- és a talajszennyezést, a bűzt mindenki érzékeli, látja, szagolja, hallja és nyeli, mégsem vagyunk képesek kollektíve tudatosítani, hogy hova jutottunk, egyénenként is csak elvétve. Hol vagyunk a cselekvéstől?
Ez a gondolkodási fordulat felhívja a figyelmünket arra, ami az orrunk előtt zajlik szünet nélkül, ami sérti a fülünket, a szemünket, és mi adjuk a vakot és süketet. Rámutat a vágóhídra, ami a haszonállatok és a fák számára ez a szép bolygó, a kínzásra, amelynek az állataink ki vannak téve nap mint nap, az ember vérszomjasságára, irtózatos zabálhatnékjára, a humán lény uralmának napi borzalmaira, az állatok kiszolgáltatottságára, amit olyan kevesen vesznek észre.
Akinek a fejében megtörténik ez a fordulat, az másként fogja látni a kutyát, a macskát, a méhet, a verebet (Tandori után még egyszer), a tehenet, az elefántot, a birkát, és érzelmileg is másként fog viszonyulni társainkhoz az életben, akiknek a halálát mi készítjük elő, mi okozzuk, és visszük végbe technikailag perfekten. Ezt az uralmat az embertársainkon is gyakoroljuk, sőt az egész világon – a világon mint ami a természetet, a gazdaságot, a társadalmat is felöleli, és az érzékelést, a gondolkodást is magában foglalja. Ez a prózakönyv – kisregénynek is nevezhetjük, hiszen a regény szabad műfaj – az „állati fordulatot” végrehajtja. A tizenegy fejezet közül hatnak az elbeszélője – játékból, persze – állat: rigó, bagoly, légy, kutya, poloska, macska, a hetediké egy fenyő, a többié pedig a nagyanya, a nagyapa és a szerző, Zsuzsa. Konkrétan róla és az övéiről van szó, ez az állatos regény ugyanis sok mindenben dokumentarista jellegű, azaz dokumentumokon alapszik: az írónő nagyapjának, Beczásy Istvánnak diktafonra vett szóbeli és írásos, Romániában könyv alakban is megjelent emlékezésein.
Selyem Zsuzsa makacs írói gondja az volt, hogy nem akart se dokumentumregényt, se realista/realisztikus elbeszélést, se családtörténetet írni, nem akarta az oral historyt hűségesen lejegyezni, és messzire el akarta kerülni a hőstörténet meg az identitásnarratíva minden változatát, a régimódiakat meg a divatosakat egyformán. Ezenkívül szentimentális vagy megrázó történetet sem óhajtott fabrikálni a nagyapja életéből, a „traumaszöveg” nem az ő ízlése szerint való. A nagyapját, a nagyanyját, az anyját és nagynénjét meghurcolta, kis híján megölte a román államapparátus meg a titkosrendőrség: kényszerlakhelyek, kitelepítés, malenkij robot volt az osztályrészük egészen 1962-ig. Beczásy István 1945 előtt földbirtokos volt egy háromszéki faluban, Dálnokon; szenvedélyesen érdekelte őt a mezőgazdaság, a föld, ki is tanulta az agrárszakmát, és több száz holdon gazdálkodott nagy szakértelemmel. Hivatása volt a földművelés. 1949-ben mindent eloroztak tőlük, villát, földet, kertet, ingót és ingatlant, kilakoltatták őket, majd Dobrudzsában dolgoztatták őt is, meg a feleségét is. Beczásy közben kínvallatásnak volt kitéve, és a felesége meg a lányai is – hogy ne mondjuk: természetesen – nagyon sokat tűrtek és szenvedtek.
A nagypapa 97 évesen – miután cenzúrázott visszaemlékezése ʼ95-ben már megjelent – el akarta mesélni unokájának az életét, aki föl is vette diktafonra, azonban a nagypapa nem hagyta, hogy az unokája kérdezzen, firtasson, vagy beleszóljon az elbeszélésbe. Ő is makacs volt. A történetnek ez a hazafias és apolitikus (?) verziója az írónőnek nem volt ínyére, és nem volt neki elég, különösen azért nem, mert a nagyapja úgymond „nem politizált” – azaz nem ment bele olyan dolgokba és olyan mérlegelésekbe, amelyeket ő nyilván mellőzhetetlennek vélt. Alighanem mi így vélekednénk, lehetetlen mellőzni a politikát egy kitelepítéstörténetből. A nagyapát „nem érdekelte” a politika, ő a mezőgazdaságon keresztül kapcsolódott a világhoz, az unokát viszont épp az érdekelte, amit a nagyapa eltolt magától, mivel a történetet, a történelmet, annak struktúráit fel akarta fogni. A natúr életvallomás személyesen nyilván nagyon is érintette, íróilag azonban problémái voltak vele. Fogást keresett az anyagon.
Selyem a tömörített, sűrített, kihagyásos és nem lineáris elbeszélés híve, ráadásul mindig elidegenített narrációt alkalmaz, nem érdekli a konzervatív, közvetlen narráció, nem tűri meg magánál a hagyományos elbeszélői formákat, a „rendes” novellát és tárcát, az anekdotát, az adomát, a kvázi realisztikusságot, a csinos, formás történeteket. Muszáj megbolondítania az elbeszélést, szenvedélye az új aspektusok, új prózaírói eljárások kikísérletezése. Ez a kritikus szellemiségéből következik; ahogy Deczki Sarolta írta kritikájában a Jelenkor folyóiratban, „radikálisan nyitott” szöveget alkot. A világnézetéhez, amely mindig nyugtalanul keresi a dolgok nyitját, csakis ez passzol.
Egy történetet nem lehet ennél jobban kiforgatni, transzformálni, kihozni a sodrából, mint ő tette. A decentralizálás teljes körű, olyannyira, hogy nem bízta rá az emberre a beszámolót. Természetesen nem tudhatjuk – fogalmunk sem lehet róla –, hogy miként létezik, mit tapasztal egy poloska vagy egy madár, annyi biztos, hogy mást, mint mi; egyes állatok érzékelését, világát megfigyelhetjük, olvashatunk róla, és főleg elképzelhetjük, de kizárt, hogy azonosulni tudjunk egy-egy állattal. Azonban tekintetbe vehetjük őket, és ráérzéseink is lehetnek, egy-egy pillanatra még empátiánk is. Gondolatkísérleteket végezhetünk. A poloska és a szúnyog számára például mi vagyunk a táplálék, a szarvasnak veszélyforrás, a kutyánknak meg mi vagyunk az Úr – próbáljunk csak ezekbe a nézőpontokba belehelyezkedni.
Az „állati fordulat” olyan játék ebben a prózában, amely felnyithatja a szemünket arra, hogy mint győztes állatok a világ közepébe helyeztük magunkat, ott trónolunk, és az egyre jobb felszerelésünkkel elnyomunk mindent és mindenkit. Az „állati fordulat” lelövi a pátoszformáinkat, megakadályozza, hogy elkezdjen működni bennünk a történelmi és földrajzi (az erdélyi vagy magyar) pátosz, s hogy hülye szentimentalizmussal viszonyuljunk elődeink történetéhez, és képmutatón megkönnyezzük a történelmet, miközben alapvetően nem változtatunk a fölálláson. Selyem Zsuzsa nem meghatni akar bennünket az elbeszélésével, hanem jól meggondolkodtatni. Amiként saját magát is. És – érdekes, épp így tud olyan valóban megrendítő történetet elmesélni, mint mondjuk Béczásyék kutyájának a sorsa, amivel kinagyítja, érzékelhetővé teszi a háziállatok néma kiszolgáltatottságának jelenségét; a humán kegyetlenséget sokkal jobban észre tudjuk így venni, és fájlalni. Érdekes, hogy a mindennapok során gyakran nincs rá szemünk, szívünk.
A vadászat az emberölés szinekdochéjává válik, és a nyulak lelövése ugyanaz az alapszituáció, mint az emberek lelövése. Amíg nem alakul ki valamiféle empátia az állatokkal, a fákkal, addig az uralmi, hatalmi struktúráink és késztetéseink nem fognak leépülni. A mai budapesti esztelen fakivágások jól példázzák azt, hogy mi fán terem a hatalmi őrület.
Selyem Zsuzsa széles távlatokat nyit meg. Gondolkodjunk földtörténeti távlatokban. Az ember 11 700 éve, a holocén korszakban jutott uralomra az élővilág fölött, és előidézte annak újabb nagy kihalási hullámát, ami e pillanatban sodor bennünket az apokalipszisbe. A környezetszennyezés, a küszöbönálló ökológiai katasztrófa szabad szemmel is látható, szagolható, betegségeket idéz elő, halat, madarat pusztít. Ez már az antropocén korszak, amit jócskán megszívunk mind, ember, állat, növény és már a hegyek is, amelyek a klímaváltozás miatt omladoznak.
Azt megelőzőn, hogy itt mifelénk elkezdett kiépülni a „kommunizmus” fedőnevet viselő diktatúra, megtörténtek az atombombázások és a nukleáris fegyvertesztek, elkezdődött az atomkorszak – a könyvben erre is történnek utalások, méghozzá mesterien a szövegbe „intarziázva”. Izgalmas összefüggések teremtése, ez a Selyem-poétika lényege – a politikai hatalomgyakorlást, az állatok és az emberek elnyomását, a Föld és a társadalmak, kultúrák elpusztítását konstellációkban kell látnunk.
A Moszkvában esik tele van intertextuális, művészetközi, interkulturális utalásokkal, játékokkal, keresztkapcsolatokkal, amelyek egyrészt kitágítják a próza hatókörét – hiszen számos ismeret és mű hat rá, ő pedig visszahat rájuk –, másrészt megnevettetnek (pl. a lelkisegély-paródiák, azaz a bedolgozott Coelho-, Oravecz Nóra- és Jókai Anna-idézetek vagy a legfontosabb prózapontokon megjelenő viccek), aztán meg fel is üdítenek, mint pl. a Manu Chao Rainin’ in Paradise című dala, megmozgatják lustuló szinapszisainkat. Tele van történelmi utalásokkal is a próza – szerepel pl. J. Robert Oppenheimer, Sztálin, Hitler, Gheorgiu-Dej, Ceaușescu és mások neve is –, földrajzilag pedig elvisz Sepsiszentgyörgyről Dobrudzsán át egészen Új-Mexikóba és Izraelbe. Mindez 107 levegős oldalon!
Zsuzsának sajátságosan jó humorérzéke, éles, leleményes humora van, ami itt szövegszerűen, a mondatformáláson is kiütközik. A mondatok szellemesek. Külön örültem, hogy angol és francia nyelvű mondatok is feltűnnek. Ahogy, mondják, az igazi mosoly az egész arcot eltölti – úgy tölti el ez az ironikus, nem derűs, inkább érces, fanyar és fájdalmas, erősen intellektuális humor ezt az egész szöveget. Alighanem csak az utolsó fejezetben (Cirkusz finálé) veti el a sulykot az író, ezt a fejezetet túlspilázottnak érzem, erőltetett a dadaista humora, valahogy mondvacsinált az egész cirkusz – noha az első fejezet vadászata (a hatalomittas szocialista nagyfőnökök – és a mai pártfők – hobbija) meg a végén a cirkusz (ahol az állatok szintén áldozatok) jó fesztávot alkotnak.
Nem arról van szó, hogy „sajnálnunk” kell a nyulakat, amelyeket elejtenek a vadászok (említsük itt meg név szerint a vallásos Semjén Zsoltot is); jól tesszük, ha sajnáljuk, de figyeljünk fel a „speciesism”-re, vagyis az emberi fajra jellemző gőgre, hatalmi megszállottságra, a „humánönkényre”, arra a szupremáciára, amit az istentelen ember gyakorol fű-fa-állat és a társai fölött. A vágóhidakat ma ugyan nem látjuk, de az asztalunkon szaglik a tömegesen kivégzett állatok húsa. Legtöbben magától értetődőnek veszik ezt – de mi más az irodalom, ha nem a magától értetődőségek firtatása?
Korántsem dilettáns fogás az állatok szerepeltetése az írónő részéről, nem az sül ki belőle, hogy idealizálná a cuki állatokat; a vérszívó poloskát, a nyulakat marcangoló kutyát, a döglegyet nem lehet eszményíteni. Az elbeszélés nem a romantizálás, és nem is az ezópusi, La Fontaine-i antropomorfizálás irányába tart. A prózakísérlet annyit képes elérni, hogy elkapja egy-egy állat esetleges nézőpontját, és anélkül, hogy érzelmesen ecsetelné potenciális érzéseit, megmutatja egy pillanatra az állat tekintetét, picit a lényét, másmilyenségét, amely igazából nem idegen tőlünk, csak úgy teszünk, mintha az lenne, mert erre hajt „az álságos emberi konszenzus, amit önkíméletből kultúrának nevezünk” (az idézet Selyem Zsuzsa Tiergarten című Nádas-tanulmányából származik).
Rilkénél tapasztaltam utoljára ilyen „állati” érzékenységet a költészetben. A próza talán azt tudja elérni, hogy belássuk, a megfordított szemszögből mi, emberek, csupán „a humánok” vagyunk (mi több, „magyar humánok”). Uralkodunk. Egymáson is. Ahogy az okos macska megállapítja a Duna 1954 című fejezetben: „A holocén korszak úgy végződött, hogy a humánok kifejlesztették a saját maguk kipusztításának képességét, és annyira messzire mentek, hogy kihalásuk megakadályozására már nem volt mit kitalálniuk, mint a teljes bolygó kipusztítását.”

Selyem Zsuzsa: Moszkvában esik. Budapest, 2016, Jelenkor Kiadó. 107 oldal, 2499 forint.

Kép forrása: https://moly.hu/system/covers/big/covers_409471.jpg