Radics Viktória: A személyes igazság genealógiája; Ujvárosi Emese: A Test szolgálata

Radics Viktória

A személyes igazság genealógiája

Nietzsche kétségbe vonta az ember antropológiai alkalmasságát az igazság megismerésére. Érdekvezéreltek vagyunk, és szembe kell mennünk a hajlamainkkal, ha valóság- és igazságigényünk támad; a létfenntartás ösztöne és a megismerés nincsenek jóban. A személyes igazság fölfejtése megköveteli a mimikri, az álcák, álságok, hazugságok és tévedések kibogozását, felgombolyítását, ezek eredete pedig a múltunkba, kultúránk mélyébe nyúlik vissza. Új könyvében (Világló részletek) Nádas Péter szembefordult a saját írói, fabuláló és konfabuláló lényével, és az (ön)megismerés direktebb útjait járta meg, polgári személyének az eredetét vizsgálta.

Nádasnál az a fantasztikus, hogy a mérlegelő, többszörösen reflektált gondolkodása, a mértékletességet gyakorló etikai magatartása és a zenei értelemben harmonikus írói stílusa radikális következményekkel jár. A nagy műveiben mindig van valami „meredek”, valami radikális másság – más szóval a huzamos kutatás, sok töprengés, a képzeleti munka és a merengés rendszerint olyan írói cselekedetet szül, ami a gyökérzetnél interveniál: az olvasó felől nézve azt kezdi ki a tövénél, ahogy és amire figyelünk, ahogyan reagálunk az elégszer fölül nem vizsgált fogalmainkkal, merev struktúráinkkal, „korszakos előítéleteinkkel”, azt, ahogy elrendezzük a káoszunkat, ki-ki sebtében a magáét, és a pompás, képmutató kultúránkkal közösen a közöset.

Azért történhet ez így, Nádas azért végez gyökérkezelést, mert maga a mérték is mérlegelés tárgya nála („állandó etikai mérlegelés működik bennem” – mondta volt a Mihancsik-beszélgetésben, kiemelés tőlem), és a terjedelmes nagy művekben hosszas (évtizedekben számolandó) munkával eljut odáig, hogy magát a mértéket, más szóval a strukturáló elveket revideálja, módosítsa vagy transzformálja.

Mindhárom nagyregény más mértéknek megfelelően mértékletes, arányos, és talán sok mindenben mértékadó (például e sorok írója számára). A reflexiós munka az esszékben, esszébetétekben, az elbeszélésekben az ábrázolásra ráfonódva, egyáltalán az írással töltött élet során eljut olyan pontokra, ahol radikális belátások következnek. Lassú víz partot mos – alapos munka árán mennek végbe nála az életművön s egy-egy műfajon belül is lényegbevágó átváltások: mindegyik jelentős mű más formátumú, másból merít, más-más szervezőelv működteti őket, tehát a stílusuk, szemléletük, tárgyuk, problematikájuk is különbözik. A Párhuzamos történetekben, mintha ez egy tömörített regényciklus lenne, a műalkotáson, sőt egy-egy hosszú fejezeten belül is vannak váltók. A mértéktelennel való érintkezés sosincs kizárva, a súrlódás vagy betörés/kitörés következményekkel jár, Nádas pedig olyan ember, aki le szokta vonni a gyakorlati, etikai és metafizikai konzekvenciákat.

Egyvalami azonban rendíthetetlen, csak árnyalataiban változik nála, ez pedig a politikai nézete és magatartása – ami természetesen az esztétikai mezőre is kihat –, vagyis a liberalizmusa, a demokratizmusa és az européer magyar hazafisága. A liberalizmusa valódi szabadelvűséget jelent, vagyis az agy nyitva tartását és az erkölcs megdolgoztatását, a demokratizmusa azt jelenti, hogy csak a minőség terén fogadja el a hierarchiát, de nem enged a társadalmi egyenlőségelvből, és megveti a zsarnokság meg az autoriter berendezkedés különféle formáit, a nemzetisége pedig azt, hogy ragaszkodik az otthonához, a honfitársaihoz meg az anyanyelvéhez, valamint az európai kultúra trezorjaihoz. A törzsi, a faji, az egyoldalúan nacionalista és az utópikus-kommunista szemlélet azok a sarkok, amelyek felé nem lengetheti őt ki semmiféle változás. Ennek megfelelően gondolkodásának még egy alapvetése van, az európai felvilágosodásé, ami a mágikus, mitikus, misztikus szemlélet- és reagálásmódokat csak játékból teszi lehetővé. A felvilágosodás/modernitás és a liberalizmus egy tőről fakadnak, a szabadelvűség nem egyeztethető össze vallásossággal (az esztétikai vallással sem), a faji, az etnicista, a nemzetőr, a cionista, a kommunista vagy bármi kollektivista szemlélettel. Ebből nem következik, hogy az a szubjektum, aki politikailag szabadelvű, nem lehet fogékony hitre, vallásra, mítoszra, misztikumra, archaikumra, utópiára, azonban nem azonosulhat egyik ilyen „egész embert kívánó” világnézettel, fölfogással sem, mindig marad fönntartás, nem tömíthető a hézag, és ő a különbségek réseit nem is kívánja eltüntetni. Különbözök, tehát vagyok, magamtól is különbözöm, ez lehetne a liberális, szabadelvű és szabadgondolkodó egyén szállóigéje, de fűzzük hozzá azt is, amit Heller Ágnes mondott, hogy a szabadság olyan alap, mely nem alapoz meg semmit. A különbözés csak mozgásteret ad a gondolati változásoknak, amelyeket a liberális nem zárhat ki sosem, ám a szellemi azonosulás kéjéről – istennel, emberrel, világnézettel, csoporttal, párttal – sajnos le kell mondania.

Ez a fajta politikum a szemléleti, stiláris, poétikai változásokat nemhogy megengedi, hanem megkívánja, belé van írva a rugalmasság, hiszen a tükrözési és önkorrekciós kedvből fakad. A nézetek, gondolatok szabadon árnyalhatók, finomíthatók aszerint, ahogy a valóság részletei megkívánják. A valóság kimeríthetetlen. Holnap mást gondolhatok, mint ma, mindig nyitva hagyom az ablakot, hogy betóduljanak a valóság friss részletei, s velük a nap mint nap felfedezett múltéi.

A Világló részletek műfaja az én meghatározásom szerint: non-fiction nagyregény. Nem nagy ellentmondás ez, hiszen köztudomású, hogy a regény műfajába majd minden belefér, és a műfaj nincs a fikcióhoz láncolva. (Jobb kultúrákban a dokumentumregény gazdag, változatos műfaj.) Esetünkben éppen a fikciótól való megszabadulás a legfőbb óhaj – hatvan év képzeletmunka után –, s az annál jóval szövevényesebb valósághoz való hozzáférés az intenció. Már amennyire ez nyelvvel, írással, emberrel egyáltalán lehetséges, hiszen senki sem kerülhet a való igazhoz egészen közel. (Legfeljebb bele kerülhet, de akkor meg nem tudja, hogy most mi van.) Azonban, hogy vannak igazságok, amelyekhez közeledni óhajunk és szándékunk, tehát van olyan realitás, ami nem az egyes szám első személyé, hanem tőle függetlenül létezik, az mégiscsak állítható: ennek a fának a létezése itt az udvarban abszolút független attól, hogy én vagyok-e, vagy sem, gondolom-e őt, vagy sem, s milyennek látom ezt a fát. Mindennap másmilyennek, de van, hogy egyáltalán nem is létezik számomra. Hasonlóképp izgathat bennünket a saját belső realitásunk, ámbár szabadságunkban áll ignorálni is.

Az elbeszélőt most az a körmetszet érdekelte, ahol a harmadik személyű és az első személyű valóság, a külső és belső realitás átfedik egymást. Nádas nagy képzelőtehetséggel megáldott ember, aki most ezt a csapot elzárta, mert annak akart utánajárni, ami a tudatvilágában és azon kívül reálisan él-hal, és ehhez azt a módot is fel kellett fedeznie, ahogy az ő tudata működik: mit takar ki, mit fed el, mit hangsúlyoz, mint ejt, egyáltalán hogyan strukturál, és mért pont úgy, ahogy. Mikor mondja fel a szolgálatot. Amikor egy fényképet látunk, tudjuk, hogy ez egy ember, egy gép meg a képet feldolgozó sötétkamra vagy számítógép produktuma. A saját emlékeinkről meg a jelenvalóságunkról azonban ritkán szoktuk elgondolni, hogy miféle tudatgép állítja elő. Nádas ebben a regényben két dolognak járt utána: 1. hogyan alakult ki az ő észleleteket feldolgozó tudata (a bio fényképezőgépe), és az hogyan működött régen, hogyan működik ma, mik a fogyatékosságai, mennyiben változott, 2. milyen lehetett az a nyers és a kulturális valóság, amibe beleszületett, amit megörökölt és amiben növekedett, ami őt föltáplálta, tehát milyen volt a környezet és a feltételrendszer a maga összetettségében. A második pontot modifikáljuk: mi az isten volt az a valóság, és mik, kik voltak azok, emberek és a faktorok, akik, amik alakították, s miért úgy, ahogy. Mi a csuda volt a korszellem, és hogy néztek ki a történelmi mindennapok. Milyen volt például a szaguk, hogyan forgatták a gyomrot, mire nyitottuk ki a szánkat. Miből van a húsom, a lelkem, így is kérdezhetünk, és ehhez fűzzük hozzá Maurice Merleau-Ponty filozófiai mondását: mindannyian a világ húsából valók vagyunk, annak gyűrődései, önmagára göngyölődései.

A tudat- és valóságkutatást, a kettő bonyolult, olykor pokoli viszonyának vizsgálatát Nádas Péter ezúttal saját magán végezte el, verifikálta, nagy műgonddal megfogalmazta és elmesélte nekünk. Ez nem ön-pszichoanalízis, ami nem lenne érdekes az olvasóközönség számára, nem is vallomás, hanem „olvasóbarát”, kommunikatív elbeszélő próza sok gondolattal, esszéregény, amely egy közérdekű emlékezeti munkáról számol be, amit alapos kutatómunka kísért. A fiktív emlékiratok után, lám, megszülettek a nem-fiktív emlékiratok, amelyek nem kevésbé regényesek. Ez a memoár abban különbözik minden más memoártól, hogy nagyon jó író írta, aki az írás szent (értsd: professzionális) cselekedetének (ami eltartott vagy tíz évig) minden jelen pillanatában formált, reflektáltan fogalmazott, az alakító munka közben költői enjambement-okkal dolgozott, vágott és kötött, ritmust adott a szövegének, prózarímeket költött belé, és ilyeténképpen egy egészen eredeti prózastruktúrát kreált, melynek kompozícióját az irodalomtudósnak szorgosan jegyzetelve kell majd fölvázolnia. Egyszóval ez az emlékirat minden ízében és tagjában mesterien kidolgozott széppróza. Minden emléke magához mérten tökéletesen megformált emlék, rajta a sokat próbált író keze nyoma. Nem tagadom a könyv memoár- és önéletírás-jellegét, amit az írói önmeghatározás hangsúlyozott, csak interveniálok.

Nádas eddigi elbeszélői és szereplői nem ő volt, hanem a regényekben és novellákban Nádas Péter biológiai énje, tudattalanja és tudata feloszlott az elbeszélői és szereplői között, szétszállt beléjük. Most azonban ezt a legyezőt összecsukta, és a nyelére koncentrált, a biológiai szerzőre, a saját nyelvére és arra a homályos, fel-felvilágló szférára, amiből ez a nyelv kihajtott, tehát a saját testére, a dependens valójára, a saját kis életének eredetére, mindenekelőtt a szüleire és a nagyszüleire, a közelebbi és távolabbi rokonságára, azokra, akikkel érintkezett, akik hatottak rá. Sok-sok-sok ember bukik így föl az árból az emlékezetben, megannyi rokon- és ellenszenv. A sajáttudat-kutatása során Nádasnak muszáj volt eljutnia a felmenőihez, hiszen a családban kezdődik az a folyamat, melyben hányódva a szerencsétlen „én” egyre magányosabbá válik, mígnem tudata – a Saját halál tanúsága szerint – végképp magára marad, és hallatlan fordulat következik majd be. És ki kellett terjeszkednie a societasra: a társaságra, a társadalomra, az országra, a világra, amilyen abban a korban volt, amikor ő megfogant, megszületett és fölcseperedett. Nádas nem korrajzot írt, hanem önéletrajzi kutatást végzett, így jutott el logikus úton-módon a korig, illetve a kor bizonyos szegmenseiig, amelyek meghatározták őt, úgy mint a világháború, a zsidóüldözés, a munkásmozgalom, Budapest ostroma, majd a zsarnokság és az annak véget vetni próbáló forradalom. Amit mi korrajznak látunk, az az ő oldaláról a saját eredetének a biotópja, származásának politikai, kulturális, pszichológiai stb. deltája, vagyis a saját forrásvidéke, ami nem tiszta.

Aki nem író, az az eredetét nem tudja úgy megfogalmazni, hogy abból azonnal komplett korrajz kerekedjék, tudniillik nem tud „festeni”, sem mondatot szerkeszteni. Olyankor megvannak az adatok, a szép, a szomorú, a megrendítő dolgok, a krónika, a személyesség, a tanúság és a tanulság, csak a szintaxis, az elrendezés, a formaképzés biztossága és a forma sugárzása, vagyis az ars hiányzik. Illetve nem is hiányzik, mert olyankor nem a szépirodalomban mozgunk, most pedig igen, javában.

Nádas minden regénye és sok elbeszélése egyúttal poétikai lecke, más szóval olyan poétikai fordulatok történnek, amelyek a szemlélet változásaiból erednek, illetve előidézik őket. Nyugodtan kimondható példának okáért, hogy az Emlékiratok könyvét jól elolvasva másképp gondolkodunk a gyermeklétről és a szerelmi vágyról, a Párhuzamosokat elolvasva másként fogjuk föl a testet és a kommunikációt, vagy ha valaki arra figyel, ötvenhatot, a Kádár-korszakot, a nyugati késő kapitalizmust. Nádastól megtanulhattuk már a részletlátást, a mikrodrámák észrevételét, és a test elzárt titkairól (a tudattalanunk hortus conclususairól) is elég sokat kihüvelyezhettünk. A Világló részletek javában önszervező formaképzése szempontjából is a részletezés az egyik legérdekesebb poétikai jelenség, ezúttal a történeti valóságé; a részletgazdagság új színben tünteti föl az eltűnt téridőket és az eltűnt pszichéket. De nem csak a szapora valóságelemekre gondolok, hanem a részletezésre mint formaelvre, azaz arra a fenomenális misztériumra, ahogy a részletek egésszé állnak össze, és a fordítva, az egész részletekké bomlik; az észlelés és a tudat folyamatos munkájára. Észlelésünk részletessége, ha belegondolunk, csodálatos dolog, pláne ahogy ezt a nyelvi gondolkodási processzus gombolyítja. Képről képre, betűről betűre olvassuk a világot, és mondatokká, orbis pictussá fűzzük össze – ennek jár most utána az író a saját példáján ebben a nagy terjedelmű metareflexióban.

„A részletek, a kicsiségek…” – Pilinszky is fölhívta a figyelmünket a részletek potenciális jelentőségére. De mi az értelme annak, hogy megtudjuk, hol volt Nádas apjának valamelyik okmányában a pont meg a vessző, és milyen csipke díszítette a hányatott sorsú családi pólyát? Vagy hogy milyen (volt) egy gyík szeme? Vagy hogy az ötvenes években egy budai iskolai tankertben milyen szép munka folyt, és még rizst is termesztettek? Benkő Juditnak hívták a tanárnőt, aki… Az író érezhetően izgalommal követi az ilyen részletekre bomlást, a tények sokasodását, a múltbéli-mostani észleletek fölépülését képpé vagy vízióvá, az észleleti, emlékezeti részletek betagolódását a nyelvbe, felolvadásukat a szellemben, vagy fordítva, az emlékképek kiélesedését, valamely részletük felduzzadását. Az emlékekből, mások elbeszéléseiből, különféle dokumentumokból származó faktumok, a nyelvi, képi, hangulati és tárgyi emlékmorzsalékok világot képző elemekké alakulnak át. A tényeket a fogalmazás teszi helyre, a mondaton múlik a tény sorsa.

Az apja lábszárán látható heg például tárgyi emlék volt. Az apa szűkszavú tanúságtételéből tudjuk meg, hogy a titkosrendőrség törte el a csontjait, amikor illegális kommunistasága miatt letartóztatták, a fia felidézi ezt a kurta tanúságtételt, és abból, ahogy az apja beszélt a sebhelyről, meg a további nyomozásokból kiderül, hogy igazából mi minden hol és miként történt, ki mit érezhetett és mint vélekedhetett, és így kerül ez a „tény” – a seb – a helyére, mondatok hosszú során át görgetve. Ennek a ténynek az lett a sorsa, hogy „világló részletté” vált a regényben, eggyé a száz közül, és bizonyára akadt olvasó, aki fájlalta. Históriai és érzelmi burkai vannak ennek a ténynek, értelmezései vannak, történetei, repedései, hézagai. Nem csak az apa, hanem a fia életéről is tanúskodik már a sebhely, sőt az országéról. Egyik jele csak annak a bántásnak, ami Nádas Lászlót érte, akit többször letartóztattak és megkínoztak, tíz munkaszolgálatot csinált végig, és négy hónapig lélegzett pincében, aztán pedig az elvtársai becsületében sértették meg. Ha ártatlan emberek tömegei valóban sorstalanokká váltak is a huszadik századi koncentrációs táborokban (Kertész Imre absztrakciója élő metafora), a bűnösöknek, a tényeknek és az emlékeknek van máig tartó és ható sorsuk.

A Párhuzamos történetek első kötetében áll: „…úgy beszélte el a történetét, mintha minden részletnek lenne száz másik részlete, minden mondata magyarázatra szorulna, s minden magyarázatával égbekiáltó titkokat fedne fel, miközben elhallgatja a maga titkait” (I. 11.). A skizofrén Döhring fiúra vonatkozik ez a rész, akiben szintén van egy késhegynyi Nádas, amiként a nagyregény majdnem minden szereplőjében van valamennyi, akárcsak sószemnyi. Ez a részletekre bomlás ezúttal is komoly gond, de nem megbetegítő, hanem kreatív erő: mindennek még alaposabban utána lehet és utána kell járni, maguk a dolgok vezetnek, csak a formakövetelmény és az unalom vet véget egy-egy fölbontásnak, vagy kanyarít át egy másik elembe, szálba. Hogy mikor történik egy-egy részletezés abbahagyása, az nemigen racionalizálható pillanat. A formakényszer megálljt parancsol és átkormányoz, amikor „újabb és újabb részletek nyílnak ki egymásból és más távoli részletekhez kapcsolódnak” (I. 8.). Majd a második kötet közepén hangzik el a filozófiai és esztétikai felismerés, miszerint: „A tudat mikroszkopikus méretű és makroszkopikus méretű tartalmai között csak egy hierarchiáktól tagolt életrendben van minőségi különbség, de egy ilyen jellegű különbség se az univerzumban, se az emberi testben nem működik, s ezért nincs olyan részlet, amit a realista szemlélet nélkülözhet.” (II. 372.) Olyan gondolat ez, hogy a homlokunkra csaphatunk, és kezdhetjük kibogozni a tévedéseinket.

Nem lehet elképzelni ezt a művet túlzásba vitt részletezés nélkül s gondolatban meghúzni, mert ez a lényege: a szenvedélyes kutatás (az emlékezetben és papírok közt, könyvekben, archívumokban, fényképeken, szavak és képek után a tudatban), a processzusok résztől az egészig és vissza, az elágazások és lombosodások, vagy ama egyetlen rezzenetlen levél a fán az Egy családregény végéből. (Mily csodálatos, hogy az ifjúkori és az időskori mű összefutnak, a Párhuzamos történetek nevezetes mottójának útmutatása szerint.) Ha nem történne meg a formának és a tartalomnak ez az összjátéka, akkor az emlékirat emlékirat maradna, vagyis partikuláris jelentőségű alkotás, egy dolgozat, mely sokat elárul a magyar zsidóságról, Magyarország újkori történetéről, a kommunista mozgalomról, annak is a landlerista szárnyáról, a proletárdiktatúráról és még sok egyébről, de nem változna át műalkotássá. (Ahogy például a gyám és nagynéni, a Párhuzamosokban az erélyes Erna asszonnyá átváltozó Aranyossi Magda agyoncenzúrázott Rendszertelen önéletrajza, mely ugyanerről a családról és korról szól, nem vált azzá.) A Világló részletek azonban esztétikai tárggyá érik – ez a könyv nem (csupán) irodalomtörténeti vagy történelmi adalék, tanúságtétel, családtörténet, hanem a nádasi œuvre harmadik oszlopa, minősége la valeur de l’art lui-même. Abból a szempontból is érdekfeszítő, hogy az œuvre többi darabjához hogyan viszonyítható, az itt megismert valós személyek – beleértve a kis és a nagyobbacska Nádas Pétert – és a helyszínek milyen intervenciókon átesve jelennek meg másutt, vagyis a fiktív helyek és személyek honnan erednek, tehát abból az aspektusból, hogy miféle viszonyban áll Nádasnál Wahrheit und Dichtung – mindazonáltal autonóm elbeszélői alkotás. Igaz, a csomópontjai történelmiek, nem pedig esztétikaiak.

Zsidó. Ezt a szót Magyarországon nem lehet normálisan használni, más regiszterbe tartozik, mint a jelölő szavak, ez egy szitokszó, ez egy emfatikus kifejezés, tabu és tabusértés – nagy érdeme Nádasnak, hogy ő az én fülemnek mégis normálisan használja, azaz nem kerüli, és nem is terheli túl, kiveszi belőle a hajmeresztő előítéleteket, a fene nagy pátoszt, az ősiséget, a gonoszságot, a dicsőséget, a misztikumot, a ressentiment-t, és nem elfogult a saját származása iránt. Determináltak vagyunk, kétségtelen, meghatároz bennünket a származásunk, a genetikánk, még mennyire – de hogy ezt hogyan (hang)súlyozzuk, mekkora és miféle jelentőséget tulajdonítunk neki, a fogalmainkkal hogyan bánunk vele, és hogyan viseljük, ennyit legalább szabadságunkban áll eldönteni. Nádas politikai nézetével, amiről írtam, nem lenne összeegyeztethető, ha a származását, tudniillik a színzsidó származását különleges pozitív vagy negatív hangsúlyokkal látná el: a politikai nézetével, vagyis az intellektusának a koordinátáival összeegyeztethetetlen a faji és a törzsi szemlélet. (Azt is megtanulhatjuk ebből a könyvből, hogy a politikai nézet sokkal mélyebben fekszik, mint gondolnánk, igazából a tudat egyik strukturáló elve.) Mivel ő a családjával tizenhét éves korában szakított (Kristóf szerepében írta ezt meg legjobban), így aztán a törzsi szemléletnek a familiáris változata sem köti. Nádas nem szokott úgy beszélni magáról, mint zsidóról, mert ez csak az idők távolából határozza meg őt, ami viszont az individuális életét illeti: európai és magyar, és ekként kötődik, ha kötődik, közösséghez. „Magyarnak választottam magam”, írta 1980-ban az Életrajzi vázlatban. Ezzel magyarázható – nem kerülöm ki a mostani irodalmi-közéleti vitát –, hogy a megboldogult Scheiber Sándor főrabbi az ő számára nem reprezentatív személyiség – még ha jeles tudós is –, nem törzsfőnök, akinek a makulátlanságát illő hódolattal kéne kiemelnie, hanem ugyanolyan esendő ember, mint a többi, mint az anyja, az apja, Mészöly Miklós, Winston Churchill vagy ő maga. Nem fair hazugnak nevezni valakit azért, mert másként, másmilyennek látott és ábrázolt valakit. Francis Bacon nem bírálható azért, mert egy szamárként ordító pápát festett. Ha egy festő darabokra szelve festi le a nagymamámat, mert kubista a stílusa, nem gyalázza őt ezzel. Nádas nem klasszicizáló képet rajzolt a rabbiról (nem is panteonba szánta), hanem azt igyekezett írói eszközökkel megragadni, ahogy akkor és ott, azon fiatalon érzékelte ezt a férfiembert.

Nádas Péter írói eszközei nem alkalmasak klasszicizáló portrék festésére, és az emlékezeti munkája épp a retusálás kiküszöbölését célozza. Egyik tehetsége, hogy átlát az embereken (röntgenszeme van, mondják), ugyanakkor a szokásosnál aprólékosabban képes regisztrálni embertársai külsejét, ruházatát, testi adottságait, színeit, egészen a pórusokig, és a testen keresztül természetesen a lelkületüket, talán a lelküket is. (Ez utóbbi felel arra a kérdésre, hogy valaki kicsoda.) Művészetének alapjellemzője az antropológiai realizmus, ami más, mint a lélektani, több oldalról fürkészi, tapogatja az embert és magatartását ebben vagy abban a kultúrában, és nem takarja ki az animalitást, ellenkezőleg, lényeginek veszi, akárcsak Nietzsche. Mikor regényt ír, fikciót vagy sem, Nádas öltöztet és vetkőztet, festői és szobrászi és anatómiai munkát végez, biotópot tanulmányoz (itt például Budapest tenyészetét), és ami feltárul, azt precízen ábrázolja. A figyelme – a Világló részletekből kitűnik – gyerekkora óta ilyeténképp alakult, biológiai és antropológiai irányba fordult, és később meglettek a munkaeszközök is. E tekintetben az életműben határozott fejlődés észlelhető, az ábrázolás egyre részletesebb, precízebb, finomabb, az iróniát és a humort sem nélkülöző. Az anyai nagyanya, Nussbaum Cecília lenyűgöző (Heller Ágnes szerint: dickensi) portréja a friss példa erre. (A Párhuzamos történetekben a zsidó fakereskedő felesége, a zsémbes Gottlliebné kapott számos vonást a Tauber nagyanyától.)  Az, hogy Nádas meglátja a gyűrődést a főrabbi ruháján vagy bárkién, az ő irigylésre méltó szakmai tulajdonsága: jó szeme van. Vesébe lát. S mivel nem hierarchiában gondolkodik, és nem tekintélyelvű, semmi sem akadályozza abban, hogy ezeket a megfigyeléseit-emlékeit a híres rabbiról papírra vesse. Írói erkölcse – ami pedig jól megmunkált – megengedi azt is, hogy akár a saját jó édesanyján verje el a port – apa- és anyaportréi nem kíméletesek –, nem beszélve az ön-élveboncolásairól, az önreflexiós mélységről, amihez hasonló a prózaírók közt nincs a mai magyar irodalomban. Nádas igazság iránti etikai elkötelezettsége úgy alakult, hogy feltételezi a könyörtelen mikrorealizmust. Mint a mosónők, észreveszi az ondófoltot a zsebkendőn.

Realista író, de nem mi fogjuk neki megmondani, hogy mi a realizmus, hiszen, ebből a könyvből is kiviláglik, épp azt kutatja, vizsgálja, hogy mi a reális, képes évekig utánajárni valaminek. Azt hiszem, akár fikciót írt, akár nem, a reális faggatásával és a figyelme csiszolásával telt el az élete, és nemritkán saját maga volt az alany is, meg a tárgy is. Ha az írói figyelmét valami lebilincseli, legyen az egy kő, egy személy, egy szag vagy egy hüllő, egy emlék, akkor azt ki fogja fejteni, és nem mi fogjuk megszabni, hogy az írás merre forduljon és hol tapadjon meg, milyen legyen a kutya szőre és a rabbi felöltője. Az írásnak (az írás idejének, a koncentrációnak, az író egzisztenciának) megvannak a maga esztétikai és erkölcsi törvényei, ezért tud mindig mást kiadni, mint amire számítunk. Ettől izgalmas. Ezeknek a szabályoknak maga az író is kiszolgáltatatott, hiszen még egy szimpla kritikus, én sem azt írom, amit akarok, hanem azt, ami felé maga az írás mint különös gondolkodás terel. Az írás: megismerési kísérlet.

A kritika felkapta a regény első mondatát, ami bejárat a labirintusba: „Nem volt apelláta, az ebédnek délre az asztalon kellett lennie.” (I. 7.) Azt mondta valamelyik interjújában a szerző, hogy az emlékezés tereibe bármely ponton beléphetett volna, mégis, ez az első mondat az intuíció telitalálata. A regény labirintikus szerkezetű, emésztőrendszer-struktúrájú. Az ebédeléssel kezdődik, és azzal végződik, hogy valami nagyon fontos, két eszme – a demokrácia és a köztársaság –, kiürül. Közben a kis szubjektumot hányja-veti, emészti a világ – úgy, ahogy József Attila versében áll: „Vad, habzó nyálú tengerek / falatjaként forgok, ha fekszem, / s egyedül. Már mindent merek, / de nincs értelme semminek sem.”

Én beleborzongtam az első mondatba, mert utáltam a családi ebédeket, és égnek állt a hajam az irracionális szabálytól, hogy a levesnek tűzforrónak kell lennie. A patriarchális, rendpárti, rituálisan étkezésközpontú kultúra legellenszenvesebb vonásai gyűlnek össze – az én ízlelésem szerint – ebben az első bekezdésben, és a gyerekkorom legkeservesebb órája gőzölög a becsinált levessel az asztalon. (Cigány barátom erre azt mondta, hogy ő meg éppen a húsleves hiányát szenvedte meg.) Lám, a kritikus megengedheti magának, hogy ítéleteket formáljon, az elbeszélő azonban másként, ravaszabbul csinálja, hiszen az ítélet elvágja az elbeszélés fonalát. (Scheiber Sándor ábrázolása sem ítélet.) A könyvben tehát inkább változó szempontú karakterizálások és leírások, elemzések vannak, semmint ítéletek, ámbár a reflexiók és az eszmefuttatások nem nélkülözik az értékelést, az etikai megfontolásokat és a szigort sem. Ha belépünk egy családtörténetbe, ami mindig a nagytörténelembe torkollik, s ha ezt nem szentimentális vagy kedélyes szándékkal tesszük, hanem azért, amiért Nádas, hogy megtudjunk valamit magunkról és a korunkról, akkor sok undorító, taszító érzés, idioszinkrázia fog előjönni – a szívnek kedvesebb érzések is, persze –, és temérdek fájdalom: a halottak miatt, a kudarcok miatt, a veszteségek miatt.

Kudarc, csőd és veszteség ebben a családtörténetben van elég. Az anya meg az apa karaktere, sorsa és halála – más Nádas-művek is megkínáltak már bennünket ezzel –, ahogy itt leírattak, itt-ott túlrészletezve, máshol elnagyolva, amilyen mondjuk egy Michelangelo-rajz lenne, szerintem művészi kvalitás tekintetében nagyon magasan vannak. Figyelje meg a tisztelt olvasó, hogy ami a két kötet ezerkétszáz oldalán szét van szórva, az az ő recepciójában határozott kontúrokat fog kapni. Tauber Klára és Nádas László, Tauber Arnold és Nussbaum Cecília, Mezei Klára meg a rabiátus ura – és még sokan mások – az ismerőseinkké válnak.

A familiárisból az egyetemesbe vezető utak közül a legmarkánsabb a francia út. Ez a vörös fonál a Világló részletekben. Rövidebb változatban, Halottak néma morajában cím alatt megjelent az ÉS 2005. augusztus 19-i számában, és a jelöletlen Le Vernet d’Ariège-i francia gyűjtőtábor felkutatásáról szól, ahol ötvennyolc nációból negyvenezer fogoly sínylődött, köztük Rajk László és Aranyossi Pál. Nádas egész opusának legfontosabb kérdései és válaszai gyűlnek itt össze (a második kötet első felében), amelyek a holokausztra meg a világégésre vonatkoznak, absztraktabb szinten pedig a gondviselésbe, az értelmes életbe és a humanizmusba vetett hit megfeneklésére. Nem érzelmes hitről van szó, hanem a teológia, illetve a reneszánszból és a felvilágosodásból eredő kultúra eszmerendjéről. Ennek a kultúrának a végéről.  A holokausztkutatások alapos tanulmányozása és a huszadik század végigélése során megképződik az opus paradox koronametaforája, a „halottak néma morajában”. Én tíz éve hallom.

A másik mélypont is évekig tart (sic!), és „a kommunista mozgalom önként vállalt bűntényére és katasztrófájára” (II. 91.) vonatkozik, ami elhozta a baloldal „szavahihetőségének végóráját” (II. 88.). Nádas mindkét soká tartó mélypontot családi-személyes tapasztalatból is ismeri. A személyes tapasztalás többlete, amit sikerül nekünk, a honfitársainak eredetiben – fikció nélkül – átadnia, eléri azt az vokatív intenzitást, amit Rilke vár el a nagy műtől az Archaikus Apolló-torzó című versében, felkiáltójel nélkül, inkább kérdőjeles formában: „Változtasd meg élted.” A személyes családi tapasztalat nem irodalmias irodalmi változata az, amit most kaptunk (melynek sok-sok pontját össze lehet kötni az irodalmias változatokkal, az artificiumokkal), és ez a fajta eredetiség (vagy eredendőség) a lényege.

Szerintem nem túldistancírozott, hideg, szenvtelen próza ez, ellenkezőleg, én úgy érzem, hogy teli van együttérzéssel, érzéki ottléttel, osztozással a kisfiú, aki ő volt, a testvére és a szülei bújában-bajában, katasztrófájában. Erről az a gesztus is árulkodik, hogy odamegy hozzájuk, átgyalogolván évtizedeken. Nem a nietzschei „örök visszatérés” eufóriája hajtja, hanem az a sötét belátás, hogy mindez így megtörtént, súlyosan, javíthatatlanul, értelmetlenül. A fájdalom sugarai nem fonódnak glóriává senki feje körül. Bűnösek az emberek, tévedtünk, hazudtunk. A részletek ezreire azért van szükség, hogy a múlt érzékileg, abban a szinesztéziás gazdagságában, amilyen volt, szépítés nélkül fölkerekedhessen hamvaiból. Az „etikai mimikrin”, a „megvetemedett tudaton”, az „önbecsapási” történeteken és a „politikai látszatokon”, meg azon az ízléstelen katyvaszon, amit ma magyar történelem néven forgalmaznak, áttörjön az, ami volt – ez nem kedvező ránk nézve. Ezúttal nem a művészet, hanem „csak” a megismerés végett – az ars azonban mégis kikristályosodott, mint a só.

A részletezésben egészen odáig elment az író, hogy még a gyermek Péter székletébe is bepillantást nyertünk a „memoár” lapjain. A még nyomdaillatú mű bemutatóján a Katona József Színházban Nádas épp azt a kényes részletet olvasta fel, amelyik a hajdani klistérozásáról szól. Azért választhatta pont ezt az epizódot, mert így prezentálta az írói, sőt a személyes leplezetlenségét és azt a mélyrealizmust, ami az intenciója. Mint látható, ez a mélyrealizmus nem patetikus. Szaros. Nem található meg benne „a mélypont ünnepélye”, csak a furcsán kitágult pont tartama. Emlékeztetett Nádas arra a botrányszagú íróra, aki tizenkét éve volt, amikor a Párhuzamos történetek napvilágot látott – azóta hozzátanultunk a realizmusához és az ember derékon aluli antropológiájához, a bensőséges testábrázolásához, elfogadtuk a megtagadott humán dimenzió: az animalitás leírhatóságát és ennek helyét az irodalmi kozmoszban. Egyenes ági állatiságunk és a hol rémes, hol nemes erotika realitásának felismerésétől és akceptálásától még így is elég távol vagyunk az irodalomban, a szellemben, az életben egyaránt.

Nádas nem csak „körülírta”, hanem ki is bontotta és részletezte azt a témát, amit az Erósz és Psyché uralma alatt lévő szexualitásnak is nevezhetünk – ebben az új könyvében is belekanalazott, lement egészen az ősjelenetig és a gyermek polimorf perverz erotikájáig (hommage à Freud), az ősképekig (tisztelet Jungnak), a gyermeki lény visítva vagy némán is hiperérzékeny pszichofiziológiájáig. Ez a gyerek itt nem csak Nádas Péter, hiszen akkor nem érdekelne bennünket a partikuláris kakája, hanem ez a gyerek – lezajlik, ami a nagy művek esetében – mi vagyunk. Más szóval univerzalizálódnak a viszonyok és az iszonyok, a gyerek is, meg a klistérozás is, meg az elképzelt ősjelenet, a gyerek viszonya a szüleihez, a nagyszüleihez, s az övéké hozzá. „Anus mundi” lesz a segglyukból. A „világló” genealógia strukturálisan mindenki genealógiája (legalábbis ahol nincs totemizmus és klán), azaz a viszonyrendszer mindenkié, aki nem törzsi kultúrában él. Alighanem a családi feszültségekben is osztozunk – a tartalmak természetesen végtelenül változók. Ilyenfajta univerzalizálódás memoárok esetében nem szokott megesni, ezért nevezem ezt az emlékiratot egyúttal regénynek. Lám, a regényes Emlékiratok könyve után harminc évvel meglett a valódi emlékiratok regénye, és ahogy egy kritikus mondta volt, egy családregény eleje.

A negyven évvel ezelőtt megjelent „kis” családregény a profán történelembe torkollt ­– és nincs szentség itt az „elején”, a forrásnál sem. Nincsen tiszta forrás. Nádas nem tartja kiemelt napnak a születésnapját, hanem csak azért emeli ki, hogy látsszon, mennyire rettenetesen profán, rémes nap volt az: épp ész nélkül, iszonyatos módon gyilkolásztak a világban, ahova kidugta a fejét az anyja méhéből. (Csakhamar a közvetlen közelében is ez fog történni.) Így született meg a magyar irodalom egyik legsötétebb, kegyetlen mondata, mely a ’42 őszén szülni ballagó, terhes édesanyára vonatkozik: „nekem biztosan jobb lett volna, ha véletlenül elüti egy autó vagy átmegy rajta egy villamos” (I. 381.), de máris bocsánatot kell kérnem, hogy kiragadtam a kontextusból, a száz oldalból, amibe be van ágyazva, a részletek ezrei közül, amelyek megértetik ennek az indulatnak és gondolatnak az igazát.

Genealógiában már az Ószövetség bővelkedik, Heller Ágnes azonban azt írta valahol, hogy mint gondolkodásforma tipikusan a modernitást jellemzi, mivel a családfa gyökérzete szerteágazó, nem vezethető vissza semmi Egyre – mondhatni, a modernitás genealógiája pont az ellentéte a bibliai gondolkodásnak, ahol minden az Egyből ered és az Egy felé tart. A modernitás a kisbetűs egyet is felbontja. Pontosan úgy, ahogy József Attila írta volt: „száz ezer ős szemlélget” velünk, amikor meglátunk valamit, amit ők nem tudatosíthattak. „Látom, amit ők nem láttak”, mert mással voltak elfoglalva – mondjuk vajúdással, túléléssel –, ők pedig azt tudják már, amit én még nem. „Enyém a múlt és övék a jelen”, ejti meg a kiazmust A Dunánál című versben, és a Világló részletek csillaga is lehetne a második szakasz záró két sora: „Verset írunk – ők fogják ceruzámat / s én érzem őket és emlékezem.” Sántít mégis a hasonlat, mert Nádas Péter nem hagyja, hogy a ceruzáját fogják, hogy az ősei beszéljenek belőle, hanem idestova hatvan éve autonóm gondolkodásra, önálló vonalvezetésre törekszik. Mégis, most elmondhatja, hogy „ők én vagyok már”, hiszen Tauber Klára és Nádas László, a megrendítően nehéz halált halt fiatal szülők „tényleg” jelen vannak ebben a könyvben. Faktuálisan, hiszen a fiuk tényirodalmat írt róluk, és érzelmileg, mert a műegészből érezni, hogy kik lehettek. Mi, olvasók, megismertük őket, és itt-ott a fiuk stílusában, észjárásában, habitusában, érzelmi életének valamely áramocskájában is rájuk ismerünk. „Ebből vagyok”, „apám- s anyámmá válok boldogon”, így a költő (asszociáljunk a megboldogulásra), esetünkben azonban a prózában nincs boldogság.

„Nagyon sajnálom.” Végigfutott a hátamon a hideg, amikor a legvégén, a második kötet ötszázkilencvenhatodik oldalán balra lent megpillantottam az utolsó bekezdés utolsó mondatát. „Patetikus felhang és szomorúság nélkül mondom, hogy a kettős kivérzés jegyében telt el az életem. Azóta nemcsak az önkényuralmat gyűlölöm, de a respublika és a demokrácia gyengeségei, olcsó színjátékai és önveszélyes elfogultságai láttán sem tudom a fejemet elfordítani. Nagyon sajnálom.” Az irdatlan munka után egy „es tut mir Leid”, afféle „I’m sorry”, egy udvariassági floszkula. Nem akartam hinni a szememnek. Megnéztem ennek a szövegnek az eredetijét az ÉS 2006. október 26-i számában: ott hiányzik a nagyon sajnálom, és a „fejemet” meg az „elfordítani” között szerepel egy itt kimaradt jelző: „némán”.

Jó, akkor úgy veszem, hogy Nádas még beszélni fog erről.

A köztársaság (azaz az egyenlőség, testvériség, szabadság) és a liberális demokrácia eszméi nélkül nincs meg Nádas Péter gondolkodása, ezek nélkül talán még a „szép élet” antikvitásból eredő eszménye is beroskad, és az az értelemtörténet, ami a „felvilágló” újkori humanizmussal kezdődött, véget ér. A valóság részleteinek megfigyelése, regisztrálása, kutatása, faggatása azonban olyan szenvedély, ami legalább az unalmat kifüstöli az életből, az eszmék pedig fények, légvonatok.

A napokban volt szerencsém elolvasni Heller Ágnes olvasónaplóját a Világló részletekről, és szemet szúrtak a kérdései, melyek az engem irritáló, a filozófus szerint azonban hajszálpontos – és valóban tíz éven át érlelt – utolsó három mondatra vonatkoznak: „Vajon nem ez a mondat a történet csúcsa? Nem ebben a mondatban foglalja össze az író tévedései történetét, hogy egyúttal meghaladja azokat? Nem ezzel a felismeréssel lett »bölcsebb«, mint amilyen volt? Az »eredmény« nem írja vajon át a történetet, tévedéseink történetét, ha szomorúság, megbánás és patetikus felhang nélkül is?”

Érzelmileg én még mindig nem értem a „nagyon sajnálom”-ot, és bánt, hogy ez lett a vége, annál jobban vonz az, amit az író „a fogalmiság előtti világlátás szépségé”-nek nevez (I. 40.). A Saját halál szerint ezt majd meg fogjuk kapni a halálunk óráján. Ámen.

Ujvárosi Emese

A Test szolgálata

A háztartási munka felmagasztosulása Nádas Péter memoárjában

Nádas Péter memoárja[1] felfogható egy hihetetlenül bonyolult szövésű, pazar mintázatú, plasztikus felületű, nemes anyagú szálakból szőtt brokátként, amiből egy szálat kihúzni nehéz, csaknem lehetetlen, mert az egész szervesen összetartozik. Ez a szál minden mintázatnak részét képezi, ritmusosan visszatér, struktúrát teremt, jelentéssel bír. A jelentés az európai filozófia emberképének dichotómiájával függ össze, azzal, amit Platón és Arisztotelész fogalmazott meg először, de időről időre visszatér hozzá minden fontos gondolkodó, leghangsúlyosabban Descartes: a test és a lélek kettősségének megoldhatatlan problémájához. Az emberi egzisztencia eme kettős természete áll az Annales-iskola kiemelkedő történészének, Fernand Braudelnek[2] a történelemfelfogása mögött, aki elsősorban az európai ember egzisztálásának földrajzi, klimatikus, térbeli alapjain a mindennapi élet struktúráit megteremtő tevékenységeivel foglalkozik. Nádas memoárjának szellemi horizontját az európai filozófiai és pszichológiai hagyomány rajzolja fel, távlatait a preszókratikusoktól indulva Platón és Arisztotelész, Descartes és Kant, Freud és Jung jelöli ki. A Világló részletek földrajzi tere Európán belül Németország, Morvaország, Podólia és Galícia, mint az eredet, a kibocsátás területei, Sátoraljaújhely, Gömörsid, Tiszasüly, Budapest, Pest belvárosi utcái és a Svábhegy, mint a család letelepedésének, egzisztálásának helyszínei. Ezeken a földrajzi helyeken jönnek világra, szerzik első tapasztalataikat, teremtik meg egzisztenciájukat a Neumayer-Grünfeld, Nussbaum-Tauber család tagjai, ameddig az időben vissza lehet pillantani eredetükre.[3] Az ember térfoglalása fogantatásával kezdve az anyai testben kezdődik, a pólyában folytatódik, szerencsés esetben a gyerekszobában nyer ígéretes kezdetet. A testnek ugyanis térre, levegőre, táplálékra, vízre van szüksége, a levegő hőmérsékletét a testet beburkoló textíliákkal temperáljuk, a test kipárolgásokat, váladékokat bocsát ki, vizeletet, ürüléket választ ki. Ezért a testet burkoló textíliákat tisztítani kell, amiként a környezetet is, ehhez az ember technikai kiszolgáló apparátust teremt, valamint kultúrát, hogy az egész testben létezésnek, biológiai egzisztenciának az élővilággal való zavarba ejtő közösségét leplezze. Struktúrákat hoz létre az élelmiszerek előállítására és forgalmazására, megteremti elkészítésük módozatait és helyi tradícióit, például a klasszikus, közép-európai húsleves receptjét. Ehhez szabja az elfogyasztás mikéntjét, az asztali etikett nemzedékről nemzedékre öröklődő tradícióját és a hozzá rendelt tárgyi apparátust a huszonnégy személyes ezüst asztalneműtől a menzán használatos, zsíros alumíniumkanálig. Egyszóval, a biológiai értelemben vett élet, a test szükségletei megteremtik a háztartást, annak bonyolult tárgyi, személyi apparátusával, az egész életet keretbe fogó, halálig kísérő processzusával. Civilizáció és kultúra bonyolult összjátékának dinamikája tartja mozgásban a memoár szövegét, Norbert Elias könyvének amúgy is terjedelmes példatárát tovább gazdagítva.[4]

A háztartás tehát az a fonál, amelyet ebben a tanulmányban a Világló részletekből fel kívánunk fejteni. A háztartás mint az élet meg- és fenntartásának nélkülözhetetlen, bár mindig megvetett, lenézett szegmense, gondoljunk a cselédeknek a polgári családokban elfoglalt s mai gondolkodásunkkal összeegyeztethetetlen pozíciójára. Nem véletlen, hogy a tekintélyes terjedelmű memoárban ilyen hangsúlyosan van jelen a háztartás, ez a szerteágazó, önmagát gerjesztő, sokoldalú tevékenység. A tanulmánynak nem feladata a memoár teljes gazdagságának áttekintése és elemzése, mindössze néhány háztartási tevékenységi területet emelünk ki, elsősorban azokat, amelyekre a narrátor különösen erős fényt irányít. Ezek a főzés, a mosás, a takarítás és a hozzájuk rendelt kiegészítő tevékenységek, mint a bevásárlás, a padlófényesítés vagy az ezüsttisztítás műveletei. Vannak olyan területek, amelyek mindezekkel szoros összefüggésben vannak, és a memoárban kiemelt fontosságot kapnak, ilyen például a betegápolás. A Világló részletekben megteremtett antropológia előzményeit, kidolgozásának fázisait Nádas életművének minden opusában tetten érhetjük. A memoárban elénk állított individuumok elementáris hatását, jelenlétük drámáját most annak köszönhetjük, hogy nem fiktív alakokkal állunk szemben, hanem az író családtagjaival, életének szereplőivel.

Főzés

„Nem volt apelláta, délre a vasárnapi ebédnek készen kellett lennie. Amikor delet harangoznak, a levesnek forrón az asztalon gőzölögnie.”[5]

Ezzel a felütéssel kezdődik az emlékezésfolyam, hogy az étkezés, a közös étkezés, a családi összejövetel vagy a betegápolás szempontjából számtalan esetben rávilágítson a szöveg a test táplálásának kultúrává nemesült vagy később a történelmi körülmények következtében a puszta létért folytatott küzdelem aktusává züllesztett eseményére. Más ugyanis a Neumayer család porcelánnal és ezüsttel dúsan terített asztalánál elfogyasztani a húslevest, miután kigöngyölítettük az ezüst, monogramos szalvétagyűrűből a fényesre vasalt damasztszalvétát, és az ölünkbe terítettük, mint Nussbaum Cecíliának a Péterfy Sándor utcai gangra néző konyhájában a kockás viaszosvászonnal borított asztalról kanalazni, finom maceszgombócokra vadászva a levesben. De a legrémesebb mégis a gettóban, a puszta túlélés jegyében undorral nyelt bableves, amelynek tetejéről kanállal kell arrébb piszkálni a kukacokat. Civilizáció és kultúra van jelen a szövegben, mert az ezüst evőeszközökkel damaszt asztalneműről elfogyasztott ebédnek már nem csak civilizációs rendje, de az eszközök művészi megformálása, stílusa révén kultúrája is van. A huszonnégy személyes ezüst asztalneműt és kiegészítő tartozékait Planck József, a nevét vesztett Planck, Mezei dédapa inasa tisztította: „Szegény Planck, a dédapa inasa, (…) a hét minden napján dolgozott egész hosszú életében (…). Amikor a dédapa meghalt, s nem volt többé kit szolgálnia, a végrendelet egy komolyabb összeggel gondoskodott róla (…). Évente kétszer kereste fel a család tagjait, mint egy hazajáró lélek. Tavasszal és ősszel mindig ugyanannak a napnak a reggelén érkezett meg, és mindenütt kitisztította az ezüstneműt. Úgy jött és dolgozott, mint egy pontos óramű. Ez a művelet olykor két-három napig eltartott egy helyen. Ezüstöt még én is tisztítottam. Komoly munka.”[6] Magam is szoktam, bár ritkán. Valóban komoly. A bevásárlás is sajátos formákat ölt az ostrom alatt: a lovakból még megfagyás előtt ajánlatos kikanyarítani egy jókora, pecsenyének alkalmas darabot. Az ostrom után és az ötvenes években a sorban állás mint az árubeszerzés magától értetődő formája honosodik meg: „Álltam sorban lisztért, szénért, fáért, cukorért, tejért, vajért, kenyérért persze, olajért, élesztőért is álltam sorban”.[7] Sokféle helyszínen, változatos körülmények között, különféle ételeket fogyasztanak el a memoár szereplői, s mindegyik étkezés kitűnő alkalom a korszak, a jellemek, az atmoszféra sokoldalú bemutatására. A történelem szintén többször tiszteletét teszi a piacokon, boltokban és a konyhában, áldatlan befurakodása csak szűkölködést, nyomort és züllést generál: „Tojást, tejszínt már évek óta nem lehetett kapni. Hiánycikk, ez volt rá a szó. Tejet is csak jegyre, nekem a Svábhegyen sorban kellett állnom érte, s nemegyszer megtörtént, hogy mire odaértem, (…) addigra kiürült a nagy kanna.”[8] A hiány az ostrom alatt a receptekben is éreztette hatását. Nussbaum Cecília kispolgári, Péterfy Sándor utcai konyhájában vasárnap csak húsleves főhetett a tisztára sikált tűzhelyen: „(…) ez is a világ rendjéhez tartozott, miként a déli harangozás. Végszükségben volt a hamisleves. Ez úgy nézett ki, mintha húsleves lenne, de tökbélből főzte (…). (…) A nagyanyám jól főzött, ragyogó tisztaságot tartott, híresek voltak a befőttjei, remek kuglófokat és almás pitéket készített.”[9] A nyersanyagot a Klauzál téri vásárcsarnokban vagy a Garay téri piacon szerezte be, saját maga cipelte a kosárban, hajnaltól késő estig dolgozott, cselédje nem volt. Nussbaum Cecíliát a kötelességek precíz teljesítése tartja össze, az ő nőiessége még a stetlből hozott hagyományokon nyugszik, nyelvezete a stetl nyelve, morálja szintén.

A test önként vállalt szolgálatával építi maga köré a korlátoltság falát, ahonnan csak az időskori elbutulás felé vezet az út. Az egész családot etette, tisztogatta, ápolta egy életen át, ezt szélesebb látókörrel, emelkedettebb szellemmel nem lehetett volna tenni, magasabb intellektus fellázadt volna a cselédsors ellen. Persze ő is lázad a maga módján, amikor eszes kis unokája sajátos nyelvhasználatáért, furcsa szokásaiért csúfolja, de lázadása értelmetlen, tehetetlenül tűrnie kell változtathatatlan élethelyzetét. Bosszúja a lányai verésében ölt visszataszító, torz alakzatot, gyűrűs kezének fájdalmas pofonját szeretett kis unokája is elszenvedi. Az elnyomottak kitörése mindig visszataszító, őt egyedül a férje, Tauber Arnold érti meg, aki a maga módján szintén az élet és Tauber Janka rabszolgája az ezüstművesműhelyben. Tauber nagyapa csendben kimondott varázsigéje a „Cili”, mindig elhallgattatja a nagymama kitöréseit.

A táplálékok testhez vétele, mint szakrális aktus, mint a Biblia által szigorúan szabályozott processzus, a zsidó vallás kiemelten fontos területét képezi. A kóser háztartás szabályainak betartása nem könnyű feladat, és a vallás követőinek csoportjai között is komoly nézeteltérésekre ad okot. A memoár több szöveghelye utal a tágabb család szokásainak ezen a téren tanúsított különbségeire, és olvashatunk a családon kívüli, ortodox irányzatot követő zsidók még szigorúbb szabályairól. „Ami az étkezési szokásokat illeti, hasonlóan szigorú rendet követtek a közeli Damjanich utcában és a Dembinszky utcában a nagyanyám lányai, az én nénikéim, Tauber Erzsébet és Tauber Irén háztartásában. Náluk szintén harangszóra ültek asztalhoz vasárnap, a tejes edényeket véletlenül sem keverték a zsíros edényekkel, nem úgy, mint nálunk a Pozsonyi úton, ahol ezek a szabályok nem működtek (…).”[10] „Ám tőlünk kicsit távolabb, a csikágói házakban, a város sűrűjében voltak olyan családok, ahol még ezeknél is különbözőbbek voltak a napi szokások. Ők hátat fordítottak az egész vasárnapozásnak. A déli harangozás egyáltalán nem érintette őket (…). Gyerekeik nálunk semmiféle ételt nem fogadhattak el, mert nem volt kóser, azaz tréfli volt. (…) Ezeknek a gyerekeknek nemcsak enniük nem volt szabad nálunk, de velünk még játszaniuk sem a lépcsőházban vagy az udvaron. Más iskolába jártak. Kizárólag egymással játszhattak, teljesen elkülönülve.”[11] Nagyjából ezen a hármas skálán mozog a budapesti zsidóság társadalmi megoszlása az ostrom előtt és alatt. Az első csoportba tartoznak a törvényt szigorúan betartó ortodoxok, akik számára a neológ zsidók vagy a kitértek még a gojoknál is rosszabbak. A második csoportot alkotják az étkezés kóser szabályait betartó, de a szertartásokban már inkább a neológ gyakorlatot követő, templomba csak nagyobb ünnepeken látogatók, míg a harmadik, talán legnépesebb közösség a szekularizálódott, magát asszimiláltnak vélő, a származás problémáját szándékosan elutasító, nagyrészt fiatalabb nemzedék. Radnóti Miklós vagy Nádas Péter szülei öntudatosan elutasították a zsidó közösséghez való tartozást, és ennek a csoportnak számos tagja már nem volt abban a helyzetben az ostrom után, hogy le tudta volna vonni a megfelelő következtetéseket. Ugyanis zsidóként üldözték és zsidóként pusztították el őket.

A bevásárlás és a sütés-főzés alapvetően derűs vagy legalábbis semleges hangulatú folyamata akkor válik nagyon sötétté, amikor egy tízéves kisfiúnak kell felnőnie a háztartás vezetésének feladatához, haldokló édesanyja és súlyosan beteg öccse ápolásának életkorát jóval meghaladó erőpróbájához. „Főztem rá, húslevest, sütöttem neki, piskótát vittem a kórházba. Ragyogott a büszkeségtől, hogy a tizenegy éves fia süt és főz rá. (…) Tényleg megtanultam sütni és főzni, meg kellett tanulnom, mert a nagyszüleink a közeledő újabb katasztrófa láttán megbénultak (…). Valakinek takarítania, fűtenie, főznie kellett.”[12] Itt egy minden elemében szétesett, a történelem külső, a betegségek belső rombolása által tönkretett háztartás romjait próbálja működtetni egy tízéves gyerek, heroikus erőfeszítéssel és koravén önfegyelemmel. A családtörténet azonban a háztartások szervezésének és vezetésének rendkívül gazdag változatait mutatja be, a nagypolgári, kifinomult példák közül kiemelkedik Nádas Eugénia és második férje, dr. Rendl Sándor Dobsinai úti Bauhaus villájának házvezetése a maga racionalitásával és eleganciájával. „Én ilyet addig soha nem láttam, állófogadást. Új volt a szó, új a jelenség. Arra is emlékszem, hogy csészében szolgálták fel az erőlevest. (…) A sofőr felesége látta el a szobalányi teendőket, ő szolgált fel, ezenkívül a takarításban is ő segédkezett.”[13] A becenevén, Özsiként emlegetett nagynéni délelőtti komisszióit a belváros legjobb üzleteiben intézi. Ha valami kevésnek bizonyul, telefonál, és rendel még az adott árucikkből. Szakácsnő és személyzet segíti a háztartás működtetésében. Nem sokáig tart ez az aranyidő. A Dobsinai úti villát kétszer veszik el tőlük: először a Horthy-korszak zsidótörvényei parancsolják ki őket a saját otthonukból, a háború után pedig a kommunisták teszik rá a kezüket. Ezt már nem éri meg dr. Rendl Sándor. A kitűnő szaktudású ügyvéd, a komoly egzisztenciájú, művelt, megbízható polgár kétszer lesz két különböző politikai berendezkedés áldozata, kétszer árulja el Özsit és férjét a hazájaként számon tartott állam.

Mosás

A testet burkoló ruha átveszi annak kipárolgásait, váladékait, az ágynemű és a fehérnemű az élet legintimebb történéseiről árulkodik. Mosni kell, meg kell tisztítani a testtel érintkezésbe kerülő textíliákat. A memoár filozófiai nézőpontból közelíti meg az emberi és polgári egzisztencia eltitkolt, szégyellnivalónak nyilvánított oldalát. A két háború közötti magyar társadalom budapesti és vidéki háztartásainak működéséről sokat megtudhatunk Gyáni Gábor, Hanák Péter, Visi Lakatos Mária tanulmányaiból,[14] de Nádas memoárja emlékezetes lapokat szentel ennek a szépirodalomban József Attilától Móricz Zsigmondon keresztül Granasztói Pál emlékiratáig sokszor megörökített háztartási munkának. A Neumayerek gömörsidi és Pannónia utcai háztartásának rendjét a memoár első kötetének 593.-tól a 611. oldalig tartó része örökíti meg. Ebből a nagymosás részletező, érzékletes, elemző leírása körülbelül hat teljes oldalt foglal el. A ház asszonya vezényli az összes háztartási munkát, ő hangolja össze a feladatokat, osztja ki, ellenőrzi a végrehajtást, dicsér és büntet. A cselédség rangsorban feljebb helyezkedő tagjai szintén ellenőrzik az alacsonyabban elhelyezkedő, alkalomra szerződtetett mosónőket, nehogy ellopjanak valamit: „De a kiscselédnek és a szobalánynak már csak azért is jelen kellett lennie a kismosásnál és a nagymosásnál, hogy az idegen asszonyokat felügyeljék, nehogy a drága holmik a kezükön eltűnjenek.”[15] A megalázó bánásmódot természetesen érzékelik az érintettek, és a maguk módján vissza is vágnak, hiszen látják, amit látnak. A szennyes ágyneműk és fehérneműk olyan intimitásokat árulnak el alkalmazóik magánéletéről, amelyeket még maguknak sem mernének bevallani. „Kényes tartalmú jelenetek zajlottak a mosónők és a háziasszonyok között, hiszen a fehérneműn, az ágyneműn és az asztalneműn ott díszelgett a nagy úri ház egész elmúlt hetének minden árulkodó pecsétje.”[16] A test minden típusú szekrétuma ott éktelenkedik a hófehér, finom vászonneműn, a mosónő pedig azzal áll bosszút, hogy hangosan panaszkodik, ő ezt a foltot bizony nem tudja „tisztára hozni”.

A Pozsonyi úton, a Németh Rózsi segítségével működtetett háztartásban is meg kellett dolgozni a tiszta ruhákért. A nagymosás napja előtt ellenőrizni, üres-e a mosókonyha, rendben hagyták-e ott a házbeliek. Szétválogatni a fehéret és a színeset, beáztatni, begyújtani a katlanban, hogy a hajnalban érkező mosónő dologhoz láthasson. Délután a mosónő még mindig mosott, estére indult el teregetni a padlásra. Finom megfigyelése Nádasnak, hogy a cselédek elveszítették a nevüket, csak keresztnevükön szólították őket, a mosónőket pedig csak asszonynevükön. Egyedül a háztartási alkalmazottként számon tartott Németh Rózsi őrizte meg mindkét nevét Nádas szüleinek demokrata szemlélete következtében.

Az éden elvesztése a svábhegyi Perczel-villába való költözéssel kezdődik. A szülők egzisztenciája meginog, Tauber Klára halálos beteg lesz, Nádas László pedig összeomlik felesége betegsége, halála és az ellene folytatott eljárás következtében. A gyerekek elárvultan bolyonganak a hideg, barátságtalan épületben, teljesen magukra hagyva. Öccse az anyahiánytól ágyba vizelő lesz, majd súlyosan megbetegszik. „(…) Szidikének ezzel kellett minden egyes másnapot elkezdeni, mosással. Olyan dolgokat kellett kimosnia, amiket nem lehet kimosni, legfeljebb megszárítani.”[17] Végül Szidike is elhagyja őket. A gyermek Nádas ahogy hazaér az iskolából, rögtön nekilát főzni, mosni, takarítani, az öccsét ápolni. A kötelező feladatok gyászmunkaként hatnak a lelkére, elzsongítják, fájdalmat csillapítanak. Ez már nem volt többé gyerekkor, bár életkora szerint egy gyereknek kellett elviselnie. A mosás a Perczel-villában több lesz, mint háztartási munka; aszkézis, önfeláldozás, figyelmének elterelése a közelgő katasztrófáról: „A szüleink olyanok lettek, mint az árnyak, a szellemek. Öcsém ettől ágyba vizelő lett, ami még siralmasabbá tette valamennyiünk életét. Minden napra egy lepedő. (…) Nem várhattam rá, hogy szüleink majd kimossák, ahogy tudtam, kimostam, lemostam, kiteregettem, szárítgattam az örökké csak langyos fűtőtesteken, áthúztam.”[18]

Takarítás

A nagytakarítás, mint a háztartási munkák kitüntetettje, az évente kétszer, tavasszal és ősszel elvégzett szertartás, amely az évszakokat és az emberi életet szakaszokra bontja, minden rendes polgári család életében jelen van. Az ifjú, tizenhat éves Tauber Klára kisasszony első munkahelyén ismerkedik meg a lebonyolításával, az ügyvédi irodában kell végrehajtatnia évente kétszer ezt a processzust: „Komplikáltabb feladatnak bizonyult, amikor tavasszal és ősszel le kellett vezényelnie a nagytakarításokat, mert ilyenkor gyakorlott és megbízható asszonyokat kellett a sikáláshoz felfogadnia. (…) én is csináltam elégszer Németh Rózsival, vagy később, amikor anyánk már nem élt és háztartási alkalmazott sem volt többé nálunk (…).”[19] A takarítás visszatérő motívum a memoárban, kiemelkedő jelentőséggel bír, a test, de a lélek is megtisztul az alaposan végrehajtott, a legrejtettebb zugot is feltáró takarítástól: „ (…) minden tavasszal és minden ősszel minden pesti lakást térden kúszva, forró lúgos vízzel sikáltak fel, az egész lakást, az egész várost térden kúszva felsikálták, szárazra törölték, sárga festékkel be is eresztették, (…) aztán pasztázták, (…) meztelen lábfejükre húzott padlókefével felkefélték (…).”[20] A térden végzett, nehéz fizikai munka vezeklésre emlékeztető jellege semmiképpen nem lehet véletlen, szabályos időközökben visszatérő rítus az ismétlődő takarítás. Egy olyan városban, ahol a hullákat az üres szökőkút medrébe kellett összehordani, ahol a hullák és a nyitott csatornák bűze még az ostrom után is hónapokig érezhető volt, ahol a vér, a romok portengere annyiszor borította el az utcákat, ahol a lövések nyomát még annyi ház falán lehet még látni, ahol a házak alapozásánál még most is fel nem robbant bombákra, tetemekre találnak, hidak felújításánál csontokat vet ki a Duna, muszáj takarítani. Térdre borulva, vezekelve kellene mindenkinek, ki kellene takarítani az összes zugban elbújt pormacskát, a múlt és az új század mocskát.

A Tauber Klára halála utáni nyarat Nádas gyerekraktárban töltötte, Balatonvilágoson. „Augusztus közepén térhettem haza. Itt neki kellett állnom bevásárolni, főzni, mosni, takarítani. Régóta nem volt senki a házban, aki ezeket a műveleteket elvégezte volna. S amikor láttam, hogy ez így mégsem lesz elegendő, még alaposabban kell nekiállnom, akkor az iskolakezdés előtti napokban rendes nyári nagytakarítást rendeztem a házban, rögeszmésen, kétszeri padlósúrolással, öblítővizekkel, sárga beeresztővel, pasztázással, padlókeféléssel a meztelen talpamra erősített, gondosan viaszozott kefével (…). Talán egy hétig eltartott, míg a szükséges műveletek végére értem. Igazi gyászmunka volt. A takarítás azóta is nekem való munka. (…) Őszintén remélem, hogy úgy halok meg, hogy előtte még ki tudok takarítani.”[21]

Nádas önmagát, a családját, családjának történelemben játszott szerepét a legkevésbé sem kímélve elvégezte a vezeklést, a gyászmunkát, a test és a lélek nagytakarítását.

Várunk azokra, akik még el sem kezdték.

[1] Nádas Péter: Világló részletek – Emléklapok egy elbeszélő életéből I–II. Jelenkor, 2017, szerk. Csordás Gábor.

[2] Fernand Braudel: Anyagi kultúra, gazdaság és kapitalizmus XV–XVIII. század – A mindennapi élet struktúrái: a lehetséges és a lehetetlen, I. kötet, Gutta, 2004, ford. Pődör László.

[3] Világló részletek I/104–107.

[4] Norbert Elias: A civilizáció folyamata, Gondolat, 2004, ford. Berényi Gábor. Társadalomtudományi Könyvtár sorozat.

[5] Világló részletek I/7.

[6] Világló részletek I/575.

[7] Világló részletek I/192.

[8] Világló részletek II/465.

[9] Világló részletek I/344–351.

[10] Világló részletek I/540.

[11] Világló részletek I/541–543.

[12] Világló részletek I/404.

[13] Világló részletek II/284–285.

[14] Polgári lakáskultúra a századfordulón, Társadalom- és művelődéstörténeti tanulmányok, 10. Budapest, 1992. MTA Történettudományi Intézete.

[15] Világló részletek I/597.

[16] Világló részletek I/602.

[17] Világló részletek II/515.

[18] Világló részletek II/430.

[19] Világló részletek I/507.

[20] Világló részletek I/360.

[21] Világló részletek II/545.

Kép forrása: https://www.book24.hu/konyv/vilaglo-reszletek-i-ii