Egy értékközösség konfliktusos útja
2017. június 8-án végképp eldőlt, hogy az Egyesült Királyság elhagyja az Európai Uniót, és ezzel hatalmas sebet üt az elmúlt közel hatvan évben formálódott európai gazdasági és politikai rendszeren. A döntés, hogy legyen Brexit, természetesen már egy évvel ezelőtt megszületett, amikor a népszavazáson részt vett mintegy harmincnégymillió ember, és a voksolók ötvenkét százalékos többsége igent mondott az unióból való kilépésre. De Theresa May kormánya a Brüsszellel folytatandó tárgyalások megkezdése előtt lényegében újabb felhatalmazást akart kapni, és ezért idő előtti parlamenti választást kezdeményezett, a győzelem biztos tudatában. Csakhogy a magát Margaret Thatcher reinkarnációjának érző miniszterelnök alaposan elszámította magát: a tory kormány hajszál híján megbukott.
Ha Amber Rudd – aki egy éve Mayt követte a belügyminiszteri székben – a maga körzetében nem nyer mindössze háromszáz szavazattal (az összes ott leadott voks 0,6 százalékával!) munkáspárti ellenfelével szemben, vagy ha az észak-írországi unionisták nem kapnak két mandátummal többet, mint a legutóbbi választáson, akkor a konzervatívoknak nem lett volna meg a kormányzáshoz szükséges többségük, és a Brexit igencsak kétségessé vált volna. (Nagyon érdekes epizódja a történetnek, hogy tavaly Észak-Írországban a többség a kilépés ellen szavazott, most viszont azok a protestáns unionisták – a hírhedt Ian Paisley tiszteletes mai fundamentalista utódai – szereztek többséget, akiknek egyáltalán nem fáj, hogy az Ír-sziget két része közé újra sorompó kerül.)
A toryk ellenfelei: a szavazataik számát tíz százalékkal növelni tudó Munkáspárt, a két és fél millió szavazat dacára is csak tizenkét parlamenti mandátumhoz jutott liberális-demokraták és a sokat vesztő, de még így is a harmadik legnagyobb frakcióval rendelkező párt helyére befutott skót nacionalisták egyformán Brexit-ellenesek. És eléggé valószínű, hogy Theresa May bukása esetén a dolog visszafordítására tettek volna lépéseket. Persze azt sem szabad számításon kívül hagyni, hogy a népszavazáshoz képest négy százalékkal alacsonyabb választási részvétel talán azzal is magyarázható: a Brexit-pártiak közül sokan úgy gondolhatták, hogy Theresa May így is, úgy is győzni fog, és elindítja a kilépési folyamatot.
Nagyon meleg volt 1972-ben azon a júliusi szombaton, amikor a brüsszeli Egmont-palotában sor került az 1957-ben létrehozott Európai Gazdasági Közösség első kibővítésének ünnepélyes aktusára. Én előző nap, épp a kánikula miatt, egy szál trikóban szálltam fel a Brüsszelbe induló repülőgépre, összes ruházatom a feladott bőröndben volt. Zaventemben, a repülőtéren derült ki, hogy a csomag elveszett. Semmi gond, vigasztaltak, ha megjön, rögtön utánam küldik a szállodába. Csakhogy ez másnap délig nem történt meg. Szégyenszemre abban a szabadidő-öltözetben kellett elmennem az eseményre, és egy pillanatig sem voltam biztos benne, hogy ilyen külsővel fel fognak engedni a díszterem karzatára, ahonnan a sajtó képviselői kísérhették figyelemmel az aláírási ceremóniát. Legnagyobb meglepetésemre azonban egyetlen „ajtónálló” sem akadt fenn a kinézetemen. Akkor, fiatal rádiós újságíróként szembesültem először azzal: mit jelent a szabadság fogalma a mindennapok nyelvére lefordítva.
De mi is történt akkor az Egmont-palotában? (Az épületet egyébként német tulajdonosai az első világháború után kénytelenek voltak eladni Brüsszel városának, az pedig negyven évvel később továbbadta a belga államnak, amely azóta is reprezentációs célokra használja.) Nagy-Britannia, Dánia és Írország EGK-hoz való csatlakozásának szentesítése. (Eredetileg Norvégiának is ott lett volna a helye, de a norvég közvélemény népszavazáson nemet mondott a kialkudott csatlakozási feltételekre.) Vagyis egy olyan, valóban történelmi esemény zajlott le, amely három vagy négy évvel azelőtt még teljesen elképzelhetetlen lett volna.
Charles de Gaulle, a Francia Köztársaság elnöke ugyanis korábban ezt minden eszközzel megakadályozta. A második világháborúban a németekkel szembeni francia ellenállás vezetőjét 1958 végén választotta meg a Nemzetgyűlés a népszavazáson elfogadott új francia alkotmány alapján létrejött Ötödik Köztársaság elnökévé. (Öt évvel később, amikor már közvetlenül választottak köztársasági elnököt Franciaországban, De Gaulle-t megerősítették pozíciójában.) Még egy éve sem volt a hivatalában, amikor híres strasbourgi beszédében kijelentette: „Az Atlanti-óceántól az Urálig terjedő Európa, a teljes Európa az, ami meg fogja határozni a világ sorsát.”
Az üzenet egyik része világos volt: Charles de Gaulle Európájába a Szovjetunió, illetve az általa vezérelt kelet-európai szövetségi rendszer is beletartozik. (Ami mindössze három évvel a magyarországi események után eléggé figyelemkeltő kijelentés volt.) Igazi pikantériája azonban az üzenet másik felének volt: ha csak az egybefüggő kontinens jelenti Európát, akkor a Brit-szigetek nem tartoznak oda. Lehet, hogy De Gaulle-nak, aki valamikor Londonból irányította a franciaországi ellenállást, komoly személyes sérelmei adódtak. Ennél valószínűbb azonban, hogy ő nagyon is tisztán látta: a valódi távolság sokkal nagyobb annál a harmincnégy kilométernél, amit Calais és Dover között mérnek a Csatorna két partja közt. A történelmi ellenségeskedés évszázadai már rég elmúltak, Anglia és Franciaország éppen hogy szövetségesei voltak egymásnak a megelőző ötven évben, Németországgal szemben. Mégis: De Gaulle – I. Napóleon után százötven évvel, első francia államfőként – elutazott Németországba, hogy kezet rázzon Adenauer kancellárral, majd 1973-ban aláírták a további együttműködést szolgáló Élysée-szerződést. Viszont a britekről hallani sem akart. De Gaulle-nak előbb meg kellett buknia (ez formálisan az 1969-es lemondásával következett be, de valójában már a ’68-as párizsi diáklázadások után diszkreditált személlyé vált), majd egy évre rá meg is kellett halnia ahhoz, hogy a brit közös piaci csatlakozás napirendre kerülhessen.
Aminek a szükségességéről egyébként maguk az angolok sem lehettek maradéktalanul meggyőződve. A makacsul elutasító francia álláspont pedig ellenlépésre sarkallta őket. Így jött létre 1960-ban az Európai Szabadkereskedelmi Társulás (EFTA), hét ország laza szövetsége Nagy-Britannia vezetésével. Ez azonban köszönőviszonyban sem volt az EGK-val. A tagállamok közt létesült vámunió kizárólag ipari árukra vonatkozott, és azok közül sem mindegyikre. A mezőgazdaságot, amely a Közös Piac működésének évtizedeken át az egyik legfőbb területe volt, egyáltalán nem vonták be az EFTA bűvkörébe, mint ahogyan a „három szabadság”, az áruk, a tőke és a munkaerő szabad áramlásának elérését sem célozták meg. A legnagyobb különbség pedig abban nyilvánult meg, hogy az EFTA-ban nem hoztak létre állandó intézményeket. Ezzel szemben az EGK, majd az Európai Unió egész működésének, szerves fejlődésének, az integráció kiteljesedésének egyfelől előmozdítói, másfelől garanciái ezek az állandó „oszlopok”: a bizottság, a parlament és – legújabban – a tanács.
Az EFTA-országok valószínűleg egy percig sem gondolták komolyan, hogy szervezetük életképes lesz az EGK-val szemben, és valamennyien igyekeztek az utóbbi felé. Csatlakozásuk végül is négy etapban megtörtént: 1972-ben a fent említett „egmonti” hármak, a nyolcvanas években Portugália, s végül 1995-ben Ausztria, Finnország és Svédország. Mára az EFTA-nak négy tagja maradt: Izland, Liechtenstein, Norvégia, Svájc – de ők is erős szimbiózisban vannak az EU-val az Európai Gazdasági Térség keretében.
A francia–brit szembenállás elmúltával a hetvenes-nyolcvanas években sokáig arra lehetett számítani, hogy nemzetiségi feszültségek roggyantják meg a nyugat-európai integráció alakuló rendszerét. Ilyen „forró krumpli” volt például Korzika. A Franciaországhoz tartozó szigeten, ahol Napóleon is született, a 18. század közepén, a Genovához tartozás idején keletkezett a világ első demokratikus alkotmánya, megelőzve még az Egyesült Államokét is. Viszont a sziget helyzete még kétszáz évvel később sem volt rendezve. Az 1976-ban alakult Korzikai Nemzeti Felszabadítási Front (FNLC) terrorakciókkal próbált nagyobb nyomatékot adni követeléseiknek. Az 1991-es Korzika-szerződésben biztosított autonómia még nem jelentette a végső megoldást, az önálló régió jogának megszerzése a 2000-es évekre maradt. Az FNLC csak tavaly jelentette be, hogy felhagy az erőszakos cselekedetekkel – „de ez nem jelenti, hogy letesszük a fegyvert”, fűzték hozzá.
Bár az 1972-es autonómiamegállapodással vége szakadt a terrorakcióknak Dél-Tirolban, Andreotti olasz miniszterelnök még 1985-ben is arról beszélt felháborodottan, hogy „nagynémet” törekvéseket lehet észlelni az észak-olaszországi tartományban. Miután az első világháború után az Olaszországhoz csatolt terület miatt Rómának évtizedeken át Ausztriával volt viszálya, annak rendezése nélkül aligha kerülhetett volna sor utóbbi 1995-ös EU-csatlakozására. A legnagyobb ilyen típusú feszültség azonban kétségtelenül a katolikus (észak)ír republikánusok és a protestáns unionisták konfliktusából adódott.
Ez ugyanis nem egyszerűen az Egyesült Királyság „belügye”, de az ír–brit viszony – tehát két EU-tagállam kapcsolatának – elmérgesítője is volt. Még akkor is, ha az Ír Köztársaság soha nem vállalt közösséget az Észak-Írország függetlenségéért terrorcselekményekkel küzdő Ír Köztársasági Hadsereggel (IRA). De hát Dublinban mégiscsak ugyanaz a Sinn Féin a politikai élet egyik meghatározó pártja, mint amelyik Belfastban az IRA úgynevezett nem katonai szárnya (és amelynek képviselői a londoni Westminsterben nem hajlandók felesküdni a királynőre). Az 1998. évi úgynevezett nagypénteki megállapodás jogszerűen pontot tett a fizikai háborúskodás végére, az ellenségeskedés azonban nem szűnt meg, és annak az előírásnak, hogy Belfastban közösen kormányozzanak, a rivális felek egyre kevésbé képesek eleget tenni.
Emlékezetes, hogy a hetvenes években nemcsak vallási, illetve etnikai, de kifejezetten ultrabalos ideológiai töltetű terrorszervezetek is felütötték a fejüket Nyugat-Európában: a Vörös Brigádok Olaszországban, a RAF az NSZK-ban, a malukui betelepülők Hollandiában. S bár egy időben – átmenetileg és helyileg korlátozottan – komoly kihívásokat jelentettek a demokratikus intézményeknek, végül is a társadalom számára kezelhető keretek közt maradtak.
Ezt azért sem árt felidézni, mert napjainkban egy egészen másfajta, nem belső eredetű, hanem kívülről vezérelt terrorhullámmal kell az EU országainak megküzdeniük. Amely, lévén egy – saját kultúrájuktól idegen – világvallás nézetrendszerétől átitatott, nemcsak súlyos fizikai fenyegetés, de egyben szellemi kihívás is. Hogyan lehet az egyén szabadságára épülő, a társadalom tagjai által megválasztott testületek működésén alapuló, a felsőbbrendűség lehetőségét par excellence tagadó emberi közösség eszméit sikerrel szembeállítani az alávetettséget mint legfőbb attribútumot középpontba állító vak engedelmességgel.
Mint ahogyan 2004 óta az EU saját története is részben erről szól. Az akkori, egyszeri tízes bővítés felettébb merész vállalkozás volt, utólag nézve igencsak felemás eredményekkel. Már a kiindulópontok is: a németek mindenképp „benn” akarták tudni Lengyelországot, ezért könnyen engedtek mások követeléseinek. London Máltát és Ciprust favorizálta, az északiak a Baltikumot. A kelet-közép-európai „kis négyes” (Magyarország–Szlovénia–Szlovákia–Csehország) iránt a többség igazából közömbös volt, ezek az országok önmagában a rendszerváltással „érdemelték ki”, hogy tárgyaljanak velük. Ráadásul ezt bővítési biztosként az a Günter Verheugen végezte, aki a nyolcvanas években a szocdem–szabaddemokrata szakításnak köszönhette politikai karrierje indulását az NSZK-ban – miután látványosan otthagyta az „áruló” Genscher külügyminisztert, meredeken jutott egyre feljebb az SPD-ben –, de akinek közelebbi ismeretei ezekről az országokról nem voltak. Mint egykori liberális, örült minden hírnek, amely a szabadság fokozódásáról szólt. És nem tudta, hogy egy olyan térséggel van dolga, ahol a demokratikus fejlődést előbb a hitleri, majd a szovjet rendszer nem megakasztotta, hanem helyettesítette, mivel demokratikus berendezkedés a második világháború kitörése előtt sem létezett.
Márpedig az EU – ahogyan németül mondják – „Wertegemeinschaft”, az értékek közössége, és ezeket az értékeket minden esetben mindenki „magával hozza” a közösségbe, és nem ott sajátítja el. Ma már jól látható, hogy ennek a demokratikus közmegegyezésen alapuló, a fékek és ellensúlyok rendszerét jól működtető, az emberi jogok tiszteletének feltétlenül elsőbbséget adó értékrendszernek Kelet-Közép-Európában komoly hiányosságai vannak. Amiről a csatlakozáskor vagy tudomást sem vettek, vagy szemet hunytak felettük.
És itt kanyarodunk vissza a Brexithez. Az Egyesült Királyságban tizenhét és fél millió embernek – akiknek a legkülönfélébb motívumaik lehettek, hogy miért így döntöttek – egyszerűen elege lett az egészből, és a kilépésre szavazott. Bizonyára sokan voltak közöttük, akiket a tudatlanság vagy a személyes sorsuk feletti elkeseredés vezérelt. De nagy részüknek nagyon is határozott elképzelésük lehetett. Ők ötven meg hatvan évvel ezelőtt szerettek volna egy exkluzív klub tagjaivá válni, olyan országokkal közösen, ahol a dolgok úgy nagyjából a helyükön vannak, ahol az adott szó is szerződést jelent, és ahol a partnerek egyenlőnek tekintik egymást. Erről a mostani EU-ról viszont azt gondolják, hogy keleti irányban az egész egy nagy német érdekövezet, feneketlen hordó, amelyből számolatlanul folyik el a pénz az azokat kézen-közön eltüntető népességek felé. A közösségi költségvetéssel majd negyven évvel ezelőtt már Margaret Thatchernek is sok baja volt, folyton visszakövetelt a brit befizetésekből, mert méltatlannak találta, hogy London tartson el bárkit is.
De Gaulle fenntartásait most látszik beigazolni az idő. Azzal a különbséggel, hogy a francia nemzeti hős annak idején egy általa félt expanziónak próbálta útját állni. A mai valóságban viszont az Egyesült Királyság az, amelyik nem akar „több Európát” magára engedni.
