A franciaországi választásokról – II.
A francia választásokról szóló előző cikkemben (Mozgó Világ, 2017/6.) az új elnök beiktatásáig jutottam el, jelezve, hogy a folyamat második részére (a nemzetgyűlési választásra) júniusban kerül sor. Beszámolómat tehát ez utóbbi befejezése után készítettem, ezúttal abból indulva ki, hogy olvasóközönségem az eredményekről – legalábbis nagy vonalakban – már tájékoztatást kapott a megszokott hírcsatornái révén. De talán itt is célszerű megállapítani, hogy a június 11-én és 18-án, két fordulóban lezajlott képviselőválasztás is az elnökválasztásból győztesen kikerült Emmanuel Macron – és vele együtt a liberális demokrácia – átütő sikerét hozta.
Az 1958-ban létrejött Ötödik Köztársaság választási rendszere a nemzetgyűlésnek nevezett képviselőház küldötteinek kérdésében dönt, ez a kétkamarás parlamentnek csak az első kamarája, alsóháza (a második a szenátus). A rendszer egyéni választókerületekre épül (ezekből 577 van, ennyi képviselő ül ugyanis a nemzetgyűlésben), kétfordulós és szimpla többségi. Ez azt jelenti, hogy ha az első fordulóban a regisztrált jelöltek valamelyike a kerületi listán nyilvántartott szavazók voksának több mint ötven százalékát megszerezte, akkor már el is nyerte a képviselői címet és funkciót, a második fordulóra ott már nem is kerül sor. A jelöltek közötti harc azonban az esetek túlnyomó részében a második fordulóban dől el, amikor már az egyszerű többség is elegendő (vagyis az, hogy a másik jelölt kevesebb szavazatot kapjon). Az első fordulóban bármely nagykorú állampolgár indulhat jelöltként, még csak nem is kell ott helyben laknia. Az illetőnek nem kell feltétlenül valamely országos vagy regionális párt támogatásával rendelkeznie, függetlenként is versenghet körzete szavazóinak kegyeiért (hacsak valamilyen korábbi bírói ítélet nem fosztotta meg őt a megválaszthatóság jogától). A valóságban a képviselőjelöltek túlnyomó többsége valamelyik működő, többnyire országos párt nevében és jóváhagyásával indul, de törvényesen ez nem feltétel.
Lássuk tehát, hogy a júniusi választáson milyen pártok vagy azzal egyenértékű más mozgalmak játszottak kisebb-nagyobb szerepet! A szokástól eltérően a „középnél” kezdjük, tekintve, hogy az idei választásokon az itt helyet kereső pártok és mozgalmak nyerték el a legtöbb képviselői helyet. Két ilyen csoport volt: a Macron által még elnökké választása előtt létrehozott La République En Marche (LREM, szabad fordításban: A Menetelő Köztársaság; a magyar sajtóban a Köztársaság Lendületben elnevezést használják), valamint a François Bayrou délnyugat-franciaországi politikus által 2007-ben alapított Modem, azaz a Demokratikus Mozgalom. Ez utóbbi nem sok sikert könyvelhetett el az azóta eltelt évtizedben, viszont a Macronnal idén tavasszal kötött szövetségének köszönhetően többszörösére növelte parlamenti képviselőinek számát. Szemben Macronnal, aki – mint ezt már előző cikkemben kiemeltem – újonc a francia politikában, Bayrou régi róka, aki időben megérezte, hogy az új elnöknek nagylelkűen felajánlott „szövetség” előnyös lesz a maga és pártja számára. Ha csak a megszerzett képviselői helyeket számítjuk, akkor ez így is lett, a Modem tényleges politikai befolyása szempontjából viszont már nem annyira. Valamilyen, a sajtó által felkapott korrupciós ügy miatt Bayrounak, aki az egyik legfontosabb tárca várományosa volt, két pártbeli miniszterjelölt társával együtt alig néhány órával az új kormány hivatalos megalakulása előtt tanácsosabbnak látszott lemondania, miközben a Modem és az LREM közti szövetség megmaradt. Ezzel szinte egyidejűleg, paradox módon, a kormány támogatására bejelentkezett a jobboldali térfélről a jövendőbeli ellenzék legfontosabb pártjának (LR, lásd alább) egyik, „az új kormánnyal konstruktív együttműködésre kész” – és ezáltal addigi pártjából kiszakadó – csoportja. Mint látható, „középen” a helyzet most még eléggé képlékeny.
De Macronhoz visszatérve: ő Bayroutól eltérően nem „középpártként” határozta meg a mozgalmát, hanem olyan politikai irányzatként, amelyik se nem jobb-, se nem baloldali, hanem a legjobb bal- és jobboldali elképzelésekből merítve mindig a „progresszív irányba” mozog. Erről 2017 elején Forradalom címen könyvet is közzétett. A mű címe (és tartalma is részben) vitatható, ezzel együtt mégis kijelenthető, hogy Macron megjelenése és vakmerő kezdeményezése forradalmi átalakulást indított el Franciaország politikai viszonyaiban…
A középről jobbra kanyarodva, a legfontosabb politikai erő a De Gaulle által 1958-ban alapított mozgalom[1], amelyet gaullistának szoktak nevezni, de amely az elmúlt hatvan évben annyiszor cserélt nevet, hogy azokat még felsorolni is túl hosszadalmas lenne. A magyar származású, de magyarul nem beszélő Sárközi (Nicolas Sarkozy) elnöksége óta a mozgalom Les Républicains (LR – Köztársaságiak) néven fut, ami annyiban zavaró, hogy a többi jelenkori francia párt vagy mozgalom is „köztársaságinak” tekinti magát, még a jobboldalon is, hát még attól balra! A névtől függetlenül az 1958 óta eltelt hat évtizedben legtöbbször és leghosszabb ideig ez a jobbközéphez tartozó párt kormányozta Franciaországot vagy egymagában, vagy más politikai erőkkel szövetségben. A 2012 előtti több mint fél évszázadban, vagyis François Hollande elnöksége előtt, a baloldalinak számító irányzatok csak Mitterrand hosszú elnöksége idején (1981–1995) voltak hatalmon, de a parlament választotta kormányzat még ekkor is kétszer került jobboldali vezetés alá.[2]
Tovább haladva jobb felé már csak egyetlen pártalakulat érdemel említést, éspedig: a Jean-Marie Le Pen által alapított Nemzeti Front (FN). Ez a párt az elmúlt években, Marine Le Pen mérsékeltebb vagy legalábbis retorikailag mértéktartóbb vezetése alatt, az „alapító atya” (ez a kifejezés itt nagyon is helytálló…) korszakát jóval meghaladó tömegbefolyásra tett szert. Az új vonal sikerének – és főleg parlamenti képviseletének – azonban határt szab az a körülmény, hogy magával a párttal még mindig senki vagy majdnem senki nem kíván szövetkezni. A fentebb leírt kétfordulós választási rendszer mellett ez a körülmény rendkívül erősen korlátozza e párt választási esélyeit, lehetséges képviselőinek számát. Néhány sorral lejjebb, ahol a különféle irányzatok számszerű eredményeiről lesz szó, ez nagyon világosan ki fog tűnni.
Most pedig térjünk át a baloldalra. Ezen a térfélen valaha – 1968-ig, és csökkenő mértékben bár, de valamennyire még Mitterrand első elnöki ciklusa előtt is – a kommunista párt (PCF) volt a vezető erő. Volt olyan országos választás, amelyen ez a párt a szavazatok több mint negyedét szerezte meg. A regionális (municipális) választáson pedig számos körzetben és különösen az ipari munkások körében olyan mértékben aratott, hogy úgyszólván az élet minden szférája felett ellenőrzést tudott gyakorolni. Befolyása a szellemi életben is nagy volt, aminek magyarázatát két tényezőben kell keresni. Az egyik: a marxista ideológia lenini változatának térhódítása (a szovjet érdekszférába került területeken túl elsősorban a „latin” országokban, azaz Franciaországban és Olaszországban, de még a spanyol nyelvű Dél-Amerika egy részében is). A másik: a 19. századi forradalmiság francia tradíciója, amely 1789-től 1870-ig, sőt még a 20. század első, nagyobbik felében is (egészen a Szovjetunió összeomlásáig), rányomta bélyegét Közép- és Nyugat-Európa baloldali értelmiségének gondolkodására.[3]
A szovjet politikai és társadalmi rendszer – a gazdaságról nem is szólva – azonban 1989 és 1991 között összeomlott, és ezt követően, de sok tekintetben már jóval előtte, a nyugati kommunista pártok befolyása is csökkent, aminek következtében egész Európában úgyszólván mindenütt a szocialista (németül szociáldemokrata) pártok lettek megint a politikai baloldal vezető erői, illetve képviselői. Nagy-Britanniában, az NSZK-ban és a skandináv országokban ez már korábban is így volt, Franciaországban viszont csak a hatvanas évek végétől. 1971-ben, Mitterrand vezetése alatt a francia Szocialista Párt teljesen újjáalakult, 1981-től kezdve pedig fontosabb kormányzati tényezővé vált, mint 1936 óta bármikor.[4] Ehhez a változáshoz még az is kellett persze, hogy a kommunista párt számszerűleg is és a befolyását illetően is visszaszoruljon. Sokak véleménye szerint ebben állt a Mitterrand-korszak legfontosabb (mindenesetre legmaradandóbb) politikai teljesítménye. Mitterrand első kormányában, 1981-től 1986-ig még voltak kommunista miniszterek. A szocialista elnök halálos ölelése azonban törpe párttá zsugorította az 1945 utáni évtizedek domináns baloldali erejét.
A baloldalhoz visszatérve: ott a szocialisták mellett még némi szerepet játszó pártok és mozgalmak csak részben politikaiak. A környezetvédők például, akik francia földön a szocialistákkal szoktak együttműködni, máskülönben valamilyen pártpolitikán túli eszmét követnek, ennélfogva (is) eléggé sokszínűek. Egyiküket, az egyik leghíresebb, egzotikus kalandozásairól ismert francia környezetvédőt (aki semmilyen párthoz sem tartozik) a kormányalakításba fogó Macron a kormányfő mellett kiemelt szerepet játszó államminiszterek egyikének nevezte ki. Ez egyelőre szerencsés választásnak tűnik – de ennek a történetnek is várjuk meg a végét…
Számszerű eredmények és összegzés
Összegzésemet egy olyan megállapítással kezdeném, amely a júniusban befejeződött választás legfontosabb jellegzetességét emeli ki. Ez pedig az, hogy a tárgyalt esemény a maga egészében, elejétől a végéig a liberális demokrácia szabályai szerint folyt le. Ennél nem volt több, de kevesebb sem. Ez már önmagában véve is optimizmusra hangol, különösen egy olyan történelmi helyzetben, amelyet számos európai és más országban a populizmus felívelése és a demokrácia visszaszorulása jellemez. Hiszen a Trump-jelenség nem egészen egyedülálló, a Brexitben is számos jele volt és van a helyi érdekű populizmusnak, Európa keleti felében pedig Orbán és Kaczyński nyomán nyugtalanító felívelésnek indult a szuverenizmus legkorlátoltabb, Európa- és liberalizmusellenes formája. Franciaországban Macron győzelmével egy ezzel teljesen ellentétes irányú folyamat indult el, méghozzá a földindulás erejével.
A politikai struktúrákat illetően a nemzetgyűlési választás legnagyobb újdonsága egy addig (2016 tavaszáig) nem létező mozgalom színre lépése és parlamenti pártként való megszerveződése, majd pedig átütő erejű diadala az addig színen lévő pártok és az azokat megtestesítő, vezető személyiségek fölött. Ez már önmagában is szemlélhető úgy, mint a demokratikus szabadság érvényesülésének eklatáns példája, hiszen nemcsak helyet kaphatott egy új politikai tehetség, akinek „forradalmasító” fantáziája – minden merészségével együtt – teljesen belefér a demokratikus eszmerendszerbe, hanem egy olyan, addig mozdíthatatlannak tartott beállítottságot is átadtak a múltnak, mint amilyen a bal- és a jobboldal szükségszerű szembenállásának sémája.
A politikai erők versenyéből azonban egyetlen pillanatra sem zártak ki senkit, és nem is szorítottak más módon háttérbe. Ennek köszönhetően olyan képviselőház állt össze, amelyben minden valamennyit is számító politikai erő képviselethez jutott. Persze nem az addig megszokott szerkezetben és arányokban. A politikai porondon eddig egymást váltó két történelmi párt összeomlott: a Szocialista Párt képviselőinek a száma a tizedére zsugorodott, a jobboldali ellenzékből nagy reményekkel indult gaullista párt alig több mint száztíz képviselői helyet szerzett (a pontos számokat lásd alább), s a még így összeálló frakcióból is kiszakadóban vannak azok, akik készek az új kormányzat támogatására, azoktól távolodnak el, akik ellenzékiségüket régi elképzeléseik szellemében kívánják gyakorolni. (Amikor e sorokat papírra vetem, a helyzet egyébként mindkét pártban olyan képlékeny, hogy a belső viszályok kimenetele egyelőre fölöttébb bizonytalan.) Az új szerkezet meghatározó jellegzetessége természetesen a köztársasági elnök színeiben megválasztott képviselők – azaz a kormánypárt – abszolút többsége, amely gyakorlatilag megnyitja az utat a meghirdetett reformok előtt, ha nem is a megvalósításuk, de legalábbis a biztos parlamenti támogatottságuk szempontjából. Magyar szemmel ez nem tűnik rokonszenvesnek, de csak azért, mert ilyen többsége 1990 óta egyetlen demokratikus szellemű pártnak sem volt, és mert a Fidesz 2010-ben szerzett hasonló mértékű többségéhez szemérmetlen visszaélések kapcsolódnak. Hogy mekkora a két helyzet közötti különbség, azt csupán egyetlen ténnyel fogom érzékeltetni. Az Ötödik Köztársaság gyakorlatában az elnök megválasztása megelőzi a képviselőkét. Az elnöknek viszont nyomban ki kell neveznie a kormányfőt, még azelőtt, hogy az új képviselőház összeállna. Nos, Macron elnök megválasztása másnapján a gaullista ellenzék egy tagját (Edouard Philippe-et, az északfrancia kikötőváros, Calais polgármesterét) bízta meg a kormány vezetésével, de a vele együtt kinevezett miniszterek közül is többen tartoznak más párthoz, mint az elnök mozgalmához. Még az egyik legfontosabb tárca (a gazdasági) vezetésére is egy ismert gaullista személyiség kapott megbízást. Hasonló többpártiság jellemzi a választás után kinevezett kormányt is, amelynek összeállítására és vezetésére megint a gaullista Edouard Philippe kapott megbízatást. E sorok írásakor azonban az új nemzetgyűlés még nem ült össze, ennélfogva bizalmi szavazásra sem került sor, nemhogy vitára, amelyben fény derült volna a képviselők végleges hovatartozására.
Az idei választás eredményeként született parlamenti szerkezetnek még egy újdonságáról kell röviden említést tenni. Eddig csak a korábbi vagy a mostani fontosabb pártokról esett szó. De 2017 kora nyarán számottevő képviselethez jutott két szélsőség is: a radikális szélsőbalt megtestesítő Mélenchon pártja (amely az Engedetlen Franciaország nevet viseli), valamint a Marine Le Pen vezette szélsőjobb, a Nemzeti Front. Ez utóbbi ugyan nem tudott annyi képviselői helyet szerezni, mint amennyi egy szabályos parlamenti frakcióhoz kell, de egy nyolcas csoport formájában mégis jelen van az új képviselőházban.[5] Mind a két irányzat vadul Európa-ellenes, szuverenista és liberalizmusgyűlölő, de csak a Nemzeti Front nyíltan nacionalista és menekültgyűlölő, Mélenchon (csupán) az „elitet” küldené a pokolra, és „a munkástömegek lázadásával” fenyegetőzik. Az, hogy ez a két szélsőség mire fogja vinni, e pillanatban még nem tudható.
Lássuk tehát most az új nemzetgyűlésbe bekerült pártok számszerű képviseletét!
Balról jobbra haladva először is Mélenchon szélsőbaloldali pártja foglal helyet a képviselőházban. Az Engedetlen Franciaország (La France Insoumise) tizennyolc mandátumot szerzett, ez pedig létszámát tekintve már egy szabályos frakció, de ha a kommunisták ezúttal is csatlakoznak hozzájuk, akkor a teljes létszám huszonnyolc főre emelkedik. A Szocialista Párt egymagában huszonkilenc mandátumot szerzett (ez kevesebb mint hat százalék, szemben az előző, 2012-es választáson elért több mint ötven százalékkal), de ha az elenyésző számú, fél tucatnál is kevesebb „radikálszocialista”,[6] továbbá néhány környezetvédő is csatlakozik hozzá, akkor e csoport létszáma negyvennégy főre duzzadhatna. Ez azonban valószínűtlen, mert egyelőre inkább arról van szó, hogy a szocialista színekben megválasztott képviselők egy része is a kormánytöbbséghez szeretne csatlakozni.
A középre áttérve vessük első pillantásunkat Macron elnök „a menetelők” (La République En Marche – Köztársaság Lendületben) néven emlegetett győztes pártjára, amely a 308 megválasztott képviselővel és a vele szövetséges Modemmel együtt (negyvenkét fő) abszolút, több mint hatvankét százalékos többséget szerzett az 577 küldöttet számláló képviselőházban. Ami, ha nem is precedens nélküli a több mint fél évszázados múltú Ötödik Köztársaságban, de egy új párt és egy „kezdő politikus” sikereként mégiscsak impozáns. S ez talán még nem is minden, mert a szavazásoknál e többség még kiegészülhet a gaullista LR, azaz a Köztársaságiak mintegy negyvenfőnyi, magát „konstruktívnak” nevező csoportjával, amely késznek nyilvánította magát az új kormány pozitív hatású és már régen időszerű reformelgondolásainak támogatására, sőt – mint már említettük – a megválasztott szocialista frakció néhány tagja is fontolgatja a kormánytöbbséghez való csatlakozását.
Ilyen arányú támogatottsággal már régóta nem rendelkezett egyetlen kormányzat sem. A politikai kommentátorok azonban joggal figyelmeztetnek arra, hogy a szavazatok és a képviselők többsége nem jelenti „az utca támogatását” is egyben, különösen egy olyan országban nem, amelynek egy aktív része igencsak fogékony a szociális demagógiára.[7] A sikeresen megválasztott elnöknek és a parlamenti többséget maga mögött tudó kormányzatnak ezzel is számolnia kell. Minden jel szerint Macron elnök nagyon is tisztában van ezzel a ténnyel, s ennek megfelelő gondossággal készíti elő a legkényesebb, szociális kihatású törvényeknek az illetékes szakszervezetekkel való előzetes, alapos és gondos megvitatását. Tanulmányai és korábbi tisztségei erre őt messzemenően felkészítették. Mint ahogy gazdasági miniszteri múltja – a rövidsége ellenére is – felkészítette őt az Európai Unió keretei között való politizálásra.
A választási eredmények áttekintéséhez azonban szólnunk kell még néhány szót a jobboldali térfélről is. Ehhez két párt tartozik: a gaullista LR és a Nemzeti Front (FN). Az LR eredményeit igencsak megtépázta a gaullista elnökjelölt (Fillon) korrupciós botránya és az ebből származó kudarca a választási folyamat első fázisában. Eredetileg ez a párt fölényes győzelemre számított a 2017-ben véget érő elnöki ciklus lejártával. Ehelyett a szavazatok és a nemzetgyűlési mandátumok mintegy huszonkét százalékával kell megelégednie.[8] Ami pedig a Nemzeti Frontot illeti, a tíz százalékot közelítő eredménye ellenére is csak nyolc képviselői helyhez jutott, ami ugyan sokkal több, mint amennyivel ez a párt valaha is rendelkezett, de ez a nemzetgyűlés teljes létszámának mindössze másfél százaléka, s még egy önálló frakció megalakításához sem elegendő. Ennek ellenére biztosra vehetjük, hogy Marine Le Pennel az élen e csoport tagjai nagyon erőteljesen fogják hallatni a hangjukat az új nemzetgyűlésben.
Ezzel elérkeztem összegzésem utolsó pontjához, amely nem más, mint Emmanuel Macron európaisága. Giscard d’Estaing óta nem volt Franciaországnak ilyen határozottan (és nemcsak érdekből) Európa-párti vezetője. Ami azért meglepő, mert Macron olyan pillanatban került a francia állam élére, amikor a politikai ügyek minden megfigyelője Európa „kimerültségéről” értekezett, s ennek okait próbálta megfejteni. E sorok írója úgy gondolja, hogy nem az európai gondolat merült ki, hanem azok, akik Európa fontosabb országaiban az államügyeket intézik. Megnyugtató tudni, hogy a kontinentális és demokratikus Európa mindkét vezető országában ez most nincs így. S az sem véletlen, hogy Macron fontosságát elsőnek Angela Merkel vette észre. De még ennél is többről van szó: Macronnal az élen Franciaország visszanyerte vezető és kezdeményező szerepét Európában s ezáltal (föltehetően) a nemzetek közötti kapcsolatok világában is.
Én személy szerint azt remélem, hogy a Macron–Merkel-kettős végre rendbe hozza szűkebb kontinensünk ügyeit. És ebbe az is beletartozik, hogy nagyon-nagyon nyomatékosan választás elé állítja azokat a kelet-közép-európai tagállamokat, amelyek a nemzeti szuverenitás jegyében illiberális politikát folytatnak, és visszaélnek a nettó befizető EU-s tagországok elnéző jóindulatával.
[1] Pontosabban újraalapított, mert pártként ez az irányzat már a Negyedik Köztársaságban is létezett.
[2] Mégpedig azért, mert az elnöki ciklus akkor még hét évre terjedt ki, de a képviselőház mandátuma változatlanul öt évre szólt, s mindkét közbeeső választáson (1986, 1993) a jobboldal győzött.
[3] Amint fentebb láttuk, e tradíció hatása nemrégiben még a liberális-demokrata Macron elnök könyvcímének megválasztásában is megcsillant…
[4] Ez a megállapítás azonban csak politikai értelemben igaz. Szellemi befolyás tekintetében korábbi ereje nem állt vissza, s ez csak részben vezethető vissza saját gyengeségére. Ennél fontosabb ok az a körülmény, hogy a politikai eszmék egyre kisebb szerepet játszanak a kultúrában és a társadalmak életében.
[5] A francia parlamenti szabályok értelmében szóhoz jutnak ugyan a független egyéni képviselők is, de hatékonyabban tehetik meg ezt azok a pártok, amelyek annyi mandátumot szereztek (tizenötöt vagy ennél többet), amennyivel már elismert frakciót lehet alakítani.
[6] Ez a párt a múlt század elejéről maradt fönn mind a Negyedik, mind az Ötödik Köztársaságban. Önállóan ma már nem tud létezni.
[7] Azt is intő jelzésként kell figyelembe venni, hogy a nemzetgyűlési választás második fordulójában a regisztrált választók több mint fele maradt távol az urnáktól (talán első ízben a háború óta). Még ha ez részben magyarázható azzal is, hogy az első forduló után sokan már eleve lefutottnak tartották ezt a meccset, a tény azért tény marad: ezúttal az istenadta nép kisebbsége hozta létre a parlamenti többséget.
[8] Még a többségi választási rendszerben is elképzelhető arányos képviselet a közepes eredményt elérő pártok esetében.
