A műveiről illene írni. Az elejétől a fináléig. Arról a hat karcsú könyvről, amely végérvényes nyomatékot adott életének, és amelyből ötnek megalkotását szerencsénk volt végigfigyelni. A nyitánytól, még „a közös időnk” előtt megjelent Ikerbukfenc kötet (1981) első versének első szakaszától, egészen az utolsóig, a Dackorszak (2016) gyűjtemény utolsó versének utolsó soráig. Az elsőben még „Papírt és ceruzát fogott, / a jobb felső sarokban elindult, … érezte: halad.” Az utolsóban, ahol már nem haladt és nem ment sehová, mert sejtette: „Igen, megfellebbezhetetlen, / és a vége persze … milyen bután, /és hirtelen”. Persze, azért a záró sorban – jellemzően – rákérdezett még: „de hol egy kényelmes koporsó?” Hiába, összerezzenünk.
A verseiről sokat fognak írni, ebben a Mozgó Világ szerkesztői és olvasói joggal hisznek. A lapzárta után íródó nekrológgal egy időben a facebook felrobbant: vagy fél tucat méltatást kiposztoltak azonnal. Akik ismerték és szerették (sokan ismerték és szerették), már halála napján nekiláttak az irodalomtörténeti munkának.
Itt és most – hiába illene – nem lehet a verseiről írni. Harminchárom éven keresztül volt kollégánk, munkatársunk, jóban-rosszban cimboránk. E pillanatban nem költői teljesítménye, hanem fizikai alakja fog hiányozni. Az viszont nagyon.
Pipere honvéd. A hajdani főszerkesztő helyettesünk, Hovanyecz Laci (meghalt) csúfolta így, e címmel egyszersmind megjelenítve az anekdoták hősét, a folyton tisztálkodó anti-sorkatonát, aki svejkesen pimaszul a seregnek ott tartott be, ahol tudott. Mozgó Feri. Az egykori olvasószerkesztő, Schreiber Gyuri (meghalt) zrikálta így, mert az örökös jelzővel kombinált szószerkezet jól jellemezte szolidaritásából fakadó hiperaktivitását és csetlésekből-botlásokból kibontakozó bájos ügybuzgalmát. Bömbike. A néhai versrovatvezető, Berkes Erzsi (meghalt) nevezte így, valószínűleg gátlástalanul kieresztett és gáttalanul hömpölygő iszonyú erejű beszédhangja okán. Sose orrolt meg a minősítések miatt. Elvárta, sőt követelte, hogy szeressék, merthogy alaphangon ő is mindenkit szeretett. Ezen interakciói sokszor sikeresek voltak, néha nem. Utóbbi esetben kiabált, csapkodott, rongálta magát, a világot, meg akit ért. De sose rosszaságból. Mező Feri jó ember volt. (Sajnos ezúttal ő halt meg.)
Mi, a megmaradt régiek és a csatlakozó újak már nem ragasztottunk rá újabb neveket. Méltányoltuk a benne dúló szenvedélyeket, mert hát ilyen „bömbikének” kell lennie egy protestáns hitviták szellemében kiérlelt költőnek. Elfogadtuk a benne tomboló és ártó nedvekkel fölturbózott „mozgót”, mert hát így kell karban tartani a vele egy asztalhoz ülő, nekünk dicsőséget hozó, és amúgy az övéhez hasonló nehéz életű írókat.
Leginkább a „piperéjét” szerettük. Pontosabban azt a vele született, gyerekszagú tisztaságburkot, amely megóvta őt a világ ártó, piszkos, karrierképző ravaszkodásaitól. Ha akart volna, se tudott hazudni. De nem is akart. Kényelemből, önzésből, praktikus okokból. „Mily jó, hogy farmerhez, pulóverhez nyakkendő / nem illik – nincs mi félrecsússzon.” – írta egyik ódája végén, legjobb kötetében, A hedonista búcsújában.
Furcsa hedonizmus volt az övé. A sült kolbászt inkább kívánta, mint a bélszínt. Az autóján könnyebben adott túl, mint a biciklijén. Nagyobb örömmel nyaralt a tóparton nudizálva, mint többcsillagos szállóban feszélyezetten. (Hülye azért nem volt, Párizsért rajongott, és valami rejtélyes okból Biarritzért.)
Szegény volt, sokat, sokszor, sokáig dühöngött emiatt, de gazdag szegény volt. Végig tudta, hogy ami neki fontos, az vagy majdnem ingyen van, vagy úgyis megvehetetlen. Így aztán legboldogabb akkor volt mostanság, amikor pici szobájában letöltött jó zenéket hallgatva, széles baráti körével művekről beszélt, írt, csevegett, és közben olcsó borokból kevert magának pompás fröccsöket. Nem volt hosszú, nem volt túlságosan könnyű és nem volt nagyon örömteli élete. De elég szép ahhoz, hogy hiánya a Mozgó Világnak – s ezen belül személyesen nekem – fájdalmasan hiányozzék. Amíg még vagyunk, amíg még élünk.
P. Szűcs Julianna
