Molnár Gál mondta megjátszott szomorúsággal és meg nem játszott kajánsággal, hogy lefogyott Elek Feri, és ettől egészen rossz és jelentéktelen lett. Azóta persze tudjuk, hogy ez átmeneti állapot volt, Elek Ferenc visszahízott, és egyáltalán nem rossz és a legkevésbé sem jelentéktelen, de valahogy az egész történet jól jellemzi a színészekhez való viszonyunkat. Legyen valamilyen. Nem érdekel senkit, hogy soványból lehet kövéret csinálni, legyen kövér a kövér, és akkor tudunk hozzá viszonyulni. Mint Kasszás Erzsihez.
Mindenesetre most nem Elek Ferenc a téma, még csak nem is a Kasszást játszó Balázs Andrea, hanem Molnár Gusztáv, mert hát szeretjük, azt hiszem, mindenki szereti, aki látja a színpadon. Mert bár szépen lefogyott az öt-hat évvel ezelőtti önmagához képest, de ettől valahogy megnőtt a füle, viszont megmaradt az egész figura mafla, maflicsek jellege, és ettől rögtön rokonszenvet kelt. Hiába gyúr, hiába vaskosodott meg a karja, mind azt érezzük, hogy tőle nem kell félni.
Fontos, nagyon is fontos, mert alapvetően azt érzem, hogy nem nagy színészvirtuózok állnak a színpadon. Pontosabban: ezt most egyáltalán nem tudom eldönteni. De legalább nem is kell. Az első öt-tíz percben, amikor még csak alakulgat a M/Ámor, még csak találgatja az ember, hogy mit fog látni, van bennem egy kis kényelmetlenség. Shakespeare, az biztos, hiszen többé-kevésbé a Rómeó és Júlia bevezetőjét mondja el a színpadra tévedt zenész, saját hegedűkíséretével. De hát Shakespeare ilyen, nemcsak a legnagyobb magyar drámaíró, aki nélkül teljesen elképzelhetetlen volna egy évad az országban, de önmagának is minta, a saját történeteiben is akadnak hasonlóságok. A két veronai szerelmesből könnyen lesz négy athéni szerelmes, és nemsokára kiderül, hogy tényleg ezt is látjuk, a Szentivánéji álom alaphelyzetét. Nem ahhoz kellene hozzámennie a lánynak, akihez kényszerítik, így nem marad más választása, mint a menekülés. Nem feltétlenül az erdőbe, vannak egyéb bakonyok is, az övé mintha Dánia lenne, ahol valami bűzlik egy harmadik Shakespeare-darabban. Ami most bűzlik, az egy megálmodott biofarm, ahol majd a kint élő magyarok segítenek elindulni.
Négy szereplő és a zenész, ez elég jól kiosztható egy alternatív társulat esetében is, aztán lehet ökörködni, improvizálni, beszólni vagy kiszólni, röhögtetni, és a nevetgélések mellé csomagolni valami mondanivalót, amit aztán vagy észrevesz a közönség, vagy sem. Alapvetően az az érzésem, hogy nem nagyon, hogy hiába próbálnak ma a színházi alkotók megkeresni valami kényes egyensúlyi pontot, amelyet megtalálva nevet a közönség, majd a megfelelő pillanatban észreveszi, hogy keserű a kacaj, mintha a keserűre nem volnánk kellően fogékonyak. Végigröhögjük a legrémesebb katasztrófákat is, hogy elvesznek az illúzióink, régen nem azok vagyunk, akik lenni szerettünk volna, és esély sincs már a korrekcióra. Vagy most, a M/Ámor esetében, látjuk, amit folyton látunk, ezt a meglehetősen kétségbeesett menekülést a szülőföldről, hogy egy álombiogazdaság mennyivel vonzóbb lehet, mint a napi sárdagasztás a szülőfaluban. De hát nevetünk, nevetünk, mint akik feledni mentek a kocsmába. A színházba. A színházban látható kocsmába.
Nem panasz, hiszen én is nevetek. Néha nagyon muszáj. Például amikor a szerelmes párok férfi tagjai a mesteremberek jelenetét próbálják. Vagy amikor előadják a műsorukat, és mit adhatnának elő, mint a kisgömböc történetét. Csodálatosan kihagyják az olcsó megoldást, és nem jelenik meg a miniszterelnök a történetben. Elfogyasztja a kisgömböc a lányt, az anyát, az apát, aztán a legnagyobb magyarokat is, Petőfi Sándort, József Attilát, sőt Pataky Attilát is, de aztán csak eljön Puskás Öcsi, és úgy szétrúgja a kisgömböcöt, hogy csak úgy puffan.
Amíg nevetünk, erős a gyanúm, hogy elmegyünk a történet lényege mellett, vagy elmegyünk a tragédia mellett. Talán minden mellett elmegyünk, de az is lehet, hogy van ilyen késleltetett hatás is. Ott, helyben nevetünk, otthon meg a szomorú szemű Bakonyi Alexára gondolunk. Azért őrá, mert színpadi súlyban a kolléganő, Gerlits Réka meglehetősen alulmarad. Azért így is itt vannak nemcsak a magyar valóságok, de a helyi szerelmek is, hogy miért ezzel, miért nem azzal, vagy hogy azzal miért rosszabb, mint ezzel. Hogy ha valaki egyetemet (főiskolát!) végez, miért érzi végképp társtalannak magát a faluban, miért reméli, hogy érdemes elindulni a falu zakós emberével, a helyi értelmiséggel, a haikukat (egyébként, persze, nem haikukat) a telefonjára költő tanárral. Az egyikük az égi, a másikuk a földi szerelem, ami, persze, nem jelenti azt, hogy épp az égi változat jelenti be, hogy terhes.
Nyilván nincs értelme túlkomolykodni az egész előadást. Végül is ez csak ujjgyakorlat, egy Shakespeare-helyzet maira fordítása, sok játékkal, a próbák során bekerült improvizációkkal, és nagyon határozott földhöz ragasztással. Nincsenek tündérek, nincs Oberon és Titánia, nincs szerencsés közbelépés és hibaigazítás, Ámor is csak a címben jelenik meg, ha nyilát az M és az Á közé tesszük. A virág csodálatos leve helyett csak valami fura ízű pálinka van, és hogy tényleg ez számít-e, vagy inkább a mellbőség, és a turkálóból megszerzett rövid ruha, azt nem is fontos megválaszolni. Az Isten háta mögött élünk, de ez még rendben van. Ám hogy a bogarak, virágok között nincs egy árva tündér, és hogy Puck is csak a rendezvényszervező alkalmazásában áll, azt nem esik jól hallani.
Ezért aztán: nevetünk.
Dancsecs Ildikó: M/Ámor, vagy amit akartok. A Terminal Workhouse és a Manna Kulturális Egyesület előadása. Rendezte: Dömötör Tamás. Szereplők: Gerlits Réka, Géczi Zoltán, Molnár Gusztáv, Káló
(Kép forrása: www.programajanlo.hu)
