Bevezetés a populizmus gazdaságtanába

Ezt már mindenki pontosan érti, ne legyenek kétségeink.

A médiatörvény és az alaptörvény még csak a bennfentesek aggodalmát váltotta ki. A választójogi törvény módosítása nemkülönben.

A magyar közállapotokról folytatott hivatalos vizsgálódások többsége évekig leragadt a jogi paragrafusok értelmezésénél. Bár készültek nagy és átfogó elemzések is arról, hogy Magyarországot fokozatosan az autokráciák közösségébe kormányozzák, és nem kisebb tekintély, mint Kornai János, a Harvard professor emeritusa fogalmazta meg, hogy már oda is tartozik,[1] az uniós vezetők többsége évekig esélyt adott arra, hogy a lényegi kérdésekben marad a partneri viszony. Csapataink a NATO oldalán harcban állnak, védik a békét Koszovótól Boszniáig, Afganisztánig vagy tíz országban. Az Európai Unió jogrendjének alkalmi megsértése csupán tétova piacvédő kísérlet, ettől még a magyar miniszterelnök együtt szavaz a többi állam- és kormányfővel. Paksból az energia a fontos, nem az orosz befolyás. A szögesdrót a déli határon ronda ugyan, és viszolygást kelt, de Európát is védi a migránsoktól. A kettős beszéd nem több ámításnál és kábításnál, kifelé, befelé, erre és arra. A gazdaság nagyjából rendben, fűtik az uniós pénzek, és megtorpan, ha nem, de nincs fenyegető egyensúlyhiány. Táboron belül léteznek nagyobb bajok is annál, mint hogy a magyar kormányfő nem tartja tiszteletben a demokratikus jogrendet. Globálisan is veszélyben van a mainstream, nemcsak Magyarországon, más vezetők is kilógnak a demokratikus konszenzusból. Leköti az erőket, elvonja a figyelmet a Brexit, Trump, Marine Le Pen, Jarosław Kaczyński és elvbarátaik.

Orbán Viktort eltűrni nem kell félnetek jó lesz ha mindenki egyetért én nem ellenzem.

Ma más a helyzet. A Népszabadság megszüntetése, a civilek vegzálása, a nemzetközi pénztőke ostorozása, a Közép-európai Egyetem likvidálása félreérthetetlen és félremagyarázhatatlan. Olyan, mint a könyvégetés, az égetőkre ég a bélyeg.

„Kedves vendégeink, láttam a felbukkanó reklámtáblákat: Állítsuk meg Brüsszelt! Elég idős vagyok ahhoz, hogy ezeket így értelmezzem: állítsuk meg a fejlődést. Fejezzük be az együttműködést és az integrációt, ami az elmúlt hetven évben példa nélküli békéhez vezetett Európában. Hadd állítsuk meg a történelmet, hadd menjünk egyedül, hadd állítsuk meg Brüsszelt, hadd térjünk vissza dicső múltunk rémtetteihez” – mondta Olav Berstad, Norvégia nagykövete, amikor elszámolt a kormánya által nyújtott támogatással.[2]

Nincs bocsánat. Sőt. Ami eddig vigasztaló vagy inkább öncsaló különbségtétel volt, hogy az EU-nak, az IMF-nek, Junckernek, Merkelnek, fűnek, fának csak a magyar kormánnyal van baja, nem a magyar néppel, az már változóban van. Félő, hogy egyre többen fogják a fejünkre olvasni „dicső” múltunk rémtetteit. És az újakat, köztük Orbán Viktort. Őt választottuk, biztosan nem véletlenül. A múltunkból, a karakterünkből, a tradíciónkból ez következik.

A Nyugat leír minket, úgy, ahogy vagyunk. Züllött kormány. Barbárok hona. Fenébe az árnyalatokkal.

*

Akkor irány a Kelet? Miért is ne. Bár nem lesz könnyű menet.

Ne is menjünk mi a sztyeppékre, sivatagokba. Inkább importáljuk a Kelet politikai rendszereiből mindazt, mi lényeges. Egyeduralmat, önkényt, uralkodói kiváltságokat. Nepotizmust, szolgarendszert, erős rendfenntartókat. Rabul ejtendő államot.

A keleti nyitás nem olyan vészes, azon még nyerni is lehet, a nagyobb baj, hogy úgy látom, Orbán Viktor a magyar társadalmat akarja keletiesíteni – mondta évekkel ezelőtt egy fideszes képviselő, akinek van rálátása a világgazdaságra, és aki a kormányzati apparátust is megjárta.

Talált, süllyedünk.

A posztszocialista térségben, 1995 óta először, a stabil demokráciák megint kisebbségben vannak az autokráciákkal szemben – írja a rendszerváltó országokat minősítő összegző jelentésében a Freedom House.[3] A huszonkilenc ilyen ország közül már csak a három balti állam, Szlovákia, Szlovénia és Lengyelország tekinthető konszolidált demokráciának, bár az utóbbi gyors ütemben ront pozícióján. Magyarország Közép-Európában a félig konszolidált demokráciák csoportjának sereghajtója, Románia és Bulgária mögött. Pedig egykor a demokratikus átalakulás éllovasa volt. Az átmeneti, hibrid rezsimeket ez a csoport még megelőzi, például Ukrajnát, Moldovát, de van még lejjebb is, az autokráciák világa. Itt helyezkedik el Orosz- és Fehéroroszország, Azerbajdzsán, Türkmenisztán, Kazahsztán, Üzbegisztán, Tádzsikisztán, Kirgizisztán.

A boldogító önkényuralmak.

Tíz üzbégből kilenc válaszolt igennel arra a kérdésre, hogy összességében elégedett-e az életével – derül ki az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank, az EBRD egész régiót árfogó felméréséből.[4] De a tádzsikok, kirgizek háromnegyede is ezt mondta. A kazahok közül háromból kettő.

A politikai-kormányzati formák tipológiáját felvázoló írásában Kornai János az autokráciákat következőképpen jellemzi. Egy: a kormány békés, civilizált procedúrával nem váltható le. Kettő: csak formálisan léteznek vagy gyengék azok az intézmények, amelyek együttesen garantálnák a leválthatóságot. Három: van legális parlamenti ellenzék; a választásokon több párt indul. Négy: nincs terror (tömeges kényszermunkatáborok és kivégzések), de szórványosan felhasználnak különböző eszközöket a politikai ellenfelekkel szemben (hamis indokolással börtönbüntetés, esetleg politikai gyilkosság).

Az autokráciákban él a hajlam arra, hogy diktatúrává alakuljanak, veti fel.

Az autokrata vezetőkben is, hogy diktátorrá váljanak.

Vissza hazai vizekre. A megkérdezett magyaroknak csupán az egyharmada elégedett „mindent összevetve” az életével. Harmincegy vizsgált országból Oroszország, Örményország, Ukrajna, Moldova és Görögország végzett mögöttünk. Ami pedig a választási lehetőségeket illeti, a magyarok hetven százaléka többre tartja a gyors gazdasági növekedést a teljes demokráciánál. Összehasonlításképpen, Németországban csak tizenöt százalék tenne engedményt a demokratikus értékek rovására és a tempósabb gazdasági növekedés javára.

Magyarországon a demokrácia hiányát boldogtalanság tetézi.

Magyarországnak jó esélye van rá, hogy a demokrácia hiányát, a boldogtalanságot és a lassú növekedést kombinálja.

„A magyar politikában 2016 nyarára az idegenellenesség és az intolerancia vált a fő jellemzővé” – állapítja meg a Freedom House. Az elemzés nem sokkal a Népszabadság kormányzati hátszéllel történt megszüntetése után, de még a felsőoktatási törvény CEU-ellenes módosítása, a civil szervezetek megrendszabályozása és az Állítsuk meg Brüsszelt! kampány előtt készült. A magyar kormány elszigetelődő és nacionalista álláspontra helyezkedik az európai és a nemzetközi színtéren is, fűzi hozzá. Magyarországon és Lengyelországban a populista vezetők megtámadták az alkotmánybíróságot, aláásták a fékek és ellensúlyok rendszerét, a közmédiát propagandagépezetükké alakították – summázza.

Nincs még vége. Ne reménykedjünk.

*

A populizmus világszerte terjed. Ennek már képlete is van.

Az átlagos gazdasági növekedés 1 százalékpontos csökkenése 3,1 százalékponttal növelte a populista pártok szavazótáborát az európai és a közép-ázsiai államokban.[5] Ezt a Világbank-csoport elemzői csapata számolta ki, amely felvillantja, hogy a populizmus terjedésének egyik oka a jövedelmi és vagyoni különbségek növekedése.

Tegyünk egy próbát, igazán csak a játék kedvéért. Ha a magyar gazdasági növekedés 2006 és 2009 között plusz négy százalékról mínusz hét százalékra váltott, akkor a szélsőséges pártokra leadott voksok arányának a képlet alapján nagyjából az egyharmadával kellett volna bővülnie. Nézzük, mennyire igazolódott ez a 2010-es országgyűlési választáson. A Fidesz-szavazatok aránya négy év alatt csaknem tizenegy százalékponttal nőtt. A MIÉP–Jobbik-pártszövetség 2006-ban csupán 2,2 százalékot ért el, az önállóan induló, tovább radikalizálódó Jobbik viszont a mély recessziót hozó 2009-es év után egyedül 16,6 százalékot. Tehát a 2006-os költségvetési kiigazítás és az azt követő nemzetközi pénzügyi válság után a szavazók valóban a populista hangot ellenzékben tökélyre fejlesztő Fidesz és a kezdettől szélsőséges Jobbik mellé álltak, a két párt együttes voksgyarapodása meghaladta a huszonhat százalékpontot.

A politikai spektrum szélsőséges táborát választók részaránya 2002 és 2010 között húsz százalékkal nőtt Európában. Magyarország követte a trendet.

Elsőként avanzsált az európai populizmus frontharcosává. Húsz országban, Ausztriától Svájcig, 1998 óta Magyarországon a legerőteljesebb a jobboldali populisták és a szélsőjobboldali pártok együttes súlya.[6] 1998-ban a Fideszt, az FGKP-t és a MIÉP-et sorolta a The New York Times három szerzője a két kategória valamelyikébe, 2010 óta pedig a Fidesz–KDNP-pártszövetséget és a Jobbikot, egy kalap alá véve őket az osztrák Szabadság Párttal, a lengyel Jog és Igazsággal, a görög Arany Hajnallal, a francia Nemzeti Fronttal és a német Alternative für Deutschlanddal.

De térjünk vissza a képletünkhöz. Megéri, mert a képet a későbbiek árnyalják. A magyar gazdasági növekedés 2010 és 2014 között nemhogy lassult volna, hanem 0,7 százalékról négy százalékra erősödött. A 2014-es választásokig a Fidesz–Jobbik együttes szavazótábora viszont nagyjából öt százalékponttal apadt – a demokratikus pártok javára.

Halottnak a csók.

Mi következik ebből? Talán semmi. Mert igazán vicces lenne, ha az Orbán-kormány éppen azzal nyújtana segítséget 2018-ban a demokratikus pártoknak, ha a tavalyi, lanyha növekedés után sikeresen felpörgetné a gazdaságot… Bár a konszolidáció és a szélsőség nem fér össze, a gyarapodás – ha egyáltalán érződik – nem írja felül a totális mozgósítás hatásait.

Ennél némiképp több reményt nyújt, ha a választók egyszer csak rádöbbennek, hogy a populizmus, amint azt a Freedom House állítja, csupán „csalóka ígéret”. Ettől azonban még feltehetően messze vagyunk.

Majd ha a csalódottak egyszer csalódnak megcsalóikban, talán akkor.

A populizmus persze tág fogalom, létezik bal- és jobboldali változata is. Ám kevesen próbálkoztak a definiálásával. A Freedom House tett rá kísérletet. „Mi a populizmus? A lényege, hogy szembeállítja a misztikusan egyesített »nemzetet« a korrupt »elittel« és a külső ellenséggel, karizmatikus vezetőnek követeli a hatalmat, aki a nemzet akaratának ad hangot. Ezért alapjaiban illiberális, elveti az identitások és a vélemények különbözőségét a társadalmon belül, eldobja a modern alkotmányos gondolkodás alapelveit; nevezetesen azt, hogy a demokrácia megköveteli a többség korlátozását, a végrehajtás fékeit és ellensúlyait.”

Elitellenes, bevándorlásellenes és protekcionista – teszi hozzá a Freedom House. Van benne valami.

Miről ismerszik fel?

Például a szélsőségesen globalizációellenes tónusról. Ha kétségbe vonják a második világháború után létrejött konszenzus értelmét és értékét. A meglévő nemzetközi szabálykódexeket. Mert az ezekre épülő, ezeket leképező nemzetközi szervezetek, szerződések, intézmények őrködnek hetven éve a béke felett – mikor hogy. Csillapították a válságokat, egyengették a szabad kereskedelmet, segítették piacra a gyengéket, gyámolították a rászorulókat – bár vitatható hatékonysággal. Enyhítették a szegénységet, visszaszorították az analfabetizmust, javították a globális egészségügyi viszonyokat, megfékezték a járványokat – már ahogy tudták. Persze a fejlődést súlyos egyenlőtlenségek fertőzték és fertőzik, amelyek ösztönözhetik is, gátolhatják is a folyamatot. De – a 2015-ös Nobel-díjas Angus Deaton szavaival – az emberiség mégiscsak nagy szökéssel távolodik a szegénységtől és a haláltól.[7] A brit-amerikai közgazdász persze nem eszményíti a fejlődést, figyelmeztet, mekkora kárt okoz, ha azok, akik feljutottak a csúcsokra, „felhúzzák maguk mögött a létrát”, és azt is megpendíti, hogy a gazdasági egyenlőtlenségek veszélyt jelentenek a demokráciára, a gazdag, erős elitek korábban is lefullasztották a növekedést, és ezt ma is megtehetik.

A Nem engedünk az IMF-nek! és az Állítsuk meg Brüsszelt! jellegű mozgósítás vastagon kimeríti a populizmus eszköztárát. Visszaél a köznapi polgárok ismerethiányával, tudatlanságával.

Hitre alapozott hadüzenet.

Populizmus sejlik fel a protekcionizmus vadhajtásaiból is. Amikor a hazai termelők és termékek védelmében, a nemzetközi egyezményeket és szabályokat felrúgva, diszkriminatív adókkal, szabályokkal korlátozzák a külföldi tulajdonú cégek működését, elveszik a profitjukat, megdézsmálják a befektetett tőkét, akkor érdemes gyanút fogni. Akkor is, amikor fenyegetik őket, agitálnak ellenük, kiebrudalják őket az országból. Az eszköztár széles: új vámok, az import korlátozása, állami támogatás, kapuzárás. Pánikreakciók.

Minősített példa a közelmúltból az Igazi Csíki Sör és a Heineken csatája, amelyben a magyar kormány – baráti alapon – a törvény erejével lépett fel a multi ellen, hogy kisebb székelyföldi riválisa megőrizhesse a márkáját. A magyar Országgyűlés kormánypárti frakciói be akarják tiltani a vörös csillagot a sörösüvegen. Még azon az áron is, hogy nevetségesek. Az üzenet egyértelmű: senki ne érezhesse magát biztonságban.

Aki nem szalutál, előbb-utóbb kapitulál.

A patriotizmusból könnyen agresszív nacionalizmus lészen. Kötelező kellék. A nemzethalál réme. Önámítás. Felsőbbrendűség. Megszépítő messzeség, felelősséget hárító történelmi emlékezet.

A populista hatalom minden döntését a nemzet érdekével indokolja, ezt a nézőpontot kisajátítja magának. Aki szembeszáll vele, szóval, tettel vagy hallgatással is, idegen érdeket képvisel. A nemzet érdekében központosít, hárít el jogi és szabályozási akadályokat a beruházások elől, veszi el más tulajdonát, osztja újra a nemzeti vagyont. Gyámolítja a gyáripart, kereskedelmet, bármit, ami szívének vagy szíve választottainak kedves, erre hivatkozva táplálja klientúráját. Stratégiai megállapodások kényszerével érvényesíti akaratát, támogat, vagy éppen tilt, ha kénye s kedve, kényes ízlése úgy akarja. Egy kézből irányítja a magánszektor üzleti kapcsolatait. De a barátságában sem lehet bízni. Bármikor megszegi adott szavát, persze szigorúan a nemzet érdekében.

Hungary first.

A magyar változatban a populista politikushad ennek jegyében csábítja magához más országok magyar állampolgárait, ad nekik szavazati jogot, holott saját hatalma talapzatát terjeszti ki. A nemzeti együttműködés álságos jelszavával konzultál a néppel, hogy az így nyert felhatalmazásával induljon harcba a külső és belső ellenség ellen. A nemzet érdekében s védelmében utasítja vissza, hogy uszkve ezer menekült kérelmét elbírálja, mert hite szerint tíz magyarból kilenc ezt tenné. Fél az idegenektől. Félti nemzetét az idegenektől. Nem is téved nagyot: az EBRD felmérése szerint 2010-ben a magyarok tizenhárom százaléka tekintette a gazdaságban értékes közreműködőknek a bevándorlókat. Tavaly már csak négy százalék.

A nemzeti egységhez egységes ellenség szükségeltetik.

Jól áll egy populista hatalomnak a paternalizmus is. A gyámkodás a gazdaság szereplői és az alattvalók fölött. A bajbajutottak kisegítése, persze szelektíven: kinek teljes védelem jár, más viszont vesszen, ha vesznie kell. A kiszámíthatatlanság szétzilálja az üzleti életet, az elvtelen segítség éppolyan züllesztő hatású, mint a kegyencek futtatása. Magyarországon mindkettőből kijut.

A paternalizmusnál is többet hoz a hatalomnak, ha annak ábrándképét lebegteti. Ha a rászorultakkal elhiteti, hogy az állam, mint jó szülő, gondoskodik róluk. Pedig nem a gyámkodás a cél, hanem a függő viszony. A kiszolgáltatottság tudatosítása.

A hála nem politikai kategória. A kényszerítés az.

Simplicity. A populista politikus egyszerűen fogalmaz. Nyers, szókimondó, nincs benne tisztelet. Demagóg. Kikezdhetetlen közhelyekkel operál. Nem a szalonok szókincsét koptatja, hanem az utcáét emeli a pódiumra, viszi be a szalonokba. Nem bocsátkozik érdemi vitákba. Olvas az emberek gondolatában. Legalábbis azt képzeli. Illúziót kelt. Légvárat épít. Hitet, reményt, szeretet ad. Azt mondja, amit közönsége hallani akar, vagy azt, amiről azt képzeli, hogy hallani akarja. Árnyalatokkal, kétségekkel nem gyötri hallgatóságát, primitív világmagyarázattal szolgál.

Valahogy úgy, ahogy Umberto Eco egyik regényhőse kifejti: „az emberek eredetileg nem is tudják, milyen az észjárásuk, mi mondjuk meg nekik, ők pedig rájönnek, hogy tényleg.”[8]

Tényeken túli ábrándvilág.

Elitellenesség. A populista politikus játékosan összekacsint hallgatóságával, ők – az elődök, a riválisok, a mások – rontottak el mindent, mi nem vettünk részt benne, elzavarjuk őket. Övék az elmúlt nyolc év, az elmúlt húsz év, az elmúlt negyedszázad. Aki őket támogatja, a kertkapuig nem jut. Miénk a jövő. Mindenhez értünk. Kompetensek vagyunk. Tiszták vagyunk, tiszták a gondolataink, tiszta a kezünk.

Hiszen egymáséit is mossuk.

Kell is, és ebben segít a transzparencia hiánya. Az átláthatatlanság, a titkolódzás, a rendeleti pénzosztás, külön kasszák kreálása, a költségvetési törvény negligálása. Egyre nagyobb összegek veszítik el közpénzjellegüket.

Kötelező kelléke a populizmusnak a voluntarizmus. Hétszázalékos növekedés (1998). A legstabilabb demokrácia, a leggyorsabb növekedés, a leggyorsabb adósságcsökkentés (2011). Stadiont minden faluba, lőteret minden városba. Rendezzünk Világkiállítást, labdarúgó-Európa-bajnokságot, olimpiát. Merjünk nagyok lenni. Bármit megtehetünk. Előttünk nincs akadály. Minden hatalmat nekünk. Pénz nem számít. Az a legkevesebb.

*

Egyre nagyobb a tét.

A Brexit és Trump győzelme után a nemzetközi szervezetek vezető közgazdászai is láthatóan megszeppentek. Rádöbbentek, hogy ha megerősödik a populista áradat, elsodorja a második világháború után kialakult intézményrendszert. A mainstream nemcsak az egyes országokban kerülhet veszélybe, hanem a globális színtéren is.

Ha a vagyon kevesek kezében koncentrálódik, a harag a piacgazdaság intézményei ellen irányul – veti fel az EBRD.[9] Ha a demokráciából plutokrácia lesz, akkor a szegények lényegében jogfosztottak lesznek – figyelmeztet Deaton. A tőke hozadéka meghaladja a növekedést, a vagyonok koncentrálódnak, és ez már az egész demokratikus rendszert veszélyezteti; vissza kell szerezni az ellenőrzést a kapitalizmus felett, mielőtt még a legnagyobb vagyonok birtokosai, a brókerek, a csúcsvezetők, a nagy kőolajtermelők fogják mozgatni a világot, fejtegeti sokat vitatott, monumentális munkájában Thomas Piketty.[10]

Egy új világrendhez aligha békés út vezet.

Az első felismerés a 2009-es recessziót követő, újabb visszaeséssel súlyosbított években az volt, hogy ha a növekedés áldásaiból az alacsonyabb jövedelműek nem – vagy egyre kisebb arányban – részesednek, akkor az akadályozza a kibontakozást. Mert míg a szegényebbek a jövedelmük nagy részét elköltik, keresletet támasztva, a gazdagabbak inkább a vagyonukat fialtatják. Emiatt a túlzott egyenlőtlenség a gazdasági növekedés lanyhaságában üt vissza.

A második felismerés ezt azzal kombinálta, hogy a jövedelmek és a vagyonok koncentrálódása politikailag is veszélyes.

A harmadik, hogy ezeket a folyamatokat tompítani kellene. Amíg nem késő. A növekedés áldásaiból mindenki részesedjen.

Új elmélet formálódik, az inkluzív vagy befogadó növekedésé, amely a társadalom minél szélesebb rétegeit vonja be a gazdaságba.[11] Nem kirekeszt, hanem bekapcsol. Tartalmát tekintve az esélyteremtő gazdasági növekedés modellje.[12]

Válasz az esélyvesztés éveire. Volt belőlük bőven.

Az egyenlőtlenséget nem könnyű megragadni, mert nem korlátozódik a keresetekre, járadékokra, szociális juttatásokra, vagyis a folyó jövedelmekre. Kiterjed a tőkejövedelmekre is, ám azok alakulását a vizsgálatok nem mérik pontosan. Magyarországon például az Orbán-kormány a válság legsúlyosabb esztendeiben, a 2012-es recesszió előtt és alatt csúnyán cserben hagyta az alacsony jövedelműeket, és csak a 2014-es választásokhoz közeledve igyekezett kedvezni nekik. És persze most is ezt teszi, a minimálbér és a garantált bérminimum erőteljes megemelésével maga tolja felfelé az átlagos keresetek szintjét, a manővert a 2018-as választások elé időzítve. A vagyoni egyenlőtlenségek tompítására azonban nem szánta rá magát. Ellenkezőleg, vagyonkoncentráló üzemmódban működik.

Előbb százmilliárdokat passzolt át az egykulcsos adóval, az adójóváírás megszüntetésével a képzettebb, tehetősebb, magasabb bérszínvonalon élő rétegeknek. A szociális juttatások többségét befagyasztotta, azok jogalapját felülvizsgálta, csupán a gyermekek után járó adókedvezményt szélesítette ki fokozatosan, ami szintén a nagyobb keresetű családoknak kedvez. A szegénységben vagy társadalmi kirekesztődés kockázatával élő népesség aránya 2012-ben jócskán meghaladta az egyharmadot. A 2013-ban beindult gazdasági növekedés, a közfoglalkoztatás kiterjesztése és a rezsicsökkentés szépített az összképen, de a relatív jövedelmi szegénységben élők aránya érdemben nem változott, nagyjából 1,4 millió fő körül alakult. Még mindig uszkve kétszázezerrel több, mint a válság előtt. A felső jövedelmi ötöd részesedése az összjövedelemből 2009-től négy esztendőn át egyre nőtt, azóta minimális mértékben csökken. Mindeközben a középréteg zsugorodik, a 2008-as csaknem negyven százalékról valamivel több, mint harminchárom százalékra ment össze, talán most ez a folyamat is fékeződik.[13]

A védtelenek és a vétlenek szenvedték meg igazán a válságot.

„A rendszerváltó országokban élő polgárok többsége túlbecsüli az egyenlőtlenségeket”, összegzi a Világbank. Ahol a jövedelmi olló statisztikai értelemben nem nyílik tovább a leggazdagabb és a legszegényebb tíz százalék között, gyakran ott is ennek az ellenkezőjét élik meg. Például azért, mert a csúcsjövedelműek szűk köre hivalkodóan él. Magyarországon a jövedelmi ranglétra tetején elhelyezkedő háztartások két-három százaléka birtokolja az összes jövedelem több mint ötödét,[14] és bár az egyenlőtlenség uniós mércével nem túl nagy, mégis egyre irritálóbb. Ebben bizonyára közrejátszik, hogy a vagyoni helyzetből adódó egyenlőtlenségek nagyobbak a jövedelmi egyenlőtlenségnél; a háztartások fele teljesen vagyontalan, hetvenmillió forint feletti vagyont öt százalék birtokol, hárommilliárd felettit pedig csupán százötven-kétszáz háztartás.[15] Hozzájuk csatlakoznak a Mészáros Lőrinc-, Garancsi István- és Tiborcz István-féle üstökösök.

Harcra csábító viszonyok.

Az autokráciába hajló posztszocialista térségben negyedszázada még az egyenlőség volt a jellemző – leszámítva persze a politikai kiváltságokat élvezők viszonylag szűk körét –, ma a vagyoni koncentráció. Az első egymillió, az első egymilliárd megszerzésének a módja önmagában is bőszítő lehet, legyen szó csalárd privatizációról, jól fialó politikai kapcsolatokról, természeti kincsek kitermelési jogának lenyúlásáról, örökségről. Mert ahol a tudással, kreativitással, vállalkozási sikerekkel lehet a leggazdagabbak közé feltörni, ott a közvélemény elnézőbb, mint ahol az uralkodó és famulusai halmozzák fel a vagyon jó részét. Bill Gates, Warren Buffett, Mark Zuckerberg, Steve Ballmer vagyonának eredetét nem övezik kétségek. Spielbergét, Beyonce-ét, Christiano Ronaldóét sem. Putyin pereputtyának gazdagodását annál inkább.[16]

A felső köröktől távolodó, lecsúszó középosztály – vagy annak egy része – kifejezetten fogékonynak mutatkozik a globalizációellenes, nacionalista és piacvédő jelszavakkal kampányoló szélsőséges pártok üzeneteire.

A populizmus vonzerejét a felkapaszkodás esélyének az elvesztése is fűti.

A rendszerváltás éveit az erős mobilitás jellemezte, ám ennek ma már a legtöbb országban vége. A szerencsések, akik tekintélyes vagyont halmoztak fel, és a csúcskeresők mind több jövedelemhez jutnak, miközben azok, akik a jövedelmi elosztás alsó részén megrekedtek, egyre kisebb esélyt látnak arra, hogy növeljék kiadásaikat, hogy valaha is saját házat vegyenek, vagy hogy kellemes helyen töltsék a szabadságukat – jellemzi a helyzetet Darvas Zsolt. A jövedelmi egyenlőtlenségnek és a szegénységnek hatása van a lehetőségek egyenlőtlenségére, a szociális mobilitásra. A szegény és hátrányos helyzetű családban cseperedő gyermekek iskolai teljesítménye elmarad, ami később is visszaüt: az alacsonyabb végzettségűek nehezebben foglalkoztathatók, rosszabb az egészségi állapotuk, rövidebb ideig élnek. A nagyobb egyenlőtlenség konzerválja a generációk közti távolságot, a szegény családok gyermekei nagy eséllyel szegények maradnak, a gazdagoké gazdagodnak.

Ilyen egyszerű. Ma már a nemzetközi szervezetek szemmértéke szerint is.

Ajánlásaikban már rég visszaköszön.

Az Európai Bizottság – plakátnevén Brüsszel – évek óta kifogásolja, hogy Magyarországon a munkanélküli-segély csupán három hónapig jár; hogy a foglalkoztatáspolitika fő eszköze a közmunka; hogy az alacsony kereseteket Európában példátlanul nagy közterhek sújtják, hogy magas az iskolát korán elhagyók aránya; hogy létezik iskolai szegregáció.[17] Hiába, a magyar kormány nem enged. A Nemzetközi Valutaalap szakértői pedig már a 2015-ös országjelentésben azon elmélkedtek, hogy a magyar egészségügy és oktatási rendszer alulfinanszírozott, amin változtatni kell, és ha erre nincs költségvetési pénz, legalább az erőforrásokat kellene hatékonyabban felhasználni, továbbá a gazdasági növekedést a nők alacsony foglalkoztatása is akadályozza.[18] Utóbbival kapcsolatban megállapítják, bár a törvények nem diszkriminatívak, és a magyar nők átlagosan képzettebbek, mint a férfiak, a munkahelyen és a politikában mégis hátrányos megkülönböztetés éri őket. Ebben a hagyományos nemi szerepek erősödése is tükröződik, például a magyar nők több mint kétszer annyi nem fizetett munkát végeznek – háztartást vezetnek, gyermeket nevelnek –, mint a férfiak. A szülők a fiúgyermekek felét tudományos, mérnöki, matematikai tudást igénylő pályára szánják, ugyanezt csupán minden ötödik leánytól várják el. A női tudás rosszabb kihasználtsága, a nők alacsonyabb foglalkoztatása, munkájuk hátrányos megkülönböztetése pedig fékezi a gazdasági növekedést.

Gender studies, IMF módra.

Kész szerencse, hogy az IMF-et sikerült időben kiebrudalni. Brüsszel megállítása még folyamatban van.

*

Lassan összeállnak a befogadó jellegű növekedés főbb elemei.

Progresszív adózás a jövedelmi egyenlőtlenség csillapítására. Ez érdemi változás a nemzetközi szervezetek által sugallt terápiában, hiszen sokáig a progresszivitás enyhítésében láttak ösztönzési tartalékot. A fejlemények is ebbe az irányba mutattak. Az OECD-országokban a személyi jövedelemadó felső kulcsa 1980-ban átlagosan hatvanhat százalék volt, 2010-re ez negyvenhat százalékra esett, a kulcsok száma pedig tizennégyről ötre csökkent. Több országban ez az egyik magyarázata a jövedelmi különbségek növekedésének – összegzi Darvas Zsolt. A legmagasabb adókulcsok Svédországban, Belgiumban és Dániában vannak, márpedig ezeket az országokat viszonylag alacsony egyenlőtlenségek jellemzik. Ezzel szemben Magyarországon az adó- és jövedelmi politika 2010 óta nem mérsékelte, hanem maga is növelte a jövedelmi különbségeket.

vagyonadó, az örökösödési adó szintén egyenlősítő eszköz volna, csakhogy a rendszerváltó országokban a politikai vezetők idegenkednek tőle. Az OECD-országokban a hazai össztermék átlagosan két százaléka folyik be vagyoni jellegű adókból, a posztszovjet régióban ez az arány mindössze 0,8 százalék. Magyarország nem is áll olyan rosszul, az arány meghaladja az egy százalékot. Lehetne több is, ám a vagyonadó meglehetősen korlátozott körben kivetni tervezett változatát az Alkotmánybíróság 2010 januárjában megsemmisítette. Ehhez az Orbán-kormány azzal járult hozzá, hogy az egyenes ági rokonok még öröklési illetéket sem fizetnek.

Vagyon nem vész el, csak gyarapodik.

A magyar változatban nemcsak egyre kevesebb kézben koncentrálódik, hanem a vagyon újraosztását egyenesen a kormány vezényli. Bár a politikai kapcsolatokat korábban is gazdasági befolyásra lehetett váltani, ez már a múlt. Az új változatban kormányzati gyámkodással ma már egyetlen választási ciklus alatt irdatlan vagyont lehet megkaparintani – és azt kegyvesztéssel el is lehet bukni. Nem az innováció, a kreativitás hozza a nagyobb profitot, hanem a feltétlen lojalitás.

Különböző szociális juttatásokkal, támogatásokkal is mérsékelni tudja az állam a jövedelmi egyenlőtlenségeket. De ha ezek nem célzottak, és nem a szegényeket segítik, még növelhetik is a különbségeket. Ezért ellenzi például az EBRD a lakossági energiaárak szubvencionálását és az általános forgalmi adó emelését. Mivel a tehetősebb családok általában több energiát fogyasztanak, mint az alacsony jövedelműek, az ehhez kapcsolt támogatás arányosan nagyobb része nekik jut, figyelmeztet. Az áfaemelés viszont legjobban a szegényebb családokat sújtja, mert ők a jövedelmük nagyobb hányadát költik fogyasztásra. Ezért a nemzetközi szervezetek a piactorzító ártámogatások, szubvenciók helyett inkább a rászorulók közvetlen megsegítését szorgalmazzák, beleértve a munkaerőpiaci részvételre történő felkészítést is. A Magyarországnak szóló legutóbbi ajánlás szerint például javítani kellene „a szociális segélyek és a munkanélküli-ellátás megfelelőségét és a támogatottak körét”.

A honi voksvadászat a szegényekre, állástalanokra nem terjed ki.

Az Orbán-kormány folyamatosan csökkenti a hazai össztermék szociális védelemre fordított hányadát. A 2008 óta befagyasztott szociális juttatások ötödét felzabálta az infláció, a családi pótlékot is beleértve. A munkanélküli-segély folyósításának időtartamát három hónapra vitte le, ez negatív Európa-csúcs. A rezsicsökkentés, amint az EBRD-tanulmányban meg van írva, főleg a magas jövedelmű, sok energiát fogyasztó, nagy „rezsivel”, azaz nagy lábon élő családokat segítette – persze némi könnyebbséget a szegényeknek is jelentett. Az áfaemeléssel azonban a szegény családok elbukták azt a megtakarítást, amit a rezsicsökkentéssel megspóroltak.

Esélyteremtés szinte minden szinten. Fontosabb, mint a meglévő jövedelmi különbségek adókkal történő korrigálása. Deaton metaforáját kiegészítve: a győztesek nem húzhatják fel maguk mögött a létrát, és ahol ezt megtették, le kell engedni újra. „Az »egészségügyi egyenlőtlenségek« a mai kor legnagyobb igazságtalanságai közé tartoznak” – háborog a Nobel-díjas közgazdász. Az oktatási rendszernek az óvodától a legfelsőbb szintekig azt kell segítenie, hogy minél könnyebben ki lehessen törni a szegénységből, mert akinek ez sikerül, könnyebben talál állást, hosszabb, egészségesebb életet él – fogalmazódik meg az új konszenzus. A felsőfokú végzettségűek körében relatíve kevesen vannak állás nélkül, 2008 óta csak a legképzettebbek körében nőtt a munkahelyek száma mind az Európai Unióban, mind az Egyesült Államokban – összegzi Darvas Zsolt. Ahol emelkedik a felsőfokú képzettségűek aránya, ott nagyobb a mobilitás, mert a gyermekek több esélyt kapnak a továbbtanulásra, mint a szegénységben rekedt famíliákban.

Magyarország viszont kasztosodik.

Az elmúlt hét év kormányzásának legszégyenletesebb vonása a társadalmi mobilitás szisztematikus leépítése. A tankötelezettség tizenhat évre csökkent – a Széll Kálmán-terv még ezen is túlment volna, tizenöt éves határt pendített meg –, a szakképzésben a közismereti tárgyakat megnyirbálták, így onnan esély sincs szintet lépni. Az iskolákat államosították, az irányítást központosították, a tanmenetet, tankönyvírást úgyszintén. „Az Egyesült Államokban vagy a skandináv jóléti államokban senkinek nem jutna eszébe, hogy egyetlen központból kell irányítani a közoktatást, mint ahogy azt a magyar autokráciában bevezették” – jellemzi a helyzetet Kornai János.[19] Az ingyenes főiskolai-egyetemi képzés fejében a pályakezdés négy-öt évében Magyarországon kell elhelyezkedni, miközben kilenc uniós tagállamban nincs tandíj. A tehetségeket kintről vonzzák, bentről kifelé terelik.

Lentről szinte lehetetlen kimozdulni. Fent a legvonzóbb és legjövedelmezőbb szakmákat monopolizálják.

A minőségi oktatás egyre több pénzbe kerül. A gyógykezelés is.

Az egészségügyben visszaszorult az állami finanszírozás, az ellenzékben még a „fizetős” gyógykezelés ellen kardoskodó Fidesz–KDNP közvetett eszközök sokaságával szorítja ki a pácienseket az ingyenes ellátásból. Mármint azokat, akiknek van pénzük a magánrendelést vagy az állami ellátásban a kiváltságokat megfizetni. Gyors diagnózist, színvonalas ellátást, némi kényelmet hovatovább már csak fizetség fejében lehet kiérdemelni. Az ellátáshoz való hozzáférésből adódó egyenlőtlenség egyre nő, regionálisan, a jövedelmi szinttől és a társadalmi státustól függően. A Life in Transition magyarországi felmérésén a megkérdezettek negyvenöt százaléka válaszolta azt, hogy a kormánynak az egészségügyre többet kellene költenie.

Az ingyenes vagy majdnem ingyenes oktatás és egészségügy mérsékli az egyenlőtlenségeket, mivel a szegényeknek pénzzel felérő segítséget jelent – jegyzi meg az EBRD. Mindazonáltal sem az egészségügyet, sem az oktatást nem úgy nézi a magyar kormány, ahogy újabban az inkluzív növekedés élharcosai. Azok, akik a képzett, egészséges munkaerőben a gazdasági növekedés erősítésének erőforrás-tartalékait vélik felfedezni.

Mindenki részesedik, hajtogatta a hadsereg ellátását felügyelő tiszt, Milo Minderbinder.[20] Majd egy többszörös csereügylet keretében megbombáztatta saját bajtársait.

Eddig jutottunk.

*

Orbán Viktor beelőzött.

Meghirdetett 2011-ben egy unortodox gazdasági programot, amelynek fő összetevője nagyon is ortodox volt: hiánycsökkentés a szociális, oktatási és egészségügyi kiadások erőteljes megnyesésével. Más országokban efféle kiigazítások után törtek előre a populista politikai erők, szabadultak el az indulatok.

Nálunk ő szabadította fel őket.

Nem tűrte, hogy hatalmát valamelyik populista párt kikezdje. Mintha elhitte volna Vona Gábor híres mondását, hogy „a magyarok kétharmada jobbikos, csak még nem mindenki tud róla,”[21] ezért helyet cserélt vele.[22] Lenyúlta a Jobbik nacionalizmusát, protekcionizmusát, multiellenességét, antiliberális szólamait, nemzetvédő retorikáját. Most pedig önfeledten kidobja az ablakon a politikai korrektség kényszerzubbonyát is.

A legutolsó lépést azonban még nem tette meg: a Jobbik 2010-es programjában szerepel az uniós csatlakozási szerződés felülvizsgálata is.

Vajon Orbán Viktor kivezeti az országot az Európai Unióból?

Az európai értékrendet már rég elhagyta. A jogrendet rendre megsérti. A centrumtól távolodik. Nem tart igényt az euróra. Nem enged át újabb jogköröket „Brüsszelnek”, bármit jelentsen is a metafora. Nem tart igényt az integráció elmélyítésére. Az uniós vezetőket sértegeti, híveit ellenük hergeli. Összeurópai lázadást vizionál az idei évre a mainstream pártok és kormányok ellen.[23] Az élére állt.

Innen már nem léphet vissza az európai közmegegyezés világába. Becsapta maga mögött az ajtót, csak úgy zeng.

De nem kell kilépnie az Európai Unióból, pénzt, piacot veszni hagyni. El lehet még evickélni a periférián. Jobb itt, Brüsszel kissé megtépázott ernyője alatt, mint a bizonytalan, nyílt térben, más hatalmak játékszereként.

Bizakodjunk: a lázadás a kellő érdeklődés hiányában elmarad, mert Európában a felvilágosodás tartósabb nyomot hagyott, mint az autokrata hatalmak vagy a diktatúrák.

Lázadnak a magyar diákok is, csak másként: Európa, Európa, skandálják. Meg azt, hogy szabad ország, szabad egyetem. Mintha elegük volna az elmúlt évek zülléséből. Mintha a lex CEU óta már ők is pontosan értenék, mi folyik itt. Mintha nem tűrnék, hogy Európa a kormányt a magyar néppel azonosítsa.

Hátha.

 

[1] Kornai János: U-kanyar Magyarországon, Élet és Irodalom, 2015. április 3., angolul: Capitalism and Society, 2015, Volume 10, Issue 1; Kornai János: Még egyszer a „rendszerparadigmáról”, Közgazdasági Szemle, 2016. október.

[2] Horváth Bence: Norvégia 65 milliárd forinttal támogatná Magyarországot, de úgy fest, hogy a kormánynak erre nincs szüksége. 2017. április 7., 444.hu.

[3] Freedom House: Nations In Transit. The False Promise of Populism, 2017. április.

[4] European Bank for Reconstruction and Development: Life in Transition, 2016. december.

[5] World Bank Group: Polarization and Populism. Europe and Central Asia Economic Update, 2016. november.

[6] Gregor Aisch, Adam Pearce, Bryant Rousseau: How Far Is Europe Swinging to the Right? The New York Times, 2016. december 5.

[7] Angus Deaton: A nagy szökés. Egészség, gazdagság és az egyenlőtlenségek eredete. Corvina, 2017.

[8] Umberto Eco: Mutatványszám. Európa, 2016.

[9] European Bank for Reconstruction and Development: Transition Report 2016–2017.

[10] Thomas Piketty: A tőke a 21. században. Kossuth Kiadó, 2015.

[11] Darvas Zsolt és Guntram B. Wolff: Az Anatomy of Inclusive Growth in Europe, Bruegel, Blueprint Series 26.

[12] Farkas Zoltán: Érzékeny terepen. HVG, 2017. február 2.

[13] KSH: A háztartások életszínvonala, 2015. 2016. november.

[14] Tóth István György: Középosztály(ok) Magyarországon és Európában. In: Társadalmi riport, 2016.

[15] Kolosi Tamás – Fábián Zoltán: Vagyoneloszlás Magyarországon. In: Társadalmi riport, 2016.

[16] Csurgó Dénes: Gigaüzlet beházasodni Putyin családjába, Index, 2016. április 2.

[17] Bizottsági szolgálati munkadokumentum. 2017. évi országjelentés – Magyarország. Brüsszel, 2017. február 28.

[18] IMF Country Report 15/93. Selected Issues. 2015. április.

[19] Farkas Zoltán: Sebezhető demokráciák. Interjú Kornai Jánossal, HVG, 2016. október 13.

[20] Joseph Heller: A 22-es csapdája.

[21] Népszabadság, 2010. április 12.

[22] Farkas Zoltán: Mégis, kinek a programja? Mozgó Világ, 2011. február.

[23] 2017 a lázadás éve lesz. Kormany.hu, 2016. december 15.