[et_pb_section admin_label=”section”]
[et_pb_row admin_label=”row”]
[et_pb_column type=”4_4″]
[et_pb_text admin_label=”Text”]
Ha megkérdeznék a magyar közönséget, akár a műveltebbet is, igen kevesen tudnának elfogadható választ adni a címbeli kérdésre vagy változataira, mondjuk, arra, hogy mi a turanizmus. Pedig… Miként Ablonczy Balázs remek, A magyar turanizmus története alcímet viselő könyvéből megtudható, az 1913 és 1944 közötti időszak több magyar miniszterelnöke, számos miniszterrel és államtitkárral együtt, tagja volt a turáni szervezeteknek, mint ahogy mások mellett egyetemi tanárok, nótaköltők, ügyvédek, nyugalmazott tábornokok és rendőrtanácsosok, pékek, földbirtokosok, nyomdászmesterek és méltán elfeledett költők is. Olyannyira jelen volt a téma a köztudatban, hogy Horthy különvonata, a világháborúban rendszeresített magyar harckocsi és egyebek közt egy ceruzamárka is a Turán nevet kapta.

Ablonczy megjelenésében egyébként szerény könyvének borítóján (Hegyi Péter munkája) a felkelő (vagy lenyugvó), stilizált nap előterében egy lováról hátrafelé nyilazó figura látható, aki, szemben a mű címével (Keletre, magyar!), a naphoz való viszonya alapján biztosan nem keletre, hanem dél vagy észak felé tart, illetve nyilaz. És ez így van rendjén, hiszen a turanizmus olyannyira elasztikus elképzelés volt, hogy évszázados történetébe belefért a rokonsági alapú északi, finn és észt kapcsolatok szorgalmazása éppúgy, mint az, hogy a déli, bolgár, alkalmanként az albán sors- vagy más közösség víziójára épített a balkáni magyar befolyás erősítésének szándékával, vagy a turáni eredet alapján rokonnak tekintett türk népekkel, kiemelten a törökökkel való összetartozás hite is. Belefért a japánokkal, olykor más távol-keleti népekkel közös eredet „felfedezése” és hasonlóan a sumer eredet.

De más irányban is színes a skála, hiszen a turanizmushoz szervezetileg is így-úgy kötődők mellett sokan csak kívülről, tájékozódásuk irányát illetően kapcsolódtak az ügyhöz, a laikusok mellett itt is, ott is találhatók dilettáns múltkutatók, de félprofik és profi tudósok is. A flexibilitást jelzi a könyv másként is: idézi Zempléni Árpádnak, a „turanizmus apostolának” 1913-ban, a turáni gondolat atyjának tekintett Vámbéry Ármin halálára írt versét: „Turán turulja szárnyát leereszti; / […] Legnagyobb bölcsünk, Vámbéry – halott. / […] Porát virrassza magyar ég alatt / Az örök nagy Turáni Gondolat.” És idéz egy atipikusnak nevezett turanistát is, aki viszont úgy látta: „…az egész ázsiázás és nomádozás csak osztrák császári és Wamberger Hermann-i [Vámbéry Ármin eredeti neve] zsidó gyártmány…”

Ablonczy visszatérően és találóan a Kelet képzete kifejezést használja a turáni gondolat eklekticizmusát jellemzendő. Tíz pontban sorolja, hogy mi mindent jelenthetett a turanizmus, a magyar őshaza keresésétől, a magyar nép rokonainak felkutatásától, keleti kapcsolatainak feltárásától, tehát az akár tudományosnak tekinthető megközelítéstől kezdve a kivel szövetkezzünk és kivel ne politikai szempontján vagy egyfajta magyar imperializmus, a kulturális és gazdasági befolyásszerzés szándékán át egészen a magyar társadalom turáni alapokra helyezésének, a történelmi egyházak befolyása helyett az újpogányság „bevezetésének” tervéig.

A könyv egy közéleti érzékenység története is, hogyan viszonyult a Kelethez, a magyar néprokonság gondolatához a honi értelmiség és politika – írja a szerző. Ugyanakkor nem véletlenül érzi fontosnak megjegyezni, szándéka semmiképpen nem az, hogy az olvasó szörnyülködjön, miként is gondolhatták komolyan mindazt, amiket egykor leírtak. Miközben az alaphang valóban komoly, tárgyilagos, maga Ablonczy is szívesen, bár visszafogottan évődik elképzeléseken és főleg figurákon. Pekár Gyuláról, a Horthy-korszak fontos közszereplőjéről, hosszú ideig a Turáni Társaság vezetőjéről jellemzésként egyebek közt ezt írja: a fél tucat nyelvet beszélő, atlétatermetű férfiú göndör fürtjei elvesztése előtt a múzeumkerti Arany-emlékmű Toldijának modellje volt. Másról: nem tudta igazán számontartani, hány egyesületnek is tagja. Megint másról: termékeny, de igen tehetségtelen író. A néprokonságról: általában egy tárgyalás vagy vacsora első öt percében, a társalgás beindításában volt érdekes, utána a diplomácia hagyományos érv- és eszközrendszere került elő. A Gömbös által 1927-ben alapított Turáni Vadászok Országos Egyesületének egyenruhájáról: valahol a korai Robin Hood-filmkosztümök és a fantáziátlanabb Varázsfuvola-rendezők által elképzelt Papageno-jelmez között félúton helyezkedett el.

A turáni eszme és annak története szempontjából szinte érdektelen, hogy mi is az, amit a magyar őstörténetben a Turán névhez bizonyítottan társítani lehet. Terület, népek, nyelvek? Ennek megfelelően Ablonczy, illetve könyve ezzel nem is foglalkozik.

Elsősorban az érdekes ugyanis, mire reflektál, mit kíván a turáni gondolat – akármi is a történeti alapja. Kezdetben, az első világháború előtt a Monarchián belüli nemzeti identitást erősítő, egyúttal a magyar gazdasági terjeszkedést esetleg segítő, tudományos kutatásokkal is összekapcsolódó eredetkeresés volt, az agyonhasznált metafora szerinti kompország keleti kikötőjének építése. Az első világháborús vereség, a forradalmak és Trianon után viszont, ahogy Ablonczy fogalmaz: „sokan gondolták úgy, hogy a százesztendős nemzeti tervnek, a Nyugat utolérésének, az ország európai típusú modernizálásának talán nem is volt értelme. Vissza kell fordulni Keletnek; rokonokra, barátokra találni, másutt mintákat keresni, és megerősödve visszavágni minden igazságtalanul elszenvedett sérelemért.” És ha ez ismerősen cseng ma az olvasónak, az nem idegen Ablonczy szándékától. „…úgy vélem – írja a bevezetőnek tekinthető szövegben –, hogy sem az István, a király című rockoperát, sem a rovásírás feltámadását, sem a 2010-ben kormányra jutott Fidesz »keleti nyitását« nem lehet értelmezni a turanizmus eszmei alapjai nélkül.” Mint ahogy – tehetjük hozzá – sok más mellett a nemzeti bank elnöke által igen pontatlanul piros pöttyként emlegetett, úgynevezett mongolfolt mítoszát sem.

A legegyszerűbb lenne azt mondani, hogy a turanizmus jellegzetes magyar illúzió, valahol a kudarcos imperializmus és a nemzeti délibábkergetés között – írja a szerző. Az árnyaltabb képből azonban kitűnik, bár a turanizmus a keleti eredet és a nyugati mintakövetés közötti feszültségre reagál, nem társtalan, amennyiben máshol is akadnak hasonlítható elképzelések. De sokféle ok miatt a múltban sem volt és ma sem vevő senki arra, hogy a néprokonság gondolata jegyében különleges nemzetközi kapcsolatokat ápoljon.

A keleti gondolat képzetének feltárása mellett Ablonczy jelentős teret szentel a turáni szervezetek meglehetősen kusza világának bemutatására, jelezve, hogy a turáni átoknak vélt széthúzás, személyes ellentétek magát a turanizmust sem kímélték. „Ahogy az általában a radikális szervezeteknél lenni szokott, mindig volt valaki, aki igazibb a másiknál” – jegyzi meg egy helyütt nem kevés epével.

„Ha Turán nem létezett is, ha a Turáni Társaság már megszűnt is, a gondolat tovább élt” – írja az 1945 és 1990 közötti évtizedekről szólva. Itt kitűnik egyebek között, hogy bár a turanizmus illeszkedett a Horthy-korszak hivatalos közgondolkodásához, sok hívét szélsőjobboldaliként tartották nyilván, az egyébként gyorsan betiltott turáni szervezetekhez való tartozás azonban önmagában nem érdekelte kiemelten a politikai rendőrséget.

A zárófejezetben, Reneszánsz és manierizmus cím alatt tárgyalja a könyv az 1990 utáni fejleményeket. Szó esik az addig tiltott, lappangó nézetek újraéledéséről, köztük a turanizmus két háború között is radikálisnak számító változatainak megjelenéséről. Csak megemlíti az MSZP 1994-es programját, amelynek a keleti piacok visszaszerzésére irányuló ígéretét szimpla szavazatszerzési szövegnek látja, de mivel nem állt mögötte semmilyen gondolkodás a Keletről, aligha nevezhető turáninak. Más elképzelések mellett kitér a Magyarok Világszövetségére is, amely programszerűen fordult a magyarság őshazája felé, mondván: ott „közel egymilliárd ember tekint minket barátnak, rokonnak, tehetséges, nyugatra szakadt testvérnek”. Ablonczy hozzáteszi: ez erősen rímel az 1945 előtti turanista beszédmódra, de azért is figyelmet érdemel, mert a Jobbik vélhetően innen emelte át és állította külpolitikájának középpontjába a turáni gondolatot. Más keletiséggel kapcsolatos közéleti reflexiókat is felsorolva úgy látja, hogy a Fidesz a 2010-es kormányprogramban új vasúti selyemútként is emlegetett keleti nyitási szándéka ezekre is reflektált. Fanyarul jegyzi meg: a miniszterelnök, hogy megvilágítsa a keleti nyitás hátterét, nem takarékoskodik a hasonlatokkal, idézi is a Kazahsztánban a nyugati testvér nevében a keleti testvérhez beszélőt és más hasonló, a magyarság keleti eredetére utaló kijelentéseket. A valódi hatást – finoman – vegyesnek mondja, megemlítve, hogy a kereskedelemben egyáltalán bekövetkező növekedés is jórészt a Magyarországra települt nyugati multiknak köszönhető, ráadásul – teszi hozzá – a nyitásnak nevezett szándékot botrányok is kísérték, mint az azeri katonatiszt kiengedése, a kereskedőházak anomáliái. Úgy látja, a déli nyitás 2015-ös meghirdetésére vélhetően azért volt szükség, hogy a keletiről már ne kelljen beszélni.

Ablonczy, aki egyébként 2010 után állami hivatalt is vállalt (a párizsi magyar intézetet vezette), nem hiszi, hogy Orbán törekvése turanista politikai koncepcióra épülne, és ezt valószínűsíti Vonánál is. Úgy véli, hogy neveltetésük, világképük is a nyugati világhoz köti őket. Hozzáteszi azonban, hogy kétségtelen, beszédmódjuk részben a turanizmus retorikai elemeiből merít. Kissé arrébb ennél határozottabban fogalmaz: kudarcra ítéltetett, aki politikát akar építeni ebből a beszédmódból. Persze legitim a keleti gyökerekkel foglalkozni, a nyugat típusú modernizációból adódó feszültségekre reagálni. „De a magyar nemzeti projekt elmúlt kétszáz éve, […] arról szólt, hogy a nyugati formákat igyekszünk meghonosítani: ez a siker, a jólét és szabadság feltétele.” Az ideális társadalom a magyarok többsége számára a nyugati, a Kelet felé fordulás jó esetben egzotikumnak számít. Ahol a turáni gondolatnak volt valamennyi relevanciája – fejti ki több helyen is – az a művészet.

Ablonczy bevezetőjében izgalmas olvasmányt ígér. Nos, nemcsak intellektuális izgalmakat, a mai közönség nagy része számára kevéssé vagy alig ismert összefüggéseket, érdekességeket kap az olvasó, de a választott, napjaink megértéséhez is fontos történeti téma igényes, alapos feltárását is. Mindezt igen élvezetes, olykor kimondottan szórakoztató, olvasmányos stílusban, forrásokkal, köztük elképesztő, periferikus intézményekben őrzöttekkel is megalapozva.

 

Ablonczy Balázs: Keletre, magyar! A magyar turanizmus története. Budapest, 2016, Jaffa Kiadó. 296 oldal, 3490 forint.
[/et_pb_text]
[/et_pb_column]
[/et_pb_row]
[/et_pb_section]