Faarccal húzok el a rendőrautók mellett. Hosszú sorokban állnak a város bejáratánál, a belváros csomópontjainál, a közintézmények előtt. Csataláncban, felfegyverkezve várakoznak a védelmi vonalon, álarcban, golyóálló mellényben – ahogy kell. Ebben a rongyos kisvárosban, ahol a védelmi vonal az akciós és még annál is akciósabb árut kínáló boltokat köti össze, ahol tömeget csak a ritkán szállingózó helyközi járatok buszmegállóiban lehet látni. Itt, ahol annyit sutyorognak az emberek a messzi háborúkról meg arról, hogy ide aztán nekünk ne jöjjenek azok az arabok, kendős haramiák. Mert itt mi békében élünk, az európai értékeinkkel meg a civilizációnkkal, azt pedig el ne vegyék tőlünk.
Ezekben a márciusi napokban azért csak előbújnak a maszkos emberek, a hátukon átvetett fegyvereikkel, hogy jelezzék: vannak itt frontvonalak, még akkor is, ha az akciós uborkáért meg a mindjárt lejáró szavatosságú tojásért való hajszában hajlamosak vagyunk megfeledkezni a mi saját kis háborúnkról. Ez utoljára 1990-ben lángolt fel jól láthatóan, maradandó sebeket ütve. Akkor a románok és a magyarok estek egymásnak. Akkor még nem féltették közösen a saját európai civilizációjukat a barbár araboktól, hanem egymásra dobáltak köveket, gyújtottak autót, egymást verték agyon a köztéri padokból letört alkalmi husángokkal. Mára ez csupán ki nem mondott emlék. Mostanában az emberek csendben méregetik a várost behálózó élelmiszerláncokat: hány nyelven írják ki, hogy sonka meg zöldhagyma, és mekkora betűkkel. Efféle versengésekké, gyanakvásokká, méricskéléssé szelídült a hajdani harc. Sose lehet azonban tudni: az összecsapások évfordulóján, március 15-én, a „nehéz napokon” (történelmi ciklusunk fordulóin) újra láthatóvá válnak a frontok, akkor, amikor a karhatalom felvonul a fényvisszaverő mellényeiben, a szónokok pedig elszavalják a kordonok mögött az avas beszédeiket.
De a háború máskor is itt van, a sonkasorokban, a türelmetlen, tülekedő tömegben a buszmegállókban, a különböző színekkel, betűméretben és különböző nyelven szedett feliratokban, csak kissé megregulázták, megtrimmelték, mint a nagy gonddal tartott ölebek szőrét szokás. Békére fazonírozott háború. Háborús üzenet a rendőrsorfal is, a szobrok tövében, emelvényről elmondott, megkoszorúzott, fellobogózott beszédek is.
Nagy ívben elkerülök minden csomópontot, tömeget, szónokot, jelvényt, zászlót. Hazalopom az iskolából a gyerekeket, hátha nem veszik észre, hogy most történelmi ciklus van. De hiába erőlködöm, már az óvodában, alsó tagozaton megkezdődik a besorozás, a felkészítés. Papírragasztóval csirizelik rá a nemzeti zászlócskákat a hurkapálcikákra. Tudod, ki volt Petőfi? – csiripeli a lányom. Na, ki volt? – mordulok rá. „Egy nagy-nagy énekes!” – oktat ki, és én megkönnyebbülök. Van remény. Igen, kislányom, Petőfi egy nagy-nagy énekes volt, egy igazi rocksztár. Egy pogózó fenegyerek. Egy kocsmatöltelék slammer, igazad van. Még azt is meg merem kérdezni a hirtelen jött nagy reménykedésemben, hogy ki volt Kossuth. Na, Kossuth ki volt? Azt tudod? Nézek hátra a visszapillantó tükörben, hazafelé a suliból. Választ is kínálok: Kossuth egy kifli volt, tudod, ugye? A lányom telekuncogja a csomagteret. Kossuth nem kifli volt, anya! Hanem egy még nagyobb énekes! Jaj, nem – kapcsolódik be a fiam, Kossuth nem volt nagyobb énekes, hanem pont akkora volt, mint Petőfi. Igaz, anya, hogy pont akkora volt, mint Petőfi? Mondjuk úgy, hogy egy rockbandában voltak. Az egyik pogózott elöl, a másik tolta a ritmusszekciót hátul. Ez így rendben van? Kiegyeznénk, de nem ússzuk meg a rendőrsorfalat, hiába osonunk a hátsó utakon. A városon kívül, a falu bejáratánál, a jeddi temető mellett ott sorakoznak a maszkos, fegyveres katonák. Ha jönnének a magyarok elfoglalni Marosvásárhelyet, akkor erre jönnének be a városba. Faluról, a magyar, tehát veszélyes Nyárádmentéről gyalogolnának bele ebbe a mi nagy, huszonhét éves békénkbe. Igazából mi, magyarok, a Daciában éppen fordított irányba haladunk, ki a városi iskolából, hazafelé – de ez az út mellett álló őröket nem izgatja. Állnak a vártán, és ezt már a nagy énekesekről, Petőfiről és Kossuthról vitatkozó alsó tagozatosok is észreveszik.
Tudod, kit keresnek ezek? – vizsgáztat tovább a fiam. A hullarablókat! – mondja nyolcéves történelmi tapasztalatával. Még délután is elismerően bólogatok, milyen igaza van, amikor már rég a felvonulókat meg a szónokokat kerülgetjük: hullarablók ezek mind. Ünnepi programot találunk ki magunknak ezen a ciklusnapon, a külvárosi, lepukkant turkálóba térünk be, ahol fél kifli áráért lehet tornanadrágot és melegítőfelsőt találni. Kell az ilyesmi, fogyóeszköz az iskolai kiképzéseken. Gáborcigányok lépnek be utánunk a boltba: ahogy illik, elöl a nagy kalapos, kis, cingár férfi lépked, utána hatalmas testű, ringó csípőjű, nagy mellű feleség következik, majd a kisebb-nagyobb gyerekek sora. Az asszony és a gyerekek csendben megállnak a molyrágta, dohszagú kabátok pultja előtt, díszsorfalként sorakoznak. Az eladó hatalmas jó napottal köszön nekem, és tegezve szól oda a gáborcigányoknak: „Látlak benneteket!” Naná, hogy látja a nagy piros rokolyát, az aranyszínű kendőt, a bíbormasnikat, sárga ingeket. Senki sem gondolja, hogy ne látná a betérőket a sötét, szűk turkáló eladója. Hanem azt is pontosan érti mindenki, hogy mit jelent ez a köszönés: „Látlak, cigány, ne lopj!” Ezt jelenti, de nem így mondja, mert egy keresztény lelkületű, protestáns turkáló eladója, aki fél kifli áráért árulja a német szelektív hulladékból importált melegítőnadrágokat. Az asszony meg a gyerekek nem csinálnak semmit, csak állnak a fejük fölött himbálózó kabátok alatt, amelyekből rég kikoptak a német polgárok, és csak kávé- és szendvicsnyomaikat hagyták hátra a gyűrött textileken. Az egyik gyerek nyúl csak egy turkálós játék teherautó után. Azonnal rászól az anyja, hogy tegye le. Pedig a teherautónak hiányzik egy kereke, és amúgy se pénzért adják, hanem ajándékba, a guberált ruhák mellé. A férfi vásárol csak. Fehér inget keres. A jól nevelt, idősödő protestáns eladónőben felébred az élet, ugratni kezdi a kis, cingár, nagy kalapos cigányt. Flitteres, csípőben szűkített fehér inget kapar elő az egyik bála mélyéről. „Ez való nektek”, kacsint a férfi felé, és közben odasandít a rokolyás feleségre, látja-e, hogy fűzik az emberét. „Egy jó lagziba ilyen kell nektek! Ilyen csicsás, ugye! Mert aztán tudtok ti múlatni”, mondja elnyújtott, hosszú ú-val, mintha máris rázendítene ő is valami rövidebb lagzis nótára, onnan a szűk pult mögül, ahová beszorult, tán egész életére. „Tudunk hát, naccsága”, mondja a férfi, és félrehajtja a fejét, a nagy nyúlszőr kalap félrecsúszik rajta. Mint egy kamaszlány, úgy szégyenkezik, irul-pirul. „Na, vegye csak fel”, mondja az eladó, átnyúl a pulton, és már rángatja is le a szakadt bőrkabátot a cigányról. Az meg hagyja magát, végigsimít a csillogó, fehér ingen. Pillanatokon belül ott feszít a vásárlók tenyerétől maszatos tükrök előtt. „Mondtam én, hogy ez kell maguknak. A mulatság, nem a munka!”, fészkelődik az eladó a pult mögött. Nem felejti el, hogy azért dolga van: a cigány feleség és a cigány gyerekek csak állnak, néhány lépés távolságra tőle, de figyelni kell őket, nehogy mégis. „Az volt a mulatság, naccsága, amikor jöttünk, és kiabáltuk a románoknak, hogy ne féljetek, magyarok, megjöttek a cigányok!”, válaszolja vékony madárhangján a férfi. Sercegnek a szavai a ruhabálák között. Gyorsan veti le magáról a csillogó inget. „Adjon valami szép egyszerűt és nagyobbat. Nem nekem lesz, hanem a testvéremnek”, magyarázza az eladónak. „A testvérinek lesz a lagzija?”, jön a kérdés a pult mögül. „Nem lagzija lesz, hanem temetése”, mondja a cigány, a nagy karimás kalapja alól beszél, kopognak a szavai. Hosszú csendben, lassan születik meg az eladó magyarázata: „Ilyen az élet, Isten adja, Isten veszi el.” „Nem az Isten”, mondja a cigány, miközben a bálából kihúz egy rojtosabb vászoninget. „Felakasztotta magát az én testvérem”, folytatja, majd felveszi az inget, a könyöke lyukas. „Nem baj a lyuk, jó lesz az, úgyse látszik a koporsóban!”, mondja mosolyogva, hiszen ő is mondott már végre valami mosolyognivalót. „Maguk ilyent nem szoktak!”, csóválja fejét a nő a pult mögött. „Sok mindent szoktunk mi”, búcsúzik a vásárló, és meglobogtatja a lyukas fehér inget, utána oson csendben a feleség meg a sok gyerek.
Mi maradunk hátra: az eladó és mi hárman, a Kossuth–Petőfi rockbanda rajongói, akik az ünnepi műsor helyett a turkálóba jöttek.
„Parancsol valamit, hölgyem?”
„Nem parancsolok én semmit se”, felelem. És már indulunk vissza mi is, mackónadrág nélkül a jeddi temető felé, ahol karhatalommal vigyázzák a hullarablókat a nemzet ünnepén.
