Gál Éva: A magyar felvilágosodás „hősi halottja”

Jókai Rab Rábyja és Ráby Mátyás

„A liberalizmus harca a konzervativizmus ellen” – Mikszáth Kálmán foglalta így össze Jókai Mór regényének lényegét, s egyúttal századokra kiható remekműnek nevezte. Az igazságért küzdő és ezért börtönbe kerülő főhős nem kitalált regényalak volt, hanem valóban élt, és eleinte talán nem is tudta, hogy a liberalizmus nevében harcolt a jogfosztott köznép és a tisztesség védelmében, az általa leleplezett visszaélések elkövetői, egyszersmind az akkor fennálló áldatlan közállapotok ellen.

Ráby Mátyás nevét ma nem sokan ismerik, legfeljebb szentendrei lakosok és néhány olyan turista, aki Szentendrén a régi belváros meredek, szűk utcáin a Fő térnél feljebb merészkedik. Ott ugyanis utca van elnevezve róla, és a névadó egykori házát, egy XVIII. századi szerény földszintes épületet, emléktábla jelöli. De még ez az utcanév is csak azért örökíti meg ennek a rég halott embernek az emlékét, mert Jókai írt róla 1879-ben megjelent Rab Rábyjában. A regény alapja a valóságos Ráby Mátyás története volt, amelyet az író magának a főhősnek a visszaemlékezéseiből ismert meg. Ráby Mátyás ugyanis papírra vetette és 1797-ben külföldön kinyomtatta kalandos élettörténetét. A Strasbourgban megjelent önéletírás már a címében is jelezte, hogy nem lesz hízelgő a korabeli hazai viszonyokra nézve: Justizmord und Regierungsgreuel in Ungarn und Oesterreich… azaz: Jogtiprás és a kormányzás borzalmai Magyarországon és Ausztriában (itt most nem írom le a kor szokása szerint hosszan folytatódó alcímet). A jó tollú és fantáziadús regényíró az ötletet adó és alapforrásul szolgáló önéletrajzot persze alaposan kiszínezte, a történetet jócskán felhabosította képzeletszülte figurákkal és romantikus epizódokkal, hiszen ilyenek nélkül el sem képzelhető egy Jókai-regény. Az alábbiakban azonban nem a művel foglalkozom, hiszen Jókairól amúgy is könyvtárnyi szakirodalom szól, s ezen belül erről a regényről is sok minden olvasható.

Történészként jutottam el a témához, magához Ráby Mátyás személyéhez, s amit most megpróbálok felvázolni, az a tényleges történet, jórészt levéltári források alapján. Először azonban mégiscsak ismertetnem kell a Jókai által megírtakat (nem térve ki az író által kitalált kalandos részletekre), hiszen ma már Jókait is kevesen olvasnak.

A regény, röviden összefoglalva, arról szól, hogy egy Ráby Mátyás nevű magyar birtoktalan nemest, aki korábban kormányhivatalnokként szolgált, és aki személyes kapcsolatban állt II. Józseffel, az uralkodó 1784-ben megbízta, hogy járjon utána a szentendreiek több éve húzódó panaszos ügyeinek. Ráby ezt meg is tette. Hamarosan jelentést küldött Bécsbe a tudomására jutott súlyos visszaélésekről. Ezeknek több száluk is volt. A regény rögtön a dolog közepébe vág: a vármegyei és uradalmi főtisztviselők megvesztegetésének színes jeleneteivel kezdődik (Szentendre Pest–Pilis–Solt – akkor még nem Kiskun – vármegye területén volt, s a kincstár megbízásából az Óbudai Kamarauradalom prefektusa gyakorolta fölötte a földesúri hatalmat). Mint kiderült, a szentendrei városvezetés (magisztrátus) folyamatosan nagy értékű „ajándékokkal” halmozta el a feljebbvalókat, hogy azok ennek fejében fedezzék a magisztrátus tagjai által elkövetett óriási csalásokat és visszaéléseket.

A városi vezetők és bűntársaik tudniillik hosszú idő óta hamisították az adónyilvántartást: két különböző adókönyvet vezettek. Az úgynevezett kisebb regiszter a lakosoknak és adótárgyaiknak csak mintegy a felét tüntette fel; ezt használták hivatalos célra. A saját használatra szolgáló nagyobb könyv viszont a valódi adatokat tartalmazta. A hamis nyilvántartás alapján fizették a törvényben előírt állami adót (portio) és a vármegyének járó ún. háziadót (domestica). Levéltári források szerint például 1782-ben a befizetett portio 1822 forint, a domestica ezer forint volt; a földesúr részére az érvényes szerződés szerint az összeírásoktól függetlenül minden évben hatezer forintot kellett fizetni. A bűnbanda tagjai viszont a nekik kiszolgáltatott lakosságon nemcsak fenti adókötelezettségeket hajtották be, hanem azok sokszorosát, nagyjából évi negyvenezer forintot. A hatalmas különbözetet a város titkos kasszájába (egy nagy vasládába) tették, s ebből nemcsak a szükséges megvesztegetésekre jutott bőségesen, hanem fényűző életmódra és óriási vagyonok felhalmozására is, miközben az adózó köznépet súlyos nyomorba taszították, és minden úton-módon sanyargatták. A kapzsi városvezetőknek még ez sem volt elég; más, kisebb volumenű visszaéléseket is elkövettek, s ezek leplezésére a számadásokat is rendszeresen hamisították.

Ezeket a visszaéléseket írta le Ráby 1784 májusában közvetlenül az uralkodóhoz küldött jelentésében (denuntiatio), konkrétan megnevezve a tetteseket, az eseteket, az összegeket. Megjegyzendő, hogy amikor a magisztrátus tudomást szerzett erről, a város egyik jegyzője, Földváry Sándor, aki egyébként maga is nyakig benne volt a csalásokban, ezeknek egy kisebb részéről rohanvást feljelentést vitt Bécsbe. (Mindez csak részben, nagy vonásokban és fokozatosan kibontva került be a regénybe, a számadatokat a levéltári forrásokból merítettem, és csak azért iktattam be ide, hogy képet lehessen alkotni a visszaélések nagyságáról.)

1. József a jelentésekben foglaltak kivizsgálására királyi biztost rendelt ki, azzal, hogy a vizsgálat eredményét majd sürgősen küldjék meg neki.

Mialatt a királyi biztos vizsgálódott, a bűnelkövetők megpróbálták rávenni Rábyt, hogy vonja vissza vádjait. De mivel sem megvesztegetni, sem megöletni nem tudták, a vármegye 1786 nyarán egészen nyakatekert, hamis vádakkal bebörtönözte. Így lett rab (ami Jókai számára lehetővé tette az alliteráló könyvcímet). A kiagyalt vádakat nem tudták bizonyítani, eközben pedig Ráby szentendrei és izbégi hívei a kiszabadulásáért akcióztak, az uralkodó pedig az illetékes kormányszékek – a bécsi Magyar Királyi Udvari Kancellária és budai Magyar Királyi Helytartótanács – útján sürgette a megyénél az ügy befejezését. Hogy valamiképpen megszabaduljanak az immár terhessé vált fogolytól, a vármegyei vezetők furfangos szöktetési színjátékot eszeltek ki. Az önéletrajzban részletesen leírt „szöktetést” Jókai teljes mértékben átvette a regénybe, persze szokása szerint némileg kiszínezve. A megyei urak saját, álruhába öltöztetett embereikkel 1786 decemberében akarata ellenére „megszöktették” a rabot a szigorúan őrzött vármegyei börtönből (a jogrendszerben jártas Ráby ellenállt a cellájába éjjel betóduló ismeretleneknek, mert tudta, hogy a szökés már valódi vádpont lenne ellene, egyben bűnössége beismerését is jelentené). Ők azonban – a császár parancsára hivatkozva – elcipelték, és kalandos módon Bécsbe fuvarozták. (A szinte hihetetlen történetet több levéltári dokumentum is igazolja, erre az alábbiakban visszatérek.)

Az igazságát továbbra is mániásan (sőt mániákusan) kereső, az ellene emelt vádak hamisságát bizonyítani akaró Ráby, miután Bécsben II. József előtt tisztázta magát, a baráti jótanácsok ellenére az osztrák fővárosból visszatért Pest-Budára, ahol azután ellenségei azon nyomban, 1797 februárjában ismét bezárták, és most már főbenjáró vádakat (köztük a pórnép lázadásra való bujtogatását) felhozva ellene, embertelen börtönviszonyok közepette kínozták, és halálos ítélettel fenyegették. Az uralkodó eközben többször is hasztalan sürgette a Ráby-ügy befejezését, végül 1789 nyarán a Helytartótanács útján Ráby azonnali szabadon bocsátását követelte, fegyveres közbelépést is kilátásba helyezve. Ennek a fenyegetésnek a hatására a vármegye vezetői, miután minden próbálkozásuk ellenére sem tudtak megfelelő bizonyítékokat felhozni Ráby ellen, 1789 júniusában egy házilagos, színpadiasan megrendezett, valójában érvénytelen törvényszéki tárgyalás után kénytelenek voltak a foglyot kitenni a börtönből (a vármegyeház hátsó kapuján át kidobták az utcára). Jókai regénye szerint Ráby mindezek után kalandos módon hazajutva, szentendrei házában szerető emberek között találta magát. Itt ér véget a Rab Ráby regényes története.

Jókai a könyv végére szokatlan módon Történelmi befejezést illesztett. Itt mondja el, hogy a regény nem kitalált, hanem valóságos szereplőről és eseményekről szól. Megnevezi forrását is: Ráby Mátyás 1797-ben Strasbourgban kiadott önéletírását, amely a regény írásakor, azaz 1879-ben már könyvritkaságnak számított, neki azonban volt egy példánya. Jókai azt is megírta, hogy regényében nem követte híven a forrását, és főként nem ott végezte be a történetet, ahol az önéletrajz; jobbnak látta ott befejezni az elbeszélést, ahol úgy látszott, jóra fordultak a dolgok. Ez a – ténylegesen nem végső – fordulat jobban megfelelt annak, amit az olvasóközönség elvárt a népszerű regényírótól. Jókai ezúttal mégis szükségesnek gondolta az olvasók felvilágosítását arról, hogy a valóságban a történet nem ilyen derűsen ért véget. A Történelmi befejezés adta az olvasók tudtára, hogy Ráby – noha az általa leleplezett Pest vármegyei korrupt vezetők továbbra is üldözték – II. József 1790-ben bekövetkezett halála után Bécsből folytatta igaza keresését. Az új uralkodók, II. Lipót, majd I. Ferenc azonban már nem támogatták a visszaélések feltárását; végül a halálosan megfenyegetett Rábynak el kellett menekülnie a Habsburg Birodalom területéről; az önéletírás 1797-es megjelenése után teljesen nyoma veszett.

Jókai így fejezte be könyvét:

„Mi történt a rendkívüli emberrel tovább? – Azt nem tudjuk.

Ráby Mátyásnak még a neve is el lett temetve.

Pedig magvető volt, – s a mag kikelt.”

Valóban el lett temetve: Ráby Mátyás 18. század végi történetét mintegy kilencven évvel később felidéző Jókai-regény után további csaknem nyolcvan évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy egy másik magyar író lefordítsa a több mint másfél évszázaddal korábban megjelent emlékiratot. Ráby önéletírása magyarul először 1956-ban jelent meg, Komlós Aladár fordításában és előszavával.

Az, hogy miért kellett ennyi idő ahhoz, hogy egy külföldön, idegen nyelven megjelent, Magyarországról szóló történeti forrás (azaz könyvészeti hungarikum) magyarul is hozzáférhető legyen, valószínűleg azzal magyarázható, hogy Ráby önéletrajza nemcsak saját története példáján keresztül festette le a kormányzati borzalmakat, hanem külön fejezetet szentelt a 18. századi hazai viszonyoknak. Az alapos történeti és jogi ismeretekről tanúskodó, Magyarország politikai, polgári és egyházi alkotmánya címet viselő fejezet (a magyar kiadásban harminc oldal) részletesen leírta és megsemmisítő bírálattal illette a már akkor is korszerűtlen, a lakosság túlnyomó többségét jogfosztott, alávetett helyzetben tartó, feudális kiváltságokon alapuló embertelen hazai állapotokat. Márpedig az ilyen szigorúan kritikus attitűdnek azóta sem kedvez a magyarországi közszellem. Tehát nem lehet egészen véletlen, hogy Jókai művei közül éppen a Ráby Mátyás történetét nagy beleérzéssel s ebből következően erős társadalomkritikával feldolgozó regény nem került be a kötelező iskolai olvasmányok közé. S bár a „nagy magyar mesemondó” a mű megjelenése idején már olyan népszerű volt, hogy szinte minden bírálat fölött állt, egyes kritikák már akkor is kifogásolták, hogy Jókai túlságosan jó színben tüntette fel II. Józsefet. És tulajdonképpen itt van a kutya elásva. A Jókai-regénynek és különösen Ráby Mátyás személyének a megítélését a 19. század vége óta az határozta meg, hogy az ezzel foglalkozó szerzők hogyan viszonyultak II. Józsefhez, a jozefinizmusnak elnevezett eszmevilághoz, illetve tágabban értelmezve a felvilágosodáshoz. Hiszen a magyar történetírás számára az 1780-tól 1790-ig a felvilágosult abszolutizmus szellemében uralkodó József személyesítette meg a felvilágosodást.

1. József nagy bűne az volt – miként ezt az iskolában tanultuk, és a maiak is tanulják –, hogy le akarta rombolni a magyar alkotmányt, és el akarta németesíteni az országot. Valóban az volt a célja, hogy a modernizálás érdekében központosítsa a birodalmat, és ennek jegyében megszüntesse a nemesi vármegyék magyar törvényekbe foglalt autonómiáját, valóban átlépett a törvényeken, kikapcsolta a magyar törvényhozást; a központosított kormányzás célját szolgálta a latin helyett a német elrendelése a hivatali nyelvhasználatban. Arról azonban kevesebb szó esett a történelemtanításban, hogy az alkotmány, amelyet a rögtön kibontakozó nemesi ellenállás olyan rendíthetetlenül védelmezett, a magyar nemzetbe akkor csak a nemességet értette bele (az alkotmány sáncai mögé, ahogyan Petőfi fogalmazta, még nem kerültek be az országlakosok nagy többségét kitevő nem nemesek). A köznép nem is lehetett annyira ellenséges II. Józseffel szemben. Az 1784-es óbudai adókönyv első oldalán például ezt a bejegyzést láttam: „Éljen II. József!”

A nemzeti ellenállás a legaktívabban azon intézkedések ellen bontakozott ki, amelyek a nemesek adómentességének megszüntetésére irányultak. Egyébként arról sem sokat hallottunk az iskolában, hogy II. József céljai közé tartozott az emberi jogok fokozatos kiterjesztése (a protestánsokra és részben a zsidókra), továbbá az országban elharapózott visszaélések felszámolása, valamint Mária Terézia jobbágyvédő politikájának folytatása is. A modernizálást persze nem lehetett erőszakkal keresztülvinni. Tudjuk, hogy halálos ágyán az uralkodó a legtöbb rendeletét visszavonta – kivéve a türelmi rendeletet és jobbágyvédő intézkedéseit.

A felvilágosodás eszméit magukénak valló és a jozefinizmussal nem ellenségesen szemben álló irodalomtudósok és írók általában pozitívan értékelték Jókai Rab Rábyját.

A művel foglalkozók közül Mikszáth Kálmán közvetlenül Jókai halála után megjelent Jókai-életrajzában (Jókai Mór élete és kora, Bp., 1907) azt írta, hogy az író „maga sem tudta talán, hogy milyen közel volt itt ahhoz, hogy megírja hazája összes ezeréves küzdelmeit egy történetben és századokra kiható remekművet alkosson, amit a Biblia mellett kellene tartani minden magyarnak”. Amit a Rab Ráby „szerencsés leleménnyel” bemutat, az Mikszáth megfogalmazása szerint „a liberalizmus harca a konzervativizmus ellen, mely minden időben egy volt, csak különböző alakot cserélt ezer éven át”. Nos, éppen ezért nem szerették a könyvet a szélsőkonzervatívok. Miközben Jókait életében és halála után is ünnepelték, nemcsak az olvasók, hanem a hazai hivatalos irodalomtudomány is, az író munkásságát tárgyaló cikkek, tanulmányok, tankönyvek közül sok alig vagy egyáltalán nem vett tudomást erről a műről.

Nem Jókai regényhősével, hanem a forrásául szolgáló könyvvel kapcsolatban jelent meg az első olyan írás, amely magát Ráby Mátyást, az önéletrajzírót súlyos vádakkal illette. Szinnyei József sokkötetes magyar írói lexikonjában a Ráby Mátyással foglalkozó szócikk valótlanságokra hivatkozva hazugnak nevezi a 18. század végi társadalmi-politikai viszonyok ábrázolását, és kalandornak minősíti Rábyt.

A Jókai-művek kritikai kiadásában, a sorozat 38. köteteként 1966-ban megjelent Rab Ráby kritikai részében az igen alapos keletkezés- és befogadástörténet szerzői a Szinnyei-írás után egyetlen olyan – 1924-ben megjelent – folyóiratcikket ismertetnek, amelyik durván támadta magát Jókait is, mint „a szabadkőműves törekvések” megtestesítőjét, és ugyanígy a „szabadkőműves szellemiségű” Rab Rábyt. (Tudjuk, a szabadkőművesség akkor – s ez ma sincs másképp – a szélsőkonzervatívok nyelvhasználatában egyet jelentett magával Belzebubbal, vagyis a liberalizmussal, a felvilágosodással.)

A könyvet súlyosan elítélő jezsuita atyával szemben Szerb Antal viszont Jókai legjobb regényének tartotta ezt a művet. 1941-ben hosszabb cikket szentelt ennek a „csodálatos regénynek” és magának a forrásául szolgáló önéletírásnak is, amelyet lebilincselően érdekes, magyarul is kiadandó olvasmánynak nevezett. Csakhogy akkor Szerb Antal cikke is kiadatlan maradt, és csak 1961-ben jelent meg nyomtatásban, a Varázsló eltöri pálcáját című, az összegyűjtött tanulmányait tartalmazó kötet második kiadásában.

Éppen 1941-ben közölte viszont az Irodalomtörténeti Közlemények (ITK) egy akkor ismert irodalomtörténész, Gálos Rezső Jókai Rab Rábyja című tanulmányát, amely egyenesen – az általa egyébként irodalmi értékei alapján dicsért – Jókai-regény főhősének személyét támadta meg. Gálos azt bizonygatta, hogy Ráby Mátyás hazaáruló és gonosz rágalmazó volt, akiről a jóhiszemű Jókai csak azért írt, mert vonzódott az akkoriban divatos kalandortörténetekhez. A valódi Rábyt a konzervatív szerző az aufklérizmus vakbuzgó hívének, könyvét pedig több helyen is „szennyiratnak” nevezte, és igyekezett kimutatni, hogy a benne foglalt tények nagy része valótlan. Szerinte Jókai forrása „az esetleg előfordult visszaéléseket és hibákat kiszínezve, borzalmas állapotokat rajzol, bosszúból a vélt vagy részben elszenvedett sérelmekért”. Az ország politikai, polgári és egyházi alkotmányáról szóló fejezet Gálos szerint már önmagában is hazaárulás. Mindamellett az irodalomtörténész, tudományos kutatóként, levéltári forrásokkal is alá akarta támasztani véleményét. Mivel „Ráby Mátyás pöre az alsófokú, tehát vármegyei nemesi törvényszéknél folyt s a pöriratokból derülne igazi világosság viselt dolgaira”, Gálos először Pest vármegye levéltárához fordult. Kiderült azonban, hogy itt semmit sem találni Rábyról. A levéltár akkori vezetője (a tudós Rexa Dezső) szerint évtizedekkel korábban már Takáts Sándor (1860–1932), korának egyik legkiválóbb történetírója is hiába keresett itt Rábyra vonatkozó iratokat. A kutató ezt a tényt úgy intézte el magának, hogy ezeket annak idején nyilván megsemmisítették. Pedig nem ez történt. A Ráby-iratok valójában ott voltak a vármegye levéltárában. Hogy miért nem találtak rájuk, arról alább lesz szó.

1945 után tudomásom szerint először Komlós Aladár foglalkozott behatóan Ráby Mátyás személyével. Nemcsak lefordította a könyvét, hanem írt róla egy szép esszét is Az igazi rab Ráby címmel, amely 1949-ben jelent meg a Csillag című irodalmi folyóiratban. Nincs adatom arra, hogy Komlós Aladár kereste-e a levéltári forrásokat, vagy csak az önéletírásra támaszkodott. Hasonlóképpen nem találtam utalást levéltári forrásokra Sőtér István Jókai és a Rab Ráby című alapos tanulmányában (Irodalomtörténet, 1956. 1. sz.) sem.

Komlós és Sőtér nyomán az azóta megjelent magyar irodalomtörténeti munkák is lényegében hasonló szellemben értékelték a Jókai által megörökített Ráby Mátyást. 1945 után a mainstream magyar irodalomtörténet-írás persze nem is ítélhette volna el Rábynak az elnyomott, jogfosztott nép melletti kiállását és azt, hogy Jókai ilyen emberszerető, haladó szellemű, bátor figurát választott regénye hőséül.

Hosszú évtizedekkel Gálos Rezsőnek a Jókai-főhős személyét támadó írása után újra akadt egy Ráby Mátyás személyét célba vevő szerző, ezúttal jogtörténész. Hajdu Lajos egyetemi tanár Forradalmár vagy szerencselovag? Nyomozói jelentés a „Ráby-ügy”-ről címmel 1984-ben megjelent könyvében huszonkét nyomtatott ívet szentelt Ráby Mátyás kriminalizálásának. A korábbi írásokkal ellentétben, ennek szerzője már megtalálta a fellelhető levéltári forrásokat, és a maga módján szemezgetett is belőlük.

Itt kell bevallanom, hogy ez a könyv késztetett arra, hogy visszatérjek Ráby Mátyáshoz. Magával az üggyel ugyanis már évtizedekkel ezelőtt találkoztam az óbudai Zichy-uradalom 1659 és 1766 közötti történetére vonatkozó levéltári kutatómunkám során, de nem dolgoztam fel, mert túlmutatott a választott témám időhatárán. Amikor azután Hajdu könyve sok évvel később szinte véletlenül a kezembe került, nem győztem csodálkozni azon, hogy két évszázaddal az 1780–1790-ben lezajlott események után hogyan tud ez a rég elporladt ember ekkora indulatokat, ilyen haragot kiváltani valakiből – méghozzá egy tudós jogtörténetíróból.

Végül arra a következtetésre jutottam, hogy talán itt is arról van szó, amiről Mikszáth írt Jókai regénye kapcsán, és amit ma is tapasztalunk: a felvilágosodással szembeni ellenséges érzületről és küzdelemről, amely nemcsak a mi kis országunkban folyik, hanem sokfelé a világban, immár csaknem négyszáz éve. Ráby Mátyás történetének tanulságai ezért ma is aktuálisak lehetnek. Napjainkban is időszerű, hogy jóakaratú emberek szembeszálljanak a hatalmon lévők visszaéléseivel és az alul lévők nyomorgatásával. Ami pedig Ráby igazát illeti, azért tartottam szükségesnek, hogy a régebbi és most újonnan végzett levéltári kutatásaim folyamán feltárt ismereteimet leírjam, mert a felvilágosodásellenes szerzők megállapításai a hazai történelmi köztudatban – sokféle módon – ma is hatnak. Hajdu könyvének állításait bizonyos mértékig átvette például a kiváló Benda Kálmán (igaz, hogy csak egy ismeretterjesztő rádióműsorban), és feltehetőleg az ő nyomán a Pest Megyei Levéltár (újraállamosítása óta: Magyar Nemzeti Levéltár Pest Megyei Levéltára) is: hivatalos honlapján 2016 elején még az volt olvasható, hogy a kalandor Ráby vádakat koholt, rágalmazott, dokumentumokat hamisított.

„Az igazi Ráby” alakját és történetét most fölösleges volna itt újból megírni, hiszen Szerb Antalnál, Sőtér Istvánnál és Komlós Aladárnál jobban úgysem lehetne. Az alábbiakban csak az átnézett levéltári források alapján igyekszem kimutatni, hogy önéletírásában Ráby nem hamisított, nem rágalmazott, hanem a lényeget tekintve igazat írt.

A Szentendrével kapcsolatos dokumentumok – mivel az uradalmi levéltári anyag ebből az időszakból alig maradt fenn – elsősorban a megyei levéltárban keresendők. Csakhogy itt Rábyval kapcsolatos iratokat, mint láttuk, 1941-ben nem találtak. 1964-ben azonban, amikor Benda Kálmán rádióinterjút készített az akkori levéltári igazgatóval, már úgy beszéltek ezekről az iratokról, mintha mindig is ott lettek volna. Amikor kutatóként (nem nyomozóként) 2016 őszén kezembe vettem a Ráby Mátyás pere feliratú iratcsomót, sok minden kiderült számomra. Az eléggé megviselt állapotú dokumentumok 1946-ban a kiselejtezett iratok palliumában feküdtek, következésképpen valamikor ’46 után kerültek ide. Az 1806-os évszámot tartalmazó levéltári jelzetből (IV.31-f, Processus terminati, azaz Befejezett perek, 1806. No. 1.) az is világossá vált, hogy annak idején, az ügy 1789-es befejeződése után az iratokat a felelős megyei tisztségviselők, vagyis az alispán, szolgabíró, ügyész és a többiek másfél évtizednél is tovább tartogatták valahol, ahelyett hogy a szabályoknak megfelelően beadták volna az archívumba. Az, hogy csak 1806-ban helyezték el ezeket szabályszerűen, már önmagában alátámasztja azt a gyanút, hogy Ráby üldözőinek volt mit rejtegetniük. De érdekes módon az egymást követő Pest vármegyei levéltárosok további másfél évszázadig sem adták elő az immár szabályos ügyiratszámmal ellátott dokumentumokat. Eleinte talán a levéltáros, aki szintén vármegyei tisztségviselő volt, tudatosan dugta el a kompromittáló dokumentumokat, a későbbiek meg már valószínűleg nem is tudtak róluk. (Vajon így lesz-e ez a mostanában évtizedekre titkosított iratokkal is?)

A Pest Megyei Levéltárban még egy iratcsomó található Ráby ügyével kapcsolatban; ez annak a részközgyűlésnek az 1785. évi anyagát tartalmazza, amelyre a megye az uralkodói rendeletre megindított vizsgálat lefolytatását bízta. Ez a vármegyei partialis congregatio azonban nem fejezte be a munkát. Az egyébként szabályszerűen archivált iratok alátámasztják Rábynak azt a véleményét, hogy ennek a Kalocsán ülésező testületnek a felállítása csak alibi volt, és munkálatai semmilyen érdemleges eredményre nem vezettek.

Ráby Mátyásra vonatkozó iratoknak azonban nemcsak a megyei (és az uradalmi) archívumban kellett lenniük, hanem országos hivatalok levéltáraiban is, hiszen az üggyel ezek is kénytelenek voltak foglalkozni, mivel Ráby közvetlen kapcsolatban állt (Bécsben töltött gyermekkorának epizódjai folytán) az uralkodóval. Én most csak a Helytartótanács levéltárában található, Rábyval és a szentendrei visszaélések ügyével foglalkozó iratokat tudtam átnézni. Az alábbiakban azonban hely hiányában nem tudok valamennyi dokumentumra kitérni, csak néhány fontosabbat ismertetek a Ráby önéletírásának állításait alátámasztó iratok közül.

Az 1806-ban levéltárba került Pest megyei iratokból kiviláglik, hogy lényegében minden igaz, amit Ráby az önéletrajzában ezekről a sötét alakokról megírt. Szó szerint: Setéth Mihály vármegyei alügyész volt az egyik üldözője, de a többi főtisztviselő – Szily alispán, Margalits főszolgabíró, Muslay István megyei ügyész, Somogyi Antal, a megyei bíróság elnöke is minden módon igyekezett eltakarítani Rábyt az útból, de addig is a lehető legembertelenebb börtönkörülmények között tartották fogva. (Megjegyzendő, hogy Jókai ezeket az embereket nem a valódi nevükön szerepelteti. Mint Gálos helyeslőleg írta, Jókai „úri tapintattal elhallgatja a vármegyei urak történelmi patinájú neveit”.) Egyes más szereplőket – kormányszékek vezető tisztségviselőit vagy a királyi biztosokat – Ráby esetenként tévesen vádolt meg, holott jelentéseikből, iratváltásaikból – amelyeket Ráby persze annak idején nem olvashatott – nem szándékos rosszindulatra derül fény, hanem többnyire csak hanyagságra, nemtörődömségre.

Jó néhány Pest megyei és helytartótanácsi irat támasztja alá Ráby önéletírásának legvalószínűtlenebb részleteit is, olyanokat is, amelyeket az ember hajlamos csupán fantazmagóriáknak tekinteni.

Itt van rögtön az 1786. decemberi fantasztikus szöktetés ügye. A megyei iratok közt fekszik, sok másolat mellett, egy eredeti irat: jegyzőkönyv arról, amit 1787. január 11-én a bécsi rendőrkapitányságon az ott jelentkező Ráby Mátyás vallott Bécsbe juttatása történetéről. Ezek a frissiben elmondottak szinte teljesen megegyeznek az önéletírásban és a Jókai-regényben olvasható történettel (utóbbi regényes hozzáadásai nélkül).

Ugyanígy alátámasztja Ráby szavahihetőségét az a vizsgálat is, amelyet a vármegyei vezetők képmutató módon folytattak le az általuk megrendezett szökés felelőseinek „megtalálására”. Természetesen sem a börtönt őrző hajdúk, sem a parancsnokuk nem tudott magyarázatot adni arra, hogy az éjjel-nappal szigorúan őrzött tömlöcből hogyan jutott ki Ráby; végül aztán akadt egy tanú, aki látta, hogy Ráby madárrá változva repült ki a rácsokon.

Az is kiderül, hogy nem a fantázia szüleménye volt Rábynak az a vádja, hogy távollétében ellenségei betörtek a házába, és mindenétől megszabadították (nemcsak irataitól, hanem ruháitól és berendezési tárgyaitól is). Egy keltezés nélküli, 1787 körül készült jegyzék felsorolja azokat az iratokat és ruhákat, amelyeket korábban Rábytól vittek el, majd a város archívumában őriztek, végül egy lepecsételt ládában a szentendrei plébánián rejtettek el.

A vármegyei ügyész saját kezű jelentése bizonyítja, hogy Rábyt szántszándékkal gyötörték második rabsága idején.

Az első királyi biztosnak már a legelső összefoglaló jelentése is teljes mértékben igazolta Rábynak a szentendrei magisztrátus visszaéléseire vonatkozó vádjait. A vizsgálatot végző Ócsai Balogh Péter (egyébként a szomszédos Nógrád megye helyettes alispánja) 1785. november elején felterjesztett jelentésében megállapította, hogy Szentendrén a lakosok egynyolcada nyomorgatja a hétnyolcadot. Azt írta, hogy a szegény adózó nép – a hivatalos szóhasználatban is: misera plebs contribuens – itt nagyobb nyomorban él, mint bárhol másutt az országban. A városvezetés elleni többi konkrét vád (a számadások meghamisítása, a saját részükre történt nagyszabású fakivágás, majd ennek eltussolására az erdő felgyújtása, mindenféle hatalmaskodás a lakosok ellen stb. stb. – ezekről Jókai mind beszámolt) szintúgy beigazolódott.

A megyei és uradalmi főtisztviselők vesztegetési ügyeiről azonban a jelentésben nem esett szó, mint ahogy a következő években mások által tovább folytatott vizsgálatokban sem, pedig a mellékletként csatolt dokumentumok (városi számadások, vallomások, jelentések stb.) ezekre is számos bizonyítékot tartalmaznak. A szentendrei visszaélések ügyében ugyanis Ráby második rabsága idején (1787. február – 1789. június) sem szakadt félbe a vizsgálat. A felelősök azonban, akiket a vármegyei vezetők továbbra is igyekeztek fedezni, végül könnyen megúszták: a legnagyobb büntetés az volt, hogy leváltották őket a város éléről; a lakosság a felsőbbség vezetésével új magisztrátust választott (amely nem volt sokkal jobb a réginél, csak egy ideig szigorúbb ellenőrzés alá került). A most már más megbízottak által 1787-ben tovább folytatott vizsgálat feltárta, hogyan igyekeztek a csaló, tolvaj vezetők a nyomokat eltüntetni; a városi levéltárban talált óriási rendetlenséget (és hiányokat) a hivatalosan kirendelt szakember sem volt képes helyrehozni (és pótolni).

A Ráby által végül soha meg nem ismert dokumentumokból az is kiderül, hogy minden szívós kérelmezése és utánajárása ellenére miért nem sikerült kézhez kapnia az ellene állítólag lefolyt perben hozott ítéletet: minden illetékes hivatalban mindvégig azt a választ kapta, hogy ilyet nem találnak. Valóban nem is találhattak, hiszen a Ráby elleni vádirat és ítélet fogalmazványban maradt, soha nem tisztázták le szabályosan, és nem terjesztették fel érvényesítés végett a felettes hatósághoz. Az illetékes hivatalok ezért nem adhatták elő Rábynak a számára életbevágóan fontos dokumentumot. Maga az 1789. február 12-re keltezett fogalmazvány hatvankét oldalon sorolja Ráby ellen a végül négy pontba foglalt súlyos, főbenjáró vádakat; az ítélet viszont a fogalmazvány szerint mégsem halál lett volna, hanem tízévi kegyetlen rabság.

Még azt is meg kell jegyezni, hogy – miként ez a levéltári forrásokból kiderül – a Ráby által bejelentett visszaélések egy része már az 1760-as években is tudott volt, de a vármegye mindenkor és mindenféle módon akadályozta a vizsgálat végigvitelét. Még a nagy hatalmú gróf Grassalkovich Antal kamaraelnök bicskája is beletört a szentendrei magisztrátus elleni küzdelembe. Azután például a szentendrei „katolikus közösség” is (a lakosságnak csaknem a fele) hiába panaszolta be a vármegyénél a görögkeleti városvezetőket különféle visszaélések, a terhek egyenlőtlen elosztása és más jogtalanságok miatt 1772-ben, amelyek szerintük a katolikusok életét egyre elviselhetetlenebbé tették, mert az illetékesek visszadobták az ügyet. Egyébként itt már szó volt arról, hogy a bűnös módon szerzett pénzt talicskával tolták át a később is szereplő Paprika Péter akkori bíró házába (mi mással hordták volna át azt a sok érmét?).

1. József már trónra jutása előtt, társkirályként is fontos célként tűzte ki maga elé, hogy felszámolja az országban a – többszöri utazása során – saját szemével megtapasztalt hatalmas visszaéléseket, amelyek nemcsak a kincstárat károsították meg, hanem a jogfosztott, nyomorult népet is kiszipolyozták. A szentendrei csalások és megvesztegetések ebbe a sorba tartoztak. Ráby Mátyás is II. József kudarcának esett áldozatul – anélkül, hogy az események idején a jozefinizmus, a felvilágosodás hívének tudta volna magát. Francia földön kiadott emlékiratában azonban már tudatosan vallotta magát az emberi jogok harcosának. S ha további sorsa homályba vész is, mégis nyomot hagyott a történelemben. Ki tudja, hányan lehettek még nehéz sorsú hazánkban olyanok, akik küzdöttek az igaz ügyekért, de még ennyi nyomot sem hagytak maguk után.