Volt valami hetykeség azon a nyáron, amikor anyám sírt vásárolt magának. Akkoriban még sokat járt piacra, mindig megrakott kosarakkal tért haza. Befőzött, nagy hétvégi ebédekkel állt elő. Közben folyamatosan ment a televízió, szólt a rádió. Rotyogott a húsleves, szörcsögve sült a gyümölcsös-habos sütemény a sütőben, közben harsogtak a szózatok az éterben. Úgy tűnt, a marhalábszár habzása a fazékban mégiscsak maradandóbb élmény, mint ezek a folyamatosan ömlő nyilatkozatok, amelyeket anyám olyan állhatatosan követett. Fakanállal a kezében vitatkozott, perlekedett. Nem értettem, hogy miért. Nyugdíjba ment a rendszerváltó generáció sok-sok áldozatot hozó tagjaként, a kilencvenes évek nyűgjeiből, válságaiból, konfliktusaiból hozta magával a gyomorfekélyét, a fejfájását, fogínysorvadást, hajhullást. Végre ott volt, ahol mindig is lenni szeretett volna: egy falusi domb tetején, jól zárható kertkapu, a kicsi, de otthonos családi ház falai között. Itt rakta tele a spájzot, a hűtőt, dolgozott szünet nélkül tovább az otthonosság- és biztonságérzeten. Miért kellett mindezt felbolygatni ezzel a permanens, már-már rögeszmés hírfogyasztással? Magára zárhatta volna világának a kapuit úgy, hogy utolsó éveire ne engedjen be semmit, csak azt a nyugalmat, amiért tényleg megharcolt, megszenvedett. De ő nem engedett. Úgy tartósította, ízesítette, keverte-kavarta maga körül a békés családi idill ízeit, zamatát, hogy pillanatig sem feledkezett el arról a káoszról, ami a kertkapun kívül van, amiben aktív életét leélte. Figyelt, számonkért, vádolt.

Parászka Boróka

Azon a nyáron, a magyar autokrácia születésének nyarán, a NER alapletételének idején különösen sok gyümölcsöt hozott haza befőttnek, és különösen hangosan hallgatta a híradót. A sírvásárlásról szóló bejelentését akkor tette, amikor Orbán épp Tusnádon vázolta: mi vár ránk a következő sok évben (sok alatt senki sem gondolt egy egész évtizedet vagy még annál is többet). Nem volt semmi szomorú, melodramatikus a sírvásárlásról szóló beszámolóban. Úgy adta elő az új szerzeményt, mintha arról beszélt volna: akciós, ám friss, zaftos marhafartőhöz jutott. Kicsit provokált, kicsit viccelődött is vele, hogy kiment a katolikus pappal a jeddi temetőbe, és ott, a meredek hegyoldalon választotta ki, melyik fenyőfa alól fogja immár örökre pásztázni a világot. Ha majd a föld alól szagolja az ibolyát. Sem a jövőt illetően nem voltak illúziói, sem a halált nem tartotta túl sokra. Az életből annyi számít, amit megértesz belőle, és amit megeszel. A marhahúsleves illata, a sütemény habja és a hordószónokok leleplezése: ez ad elégtételt, ez visz előre. Valami ilyesmit gondolt, de nem mondta, csak főzte, kavarta és hallgatta azt, amit főzni, kavarni kellett, vagy amire muszáj volt figyelni. A sír mellé vett magának egy kalapot is, fonott, könnyű nyári kalapot. Azt majd akasszuk a fejfájára – mondta hunyorogva – mégiscsak egy úrinő hagyja itt ezt a szar világot, amiből csak kivonulni és aminek csak beinteni érdemes.

A kalap éveken át ott hányódott az előszobában. A süteményillat eltűnt, a húsleves olykor még visszaköszönt, de már egyre fakóbban. Nem ő főzte: az agyvérzés után még felépült ugyan, de a kanál már nem úgy állt a kezében, kézzel írt receptes füzetét nehezen lapozta. Visszavonult. Előbb a piacozást hagyta el végleg, aztán már csak a ház elé ült ki, a kertbe ki se nézett. Végül a konyhába sem járt ki. Csak a szobához ragaszkodott és a tévénéző kanapéhoz: a hírek továbbra is, rendületlenül szóltak. Akkor is, amikor már alig látta a beszélőt, és inkább csak a szavak dallama jutott el hozzá, mint az értelme. Módszeresen felejtett, gyanús volt, hogy akarattal, célirányosan. Egyvalamire emlékezett pontosan: a haragra. Voltak nevek, ügyek, amelyeket elég volt megemlíteni, és ugyanolyan indulattal legyintett. Egyre kevesebb, de egyre élesebb jelzőt ismételgetett. Megvolt a véleménye, és abból jottányit sem engedett akkor sem, amikor már a kezét is nehezen emelte fel, amikor csak fáradsággal tudta tartani a fejét. Nem maradt belőle semmi, csak a harag és a méltóság. Harmincvalahány, talán negyven kiló harag és méltóság – maradhat? Nem.

A nyári forróságban halt meg. Abban az időszakban, amikor – még fénykorában – a legfinomabb süteményeket, a ragyogó befőtteket készítette. A politikai nagyotmondások dandárján. A sírvásárlás évtizedes évfordulóján. A halál nem egyetlen pillanat, nem egyetlen gesztus. Sok-sok évet dolgozott azért, hogy végül ilyen megnyugodva mehessen el. Rendben voltak a fiókjában az oly sokat őrzött bizonylatok, számlák (adósa senkinek ne maradjon). Szekrényében ott lógott kivasalva az úrinő ruha-kabát-kalap (szó ne érje a ház elejét). Arcán elsimultak a vonások. Mindent megértett, mindent elmondott, amit akart. Tüdejéből lassan, módszeresen fújta ki a levegőt: egy-kettő-három, ne maradjon bent semmi.

A fogason ott lógott a kalap, tudtuk a dolgunk: az előre megvásárolt sír fejfájára kell majd akasztanunk. Jeleként annak, hogy anyám itt járt ugyan ezen a világon, de maga mögött hagyta, és megvan róla a véleménye.

A sír azonban nem volt sehol. Hiába lobogtattuk, gyűrögettük a gondosan megőrzött sírvásárlási dokumentumokat, számlát, nyugtát. Nem ismerték el az érvényüket. Anyám a katolikus egyházzal üzletelt, s mint kiderült, az elmúlt évtizedben a temető gazdát cserélt, vagy új szabályok léptek életbe: immár az erdélyi református egyház adhat el a fenyőfák alatt temetkezési jogot. Hiába szóltak hangosan a hírek otthon, erről a cseréről nem értesültünk. És különben is: ki gondolta volna, hogy a kegyeleti jogokat éppúgy adják-veszik, mint a fosókaszilva kilóját a piacon. Pedig ha figyeltünk volna, egyértelművé vált volna, miféle harc megy az egyre befolyásosabbá váló egyházak között. Hogy megnőtt az egyházi ingóságok és ingatlanok értéke. Befektetések, építkezések, területfoglalás – ennek a szele elért hozzánk. Nem sejtettük, hogy a földért folyó harc kiterjed a jeddi temető fenyőfái alá ásott gödrökre is. Fizessük ki még egyszer, immár a református egyháznak is a sírhelyet, ajánlotta készségesen a református pap. Már-már engedtünk volna ennek a szívélyességnek, ha nem visszhangzik vissza a húsleveses fazék fölött, főzés közben oly sokszor perlekedő anyám hangja. Nem adósa ő senkinek – mondaná –, amit kellett, azt ő már kifizette, maga mögött és maga előtt is rendet hagyott. A koporsója fölött alkudozni, a temetés előtti órákban temetőhelyért kuncsorogni nemcsak hogy nem ildomos, de nem is méltó hozzá. Még a végén visszajön, és rendet tesz – ez futott át a fejemen. A készséges református pap, aki golyóstollát pattogtatva taktikusan, kivárva alkudozott, nem sejtette miféle sorsot hív ki maga ellen, miféle síron túli morális szabályokat szeg meg. Vigyük oda eltemetni anyámat, ahol született – javasolta mély megértéssel és együttérzéssel a hangjában. Különös értelmezése ez a sokszor ismételt politikai jelszónak: célunk a szülőföldön megmaradás! Hány egyházi ingatlanon szerepel köszönő nyilatkozat az erdélyi magyarok identitásának megőrzéséért, az erdélyi magyar közösség összetartásáért. Csupa fényes plakett, csupa megelégedés, hogy megtettük magunkért, de főleg megtette a kormány értünk azt, amivel a nemzetnek tartozott. Anyám holtesttét azonban vigyük csak el onnan, ahol fizetni, újra és újra nem vagyunk hajlandók!

A temetés idejét és helyét mit sem sejtve nyilvánosságra hoztuk, mielőtt a temetőt tulajdonló lelkész kegyelettel alkudozni kezdett. Már úton voltak a koszorúval érkező búcsúzkodók, és még mindig nem tudták a sírásók, hol nyomják a földbe az ásót. Érdemes ám fizetni, az ezeréves magyar állam emlékezetére ültetett fák is vannak ebben a kertben – kecsegtettek újabb ajánlattal. Van itt befektetés, állami támogatás, járuljunk hát mi is hozzá (megint), hogy a nemzeti egyház tovább erősödjék. Hát nem az élőknek és holtaknak a közös érdeke?

Üzletet végül nem kötöttünk: sem az ezeréves magyar állam tiszteletére ültetett fák, sem a magyar állami befektetések, hálálkodó plakettek, sem a szülőföldön való megmaradást népszerűsítő lelkész nem tudott meggyőzni arról, hogy az újabb és újabb megállapodásokat, kifizetéseket nem rúgják ugyanúgy fel, mint a korábbiakat. Hogy nem leselkedik a nemzeti összetartás ígérete mögött, a számla ellenében előirányzott kegyelet helyett valami ordas, minden gátlást nélkülöző haszonlesés.

Temessük anyámat a marosszentgyörgyi faluvégi temetőbe, kaptuk az újabb, immár tényleg jóakaratú tanácsot. Tizenöt kilométerre az eredeti helytől. No nem a régi, temetőfallal körülvett, árnyas fákkal beültetett, veretes kriptáknak helyet adó temetőbe ott sem. Nem ott, ahol hasonló számlák és nyugták ellenében nyugszanak a magyar nemzet (katolikus) megbecsült tagjai. Hanem a marosszentgyörgyi faluvégi temetőkertbe, a cigánysoron. Nincsen itt sem temetőfal, sem árnyas fák, sem domboldal. Sík, füves terület, dróttal elkerített parcella, tucatnyi sír. Ki akarna ide temetkezni, ahonnan nem látszik más, csak a kilátástalanság, az utak vége, a dombok közül alig kikecmergő nap? Idős, nehezen szuszogó cigány ember a temetőőr. Temessék csak ide, biztat, nézzük meg, milyen termékeny, jó föld ez: hatalmas csiperkét tart a magasba. A gyér sírok között szedte. Ahol ilyen gomba, ilyen vastag fű terem, ott lehet igazán békében nyugodni.

Győzött a csiperke. A temetésre érkezőket útközben átirányítottuk. A sírásók az utolsó percig sietve dolgoztak. Anyámat, aki halála előtt tíz évvel gondoskodott utolsó útjáról, végső nyughelyéről, kapkodva, sebtében engedtük a sírba.

A kalapját pedig otthon felejtettük. Már kajla, foszlott fonott kalap. De van rajta valami makacs, pimasz fény. Ami, úgy tűnik – anyám után végleg itt marad. A haraggal, a daccal és a húslevesek illatának emlékével együtt. Végül úgysem övék a hatalom és az igazság.

(Megjelent a Mozgó Világ 2022 októberi számában – A szerk.)